NAPLÓK: Gyurcsi Legutóbbi olvasó: 2025-12-13 17:34 Összes olvasás: 172747Olvasói hozzászólások nélkül| 190. | Gyurcsi: Apátia | 2018-03-07 13:12 | Apátiában szenvedek.
Állítólag a fateromtól örököltem, mert ez férfiágon öröklődik. Ez utalás Moldova okfejtésére, mely szerint azért anyagelvűség a materializmus, mert, ha paterializmus lenne, akkor apagelvűségnek hívnák.
Szóval, apátia. Azt vettem észre magamon, hogy képtelen vagyok örülni. Emlékszem, régebben ez nem így volt. Például két éve, amikor kisebbik unokám született, úgy örültem neki, hogy még leittasodni is elfelejtettem. Ha felvehettem, vagy csak megsimogattam, eszembe se jutott, hogy fáj a derekam, félórákat hajoltam kiságya fölé, én, aki azért hord kínai papucsot, mert nem tudja befűzni a cipőjét.
Most neki se tudok örülni. Nem tudom, van-e szerepe ebben annak, hogy 1620 km-re él tőlem, és mivel náluk szar a szkájp, arcát sem látom, csak a vegyes angol-magyar gügyögést hallhatom. Mert ugye ébrenlétének nagyobb részélt tölti az óvodában, ahol nem beszélni magyar.
Mi ez, ha nem apátia?
Nagyobbik unokámmal ugyanígy vagyok, csak ő három- és félezer kilométerre lakik. Amikor nálunk laktak, én voltam a kedvenc nagypapája. Jó, ez nem olyan nagy szó, hiszen menyem édesapja olyan régen meghalt, hogy én sem ismertem, de akkor is. Nagyon örültem neki, ő volt az első unokám, kétgenerációs viszonylatban apai ágon csak mi voltunk egymásnak. Egész játszóteret építettem neki, és évente, kétévente egy-két hetet használhatná is. Meg a kisbiciklit, amit vagy két hét alatt újítottam fel, de ő meg kinőtte. Nem baj, a kicsi majd belenő, talán ő fogja évente, kétévente egy-két hetet használni. Akkor talán megint fogok tudni örülni, de most nem.
Apátia. Régen tudtam örülni az ajándékoknak is. Ha kaptam, ha adtam. Olyankor kipirosodott a bőröm, fülig ért a szám, szaporábban vert a szívem.
Az ajándék csodálatos dolog! Az nem jár, azért nem kell megdolgozni, és aki adja, az áldozatot hoz, hiszem lemond róla, miattam. Mert kedvel, mert örömet akar okozni. Vagy könnyebbséget. Van, aki úgy ajándékoz, hogy aki kapja, nem is tudja, hogy kitől. Amikor szándékosan bent felejtik a százast a teszkós bevásárlókocsiban, vagy amikor valaki hétfőn délelőtt behúzza az üres kukámat a kerítés mellé, hogy a teherautó menetszele ne borítsa fel. Idegenek, akik nem vártak viszonzást.
Tegnap tudtam meg, hogy kapni fogok Erzsébet utalványt. Figyeltem magam, semmi. Nem nőtt meg a pulzusom, nem érzékenyültem el. Nem örültem neki. Csak annyira, mint amikor leejtettem egy doboz tojást és kettő nem tört össze. Visszakaptam valamennyit abból, amit elvettek, például amikor lecsökkentették a munkanélküli segély összegét és időtartamát. Arról a segélyről beszélek, aminek alapját 1970 óta havonta vontak a fizetésemből.
Ajándék az, amit az fizet, aki kapja?
Ajándék az, amiért várnak valamit?
Apátia az, ha nem tudok örülni?
Lehet, hogy nem is abban szenvedek? Akkor miben? Mert egyre ritkábban tudok örülni.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
