Csönd van . Csönd van, a láp se zizeg, szél ha járja, fekszik a nádas: hóbafojtott cicomás ezred. Fölötte tépett rucapihe tétova repked s piheg, ha ráakad egy bóbitára.
Távol a bazalt-hegy is süket-néma, minthacsak mára hűlt volna le benne a láva, s letagadná, hogy kövein a bort danolászva itta a jó katona, víg poéta.
ráfeszült hidegen a csönd a tájra, hitetlen lélek lehet ilyen búba alélva. Vadmadár éles riogása fölveri néha, szárnyával megpofozza, de hiába.
Baktat a tehervonat, tűz a csokra, mint üvegfalnak, nekimegy a fagynak, a csöndnek, s nézd: amik pengve, sisteregve ízekre törnek, tüntével fölépülnek még nagyobbra.
Szoborrá alkot ez a téli szemle, menj haza gyorsan, hivogatnak otthoni fények. Asszonyod teste, mint a tavasz kivirul néked, tájad lesz, tűz-eged a szív szerelme.
Gyönyörködj s dalaid is megerednek, álmodd ki szépen magadat a fagyból, a csöndből, lásd meg, hogy lázban tündököl az izgága Göncöl: álma a hóbarekedt szekereknek. .
Víg esztendőkre szomjas . .....................................................................1954. szilveszter . Bálterem ez a világ, csillagok fürtje csillár, leng az űrbeli szélben, fehéren felizzik már. Emberiség, ma táncra hívott a mámor, járjad, borral mulass, a sós vért örökre megutáljad.
Ami volt: temető az, táncos láb alá dermedt, nem járja át az elme soha e tornyas vermet. Táncos láb alatt kincsek s romlott vacakok tára, csak isteni képzelet vehet itt mindent számba.
Itt már jég-gyöngy a könny, a riadó-kürtök némák, tülekvő seregek, ó, itt iszonyú merevek s bénák. Fekszik a rabcsont, úrcsont, porban már sose öklel, fekszik a félelmes fegyver, töltve halotti csönddel.
Megzabált barmok csontja, lelőtt repülők roncsa, pilóták: húnyt pupillák furakodnak e porba. Barátok örök csókban, magányosan a spicli, döngetné már az ajtót: édes haverom, nyisd ki!
Hamis írást kik tettek, betűik férgek lettek, bántják örökké őket, bukfencet rajtuk vetnek. Régi találmány rozsdás, hajdani konok dogmák s hitek szétesve, mint a pattant-abroncsú dongák.
Nagy temető ez, hallgat gép és ember és állat, csak a befödött vágyak élnek, fölkiabálnak! Igricek: rongy-ingüek, poéták: csoda-nyelvek ivadékuknak jajos versekkel fölnevelnek.
Löknek, uszítják talpam távoli boldog tájra, ledobnám már a gondot, ami őket is vágta, égette, szorította, – végül is be kell lássam: nem bírok elbujdosni én se a boldogságban.
Lágy halántékot adtam korai dérverésre, én amit tapasztaltam elég lesz ezer évre, bűvös méltóság nincs, mely bokámat összeüsse, szívem alatt az ádáz vezércsillagok üszke.
Hegedűk, dobok, zengnek, asztalomon is bor van, víg esztendőkre szomjas ennyire sose voltam, ősrégi bűnre, bajra jöhetne szép bocsánat: hívom a mindenséget hökkentő új csodákat. .
Játék karácsonykor . Bárd az ég is, meg-megvillan, lelkeket irtana. Hamuszürke vatelinban jajgat a kisbaba. Csöpp ujjal az arany-lázas tornyokra rámutat. Anyja előtt bezárták az urak a kapukat, döndödi dön döndödi dön.
Gyenge arcát üti-veri a havas zivatar, ha a telet kiheveri mit akar, mit akar! A kis istent mi megszánjuk emberek, állatok, kályhácskája lesz a szájunk, szedjétek lábatok, döndödi dön döndödi dön.
Könnye van csak a mamának, az csorog tej helyett. Soványkodó babájának tejecskét fejjetek. Hallgassuk, a csuda üveg harmatot hogy csobog, szívet nyomni kell a süveg, megszakad, úgy dobog, döndödi dön döndödi dön.
Vércsöpp fut a jeges égre, bíbor-gyöngy, mit jelent? Ül Heródes gyihos ménre, gyilkolni védtelent. Fodros nyerge vastag tajték, kígyó a kengyele, beledöbben a sok hajlék, ádáz had jár vele, döndödi dön döndödi dön.
Megmenekül, úgy remélem a fiú, a fiú, kívánjuk, hogy sose féljen, ne legyen szomorú. Vígadjunk, hogy enni tud a rongyosok új fia, – kerekedjék, mint a duda, orcája dundira, döndödi dön döndödi dön. . . .
Halálig tiszta . .............................................Nagy Lajos emlékének - Csöndet parancsoltak rád is a kínok, s jelesek sorába lefeküdtél. Becsaptál bennünket: érzem, a sírod nekem a nehezebb, aki fönt él.
Többé nem ijeszt a jégfehér-színű klinika s a magány már sose bánt. Eldajkál már téged, te kisded-szívü, e föld, e holtunkban kedves anyánk.
Bizony, az érzékek: az ötös szentség jegyében vetettél igaz betűt. Hallottad döngeni törtetők lelkét dobokon, hogy a fül megsiketült.
Tudtad, az atléta-termet, a szív is elromlik idővel s jön a halál. Miért hát a kincsek, minek a hír is! Halálig árva és tiszta valál.
Ez volt a te sorsod. Növendékeknek, nekünk is bajos, mert visszük igád, vért amig bírnak pumpálni a szívek s nem jegesednek az artériák.
Bölcs öreg, elmentél, nem tudtál élni. Ne tudj már sírni a virág alatt. Emléked gyönyörű birtokunk s védi vashűség, álkulcsra néma lakat. .
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
