Belátom, nem a tőlem elvárható gondossággal jártam el, és nem az általad művészeti-irodalmi portálnak tartott Wikipédián kutakodtam.
Vétkemet megmagyarázni nem lehet, de azért magyarázkodnék csöppet, hátha javít némileg megítélésemen, a YouTube-ra léptem fel, ahova – nem olyanok, mint én, hanem – igazi költők is felteszik verseiket, ahogy Te, vagy jónéhány közös ismerősünk.
Éppen beírtam a keresőbe, hogy „kortárs magyar költők”, de már az enter leütése előtt a szemembe ötlött „A magyarok döntöttek” -cím - némileg hajaz a Nemzeti dalra -, na, mondom, ez a portál egyre okosabb, eddig kellet néhány betű, hogy befejezze helyettem a szót, és lám, már a gondolataimat is kitalálja, már ágyaztam is be a naplóba.
Aztán néztem csak meg a videót, mindegy most már, nagy bajom csak nem lehet belőle, rajtam kívül a YouTube szerint 2,2 millióan látták már – pedig csak két hete tették fel -, és 116 (egyszáztizenhat) lájkot szedett össze.
Biztosan van a matematikának olyan kevéssé ismert szabálya, amely alapján ebből is kijön a 97%, de én csak szigorlatoztam matekból, azt is ötven éve, fejlődik ez a tudomány is, lemaradtam.
Látom kedves Tibor, hogy Te már háromnegyedkilenckor írtál rám, ne haragudj, hogy csak most reflektálok! Le kellett mennem a műhelybe, biztosan rosszul teszünk valamit, úgy hallottam, hogy a nyugdíjak megőrizték a vásárlóértéküket, de a nejem – diplomás, lánykorától dolgozott egész életében – nyugdíja még most, az emelés után se éri el a százezret, valahogy nem fedezi ugyanúgy a vásárlásainkat, mint akár egy éve, így aztán hetvenegy évesen is verem a vasat mint a magányos kamasz a faszát, nem panaszként mondom, szívesen dolgozom, a szeplő a dolgon az, hogy akkor is kéne, ha nem szívesen csinálnám.
Kedves Tibor, ismerjük egymást évek óta, tudom, hogy amennyiben válaszolsz erre, az valami sommás lesz, és a végére odaírod, hogy a magad részéről lezárod az ügyet, és többé nem reflektálsz.
Én ebbe – ha szomorúan is – de belenyugodnék, bár felesleges lenne, ha valaki a jövőben bármi olyat ír, aminek a tartalmával nem értesz egyet, ugyanúgy ráugrasz majd, és bár elismert költő, ráadásul egy irodalmi portál résztulajdonosa vagy, nem verstanilag értékeled, hanem sommásan és politikailag, ráadásul a tőled már megszokott, véleményem szerint sunyi módon.
Nem hiszem, hogy alaposabban bele kéne mélyednem a témába, bár megtehetném, de semmi kedvem hozzá. Ha valaki lelkesen tapsikol egy olyan hatalomnak, amelyik engem – nem más nevében beszélek! – folyamatosan szegényít, egyre mélyebbre taszít, naponta megaláz (szégyenszemre csak az áruló 3%-ba sorol stb.), képes naponta az arcomba hazudni, hadnagyain keresztül rámpirít, ha neki nem tetszőt mondok, nos, azzal legfeljebb nem leszünk barátok. Ez meg már nem oszt, nem szoroz, amikor az embert a szakadék felé lökdösik, nem számít, ha közben valaki még szidja is. Az már csak annak számíthat, manapság ilyenekből akár egy Kossuth-díj is összejöhet.
Enyhítettem a fűtési gondjaimon, legalábbis házam egy jelentős hányadán, ráadásul teljesen ingyen!
Egy döntés kellett hozzá, mondhatnám, hogy egy tollvonással intéztem el az egészet.
Átneveztem a nagyszobát télikertnek. Mintegy harminc négyzetméter, ott a 9C° nem is rossz, sőt, ha a házamat hirdetném, sokat javítana első olvasásra, hogy egy garzonnyi télikert is tartozik hozzá.
Azon még töprengenem kell, hogy a fűtésről leválasztott emeletet hogyan hívjam ezentúl, talán nyaralónak, külön előnye, hogy nem kell utazni ha nyaralni akarunk, elég felmenni a lépcsőn.
Vagy tíz éve megjavíttattuk a tetőt, így le kell mondani fent a télisportokról, pedig fenn tovább megmaradna a hó, a falak lassan melegszenek át.
Aztán valahol olvastam, hogy ezen a télen már több, mint száz ember fagyott meg - ebben az aktuális hideg még nincs is benne -, és közülük többen voltak azok, akik saját, de fűtetlen lakóhelyükön fagytak meg.
Érdekes, hogy az alapvetően pozitív kicsengésű „szociális” – szó nálunk lassan elveszíti pozitív jellegét, gondoljunk a szociális hálóra, a szociális tűzifára, a hálót, mint már tudjuk, alapvetően sorosbérenc civilek üzemeltetik – mentesítve az államot -, a tűzifánál meg most tartanak októbernél, majd a billencs ráboríthatja májusban a járandóságot a szociális temetéskor lapáttal szögletesre paskolt halmokra.
Nekem szerencsém volt, hogy pár éve – összeszedve az összes tartalékot – áttértem a kondenzációs kazánra, hiába volt modern, faelgázosító kazánom, pont akkor járt le a miatta felvett svájcifrankos hitelem – erről majd máskor, még csak most hegednek a sebek, nem akarom feltépni -, de amikor egy nap alatt háromszor mentem le spárgába a fa letalicskázása közben, át kellett értékelnem a jövőt, engem nem csábít a gondolat, hogy a spárgáktól lazuló csípővel könnyebben menne a szülés, öregek vagyunk, már nem tervezünk gyereket, szóval még az olcsó tűzifa korszakában tértünk át a gázra.
Azt gondolhatnánk, hogy nagy dolog, egy zuhanó repülőről egy süllyedő hajóra menekültünk, de nem egészen így van.
Egy nagyteljesítményű kazánnal nem lehet „éppen hogy csak” fűteni, ráadásul a kevés fa is drága, már vagy százezer egy köbméter, régen ennyi pénz elég volt egy télre, a gázkazánnal pedig beférek az ársapka alá, és még azt is elmondhatom közben, hogy egy gyönyörű télikertem van.
Az utolsó kampány, ami az eszembe jut, a „száraz november”, legalább akkora faszság, mint az, hogy ritkábban járjunk repülővel, aki megengedheti magának, hogy gyakran repüljön, az nem is fog lemondani róla, aki meg mellőzni tudja egy hónapig a piát, annak nincs is miért.
Száraz november. Lófaszt, fűtetlen tél! Ezt egyre könnyebb betartani!
Százan fagytak meg.
Fél köbméter tűzifa árán lehet kapni hálózsákot mínusz húsz fokra. Lehet, hogy segítség, de lehet, hogy nem.
Egy idős, beteg ember nehezen kászálódhat ki belőle, pedig gyakran kell, enni, inni meg a toalett, az orvosság, főzni-mosni-takarítani stb. Meg aztán arra is nehezen veszi rá magát az ember, hogy a meleg zsákból kibújjon abba a rettenetbe, amit minden lélegzetvételkor érez, könnyebb útnak vélheti, ha inkább szorosabbra hunyja a szemét és álmodja a meleget. Az ilyen álmok egyre hosszabbak, és lehet, hogy az egyik nem ébredéssel ér véget.
Viszont jó a hálózsák arra, hogy a környezet kicsit felszabaduljon egy lelki teher alól, nem kell már annyira figyelni az öregre, hiszen van hálózsákja.
Meg a tepsisek se basszák össze a kezüket, zsákostól teszik a Szentmihály lovára, és így nem is olyan büdös.
Ettől függetlenül jó dolognak tartom a hálózsákot, át lehetne vészelni a néhánynapos extrémhidegeket, de semmiképpen nem pótolja a környezet figyelmét.
Egy szakértő – nem tudom már melyik, már mindenki szakértő, csak én nem – mondta a TV-ben, hogy aggasztó jel lehet, ha valahol azt látjuk, hogy nappal is ég a villany, vagy napok óta nem füstöl egy kémény, pedig szokott. Vagy esetleg nincs lábnyom a hóban, noha napok óta nem esett.
Most kivételesen maximálisan egyetértek a szakértővel.
Fel kéne melegíteni magunkban az évek óta hűlő egymásra figyelést, aztán ha kitavaszodik, újra utálhatjuk a másikat a jövő télig!
Vasárnap hajnali négykor szoktak kezdődni az UFC szervezésében bonyolított ketrecharc-közvetítések a Sport1-en.
A felületes szemlélő számára borzalmas küzdelmek, de az itt résztvevők felkészült sportolók, ritkább a komoly sérülés, mint mondjuk egy női kézilabdameccsen, hiszen itt vannak szabályok, de a lányok küzdelmében – ha az elfajul - nem szorítja semmi korlátok közé az indulatokat.
Egy érdekes mellékszál: - Egy bajnoki meccs ötször öt perc, egyperces szünetekkel, félóra hihetetlen koncentráció, ha valaki csak egy másodpercig nem figyel, nagy eséllyel veszít. És a meccs után nyilatkoznak, ne gondolja senki, hogy a kabaréjelenetekben kifigurázott focista-módra, hanem az esetenként százmilliós nézőszámhoz méltóan. Pedig sokan közülük olyan szegénysorból jöttek, hogy talán egész családjukból ők tudnak egyedül olvasni.
A győztes tisztelettel beszél a vesztesről és fordítva.
Persze időnként a hájp része, hogy egyes szavakat ki kell fütyülni – már az ismétléseknél -, de hát ez küzdősport és nem szavalóverseny.
Egyet nem tapasztaltam csak, hogy valaki elhárította volna a mikrofont, pedig náluk még elfogadható is lenne a „haggyá, most fáj a fejem” – mondat.
Érdekes mellékszál vége.
Szóval van olyan küzdelem, ahol a győztes is annyit kap, amennyi másik háromnál a vereséghez is elég, olyan is van, hogy nagy különbséggel nyer az egyik, de mint írtam, ők igen felkészült sportolók, viselik a vereséget - sőt, tanulnak belőle -, és a győzelmet is a helyén kezelik, mindegyik önként megy a ketrecbe, és vállalja a kapott és adott pofonokat, rúgásokat.
Kiemelem: Önként.
És ebben különbözik a ketrecharc az osztályharctól. Mert abba születni kell, mint a sündisznónak az autópálya túloldalára.
(Ez a bejegyzés az eredeti kérdésre született, figyelmen kívül hagyja a naplótulajdonos válaszát a saját kérdésére.)
Gyurcsi, úgy tűnik, biztonsági játékot játszol, hiszen azért választod ezt a témát, mert arra számítasz, hogy ebből jól jöhetsz ki, hiszen elképzelhetetlennek tartod, hogy valaki ezzel a döntéssel egyetértsen.
De ha már így felvetetted, megpróbálom összeszedni a gondolataimat. A "megyéből legyen újra vármegye"-döntés először értetlenséget váltott ki belőlem, aztán megszoktam. Egyébként nincs semmilyen közvetlen haszna. De amúgy kellene, hogy valami közvetlen haszna legyen? Cselekedeteink egy része racionális, haszonelvű, materiális töltetű, de gyakran érzelmi alapon cselekszünk. Például mi hasznunk van abból, hogy ajándékozunk? Csökken a vagyonunk, és még abban sem lehetünk biztosak, hogy a megajándékozott hálás lesz. Vagy egy hobbi, amely a legtöbb esetben csak viszi a pénzt, egyre gyarapodó gyűjteményünkre többet költünk, mint amennyit ér, de nem tudunk, nem akarunk belőle kiszállni, mert része lett az életünknek.
Vagy nézzük a településneveket. Soroksár, Cinkota, Dömsöd, Pilisszentkereszt, Veszprém, Kiskőrös, Nyírbátor, Sárvár, Fonyód stb. lakói nyilván ragaszkodnak a településük nevéhez. Ezen nincs is mit magyarázni. A nagyobb egység, a megye, a "vármegye" egy ezeréves valami, csak nekünk sikerült egy olyan országba születnünk, amelyiknek a történelme szakadásokkal, ha úgy tetszik, rendszerváltozásokkal van tele. Egy angol ezt nem nagyon érti, nekik is volt részük ilyenben néhányszáz éve, de azóta lenyugodtak ezen a téren. Náluk természetes, hogy az ő megyéjük "grófság". És grófság volt a nagyapjuk nagyapjának ükapja idején is. Miért lenne más, ha egyszer ezt a nevet kapta valamikor régen. A sugalmazott szándék arra irányul, hogy azonnal valamiféle újramelegített feudalizmustól kezdjünk aggodalmaskodni, ennek összes rekvizitumával, jobbágyságtól az első éjszaka jogáig. Nagy borzongás, nagy sóhaj, ezek a bitangok ezt akarják. És minden újra a helyére kerül, jó helyen vagyok, jól gondolkozom a világ dolgairól. Az ész újra és újra eljátssza a maga kiszámítható játékait, kicselezi magát és bevágja az öngólt. Nyilván a másik oldal ugyanezt játssza, csak annak azért kisebb a tétje, mert ők elég nagy előnnyel vezetnek, belefér néhány öngól.
Amúgy a vármegye valamiképpen a maradiság szimbólumaként rögzült a fejekben, de azt az egyet nem szabadna elfelejteni, hogy a királyi hatalommal szembeni nemesi ellenállás színtere volt, ami azzal járt, hogy az idegenszívű és -lelkű Habsburg uralkodóink sohasem tudtak olyan hatalomra szert tenni, mint birodalmuk más részeiben.
Idézőjelbe tettem, de nem írtam mellé a forrást, már mindenki mondta ezt egy bizonyos „kultúrából” - aki megkapta a kottát -, remélem, eljön még az az idő, amikor legszívesebben letagadná, aki kitalálta.
Mellékszál:
- Ez a mondat egyébként gyakran megfogalmazódik számtalan vej érvrendszerei között, amikor párjukat kívánják meggyőzni a különköltözés hasznairól, legyen szó akár egy albérletről is.
Mellékszál vége.
Ifjúkoromban tengerészként időnként olyan messzire elkeveredtem itthonról, hogy kukkerrel se láttak volna anyámék, és voltak olyan vidékek is, ahol általában más szokások, törvények, kedvelt ételek, társadalmi berendezkedések voltak, mint amiket tudatra ébredésem során megszoktam.
Arról is írhatnék, hogy az istenek is mások voltak, de ateista lévén ebben nem volt összehasonlítási alapom.
Idegen kultúra.
Mit mondjak, a kikötők közelében a kocsmákban ritkán futottam össze egy sejkkel vagy egy államtitkárral, akikkel én találkozhattam, azokkal hasonló szinten mozoghattunk a társadalmi ranglétrán, és el kell, hogy mondjam, problémáink is hasonlóak lehettek.
Beszélgettem én arab melóssal – a tököm tudja, mit dolgozott, de nem ő volt az igazgató, az tuti -, török darussal, ukrán – akkoriban szovjet – kocsmai zenésszel, filippínó képeslapárussal, olasz finánccal, görög bortanker-matrózzal, a legjobb beszélgetésekre biztos nem emlékszem – de hiszen pont ez a legjobbság lényege -, de egy se akadt köztük, akit ne fogadnék el itthon szomszédomnak.
Mostantól kezdve extrapolálok, azt hiszem, a mi vezérünknek se lenne kifogása, ha egy sejk lenne a szomszédja, vagy bárki, aki befolyásos, ha körözi az Interpol, ha nem, ha iszlámhívő, ha nem, ha egy fekély a világ, a saját országa, a demokrácia testén, ha nem.
Ha tényleg eldönthetném, hogy kivel éljek együtt, akkor nem a másik kultúrája, hanem kulturálatlansága alapján döntenék. És akivel igen, azt tisztelném akkor is, ha erre külön nem szólítana fel. Mint ahogy őszintén tisztelem nyolcvanöt éves szomszédomat, akiről ugyan nem is tudom, hogy hívő-e vagy sem – harminc év alatt nem jött szóba -, de tudom, hogy gyerekkora óta többet dolgozott, mint akár a százharminchárom bátor összesen, mindent megtenne a családjáért, és egy idegen, a kertjükbe betévedő macskának is dob egy falatot.
Újabb mellékszál:
Három év múlva lesz ötszáz éve a mohácsi vésznek.
A magyar kultúrát sikerült odajuttatni, hogy a Szulejmánnak már az ismétlése is lefutott, nézettségi rekordokat döntött. Lesz itt még sorozat Putyinról is - ha lesz még egyáltalán TV-adás.
Mellékszál vége.
De most egy másik:
- A rencerváltás után jöttek az új utcanevek, poros zászlók kerültek elő, új szobrokat rendeltek meg, költőket, írókat adtak ki újra.
Egyet nem vettek csak tekintetbe, a tömegek érzékenységét.
Sokan gondolhatták úgy, hogy például az árpádsávos zászló története Istvánig nyúlik vissza, de én gyanítom, hogy igaziból ők se erre gondoltak, mint ahogy azok se, akiknek a nyilasok jutottak az eszükbe róla.
A Horthy-szobrok se művészeti értékük miatt váltottak ki indulatokat, nem akarok nagy szavakat használni, nem mondom, hogy a fél országra, de biztosan jó sokan vannak, akikre a hideglelés jön Horthy emlékétől.
Lettek volna olyan történelmi alakok, de akár művészek, sportolók is, akikre politikai nézetektől függetlenül bármelyikünk büszke lehet, nem sértik rokonaink emlékét – vagy a sajátunkat -, megítélésük nem megosztó.
És most itt térek vissza a vármegyére.
Lehet, hogy valóban vannak, akiknek tényleg melegíti a szívét a nosztalgia vagy a romantika, de bárki elhiheti, olyanok is, akik viszolyognak ettől a régi-új elnevezéstől.
Miután csak egy elnevezésről van szó, én gazdasági hasznát nem látom és másoktól se hallottam, hogy tudna ilyenről, viszont költségekkel jár rendesen.
Szomorú vagyok, hogy egy ember játszóterén nekem csak egy ólomkatona szerepét szánják. Ráadásul azt is más szabja meg, hogy milyen zászlót lobogtassak közben, és merre irányítsam a puskámat.
Szerintem igaziból most élek egy idegen kultúrában.
