NAPLÓK: Bátai Tibor Legutóbbi olvasó: 2025-07-01 03:45 Összes olvasás: 1422221769. | [tulajdonos]: Nagy László 338. | 2025-06-30 23:55 | Műtét Anyánk szemén . A ránkhullámzó lágy idő már poshadás, ragály, s míg parola és csók hatványra kórt emel, én tűnődésem útján szemedig akarok eljutni, a sómezőre. Szemedig s nem a hajhináros tóba, halál mustjába, láp levébe, hol bugyborék-kalappal elköszön sok jófej, nem, szemedig jutok el. Világ s világa onnan kirekesztve, csalárd nagy fénytől húsban zsarolódsz, egy szent igéret galambdúc-gigásza alatt keringsz, léleknek tervezed magad csurom-hab szérüdön, ahol hajad fonott virgács lett hátadon. Keringj csak te Isten vaklova, ki fujtatsz és kehölsz, galamb leszel, mert csontod őrlöd lisztnek, s fölhajt a szél, s majd álmom tűzfaláról, turbékolsz engem döggé. Addig is a balsorsoddal büntetsz, történelmed seregély-tatárjárás, mongol-sárga aszály, tarack, labancos kuszadék, bogáncs-gombozta gönc – a kút is megvakult, ott fúlt meg minden katica, merítesz vért. Rossz álmod volt hogy szültél millió vitézt, aki csak nyál-nyújtásban vakmerő, e dancs pofák közt vaksin tébolyogsz. S a vaksors disznai, a stempli-orruak föltúrják inged, égbe-kékülő pecsétet ütnek rád, hogy átiktassanak a mínuszba, mint bürokrácia hazát. Az mit jelent, ha gyémánt vagy könyékig? Ha lakkos ünnep vagy térdkalácsodig? Te vércsizmás, könyékig könnykesztyűs vagy, szörnyü apokrif móka, s nem tudod. Ki sújtott vakhitet beléd az édenért, hogy vastöményen vakogd el vas-igédet: én vas vagyok, az Úrnak fegyvere, az én testem vas, az én orcám acél, s pehely leszek – De én a zsarnokodnak pökök a galambvári tenyerébe, arany haját, szakállát szigorúan nyüvöm, farán a nemtelen patyolatot lerongyolom s magát lerombolom. Teremtő mancsom drótja rajta már, galambka-ijesztővé tákolom, a szellőben hogy tárva nyikorogjon, a föld és víz fölött avas tömjén-sziklán csak álljon és csak várjon. Ha Jób javaiért, ha hontalan honáért, és mindenemért perlek és tusakszom, s vak bolygó, vak mamám, amíg keringtet krokodil-idea, eljutok szemedig, sötétjét körbejárva fölszedi a sót beszédes szám és rádparancsol: állj! Fehér, kerekes ágyon én hurcollak az ég kövén, zenitben álló kés alá. Te fáradtság nagyasszonya, pihenj, kislány vagy új mesében, most ne sírj, csuklód, bokád kap csipke-gúzst, ne félj, itt szárnyasan tüköri hó-bikák vigyáznak rád, a szárnyuk alabárd. A fegyelem kristályos húrjai áthúzva hó-termünkön mintha versen, és fertőtlen zenél a tél, a nikkel- torony-fecskendő próbaképpen még kilő egy éteri liliomot, lebegnek hóember-fehér alakok, fehér álarcuk mögött mackó-dörmögés meg szirén-zümmögés, amíg elalszol: elvesztvén magadat, hogy más minőség jegyese légy, amikor hangtalan a kesztyüs kézfejek tubicaként csipesz-csőrrel szemed partjához ülnek. Alúdj, az érző ujjak csillaga, a fejben pontos eszme én vagyok, a szűk szemből a célzó én vagyok, merénylő kés vagyok szemed sötétje ellen, legyen világosság, az én szavam – s amíg a hó-határt a részvét némasága tombolja át s a csönd-halleluja: szemed jegén a kés nyomán elvérzik lassan a homály, kisüt a nap. Világosságnak istene. Hát énekeld, hogy, isten jónap, isten jónap, látlak. Már fénybe öltözötten új Erzsébet asszonyka vagy, s én holtfáradt vagyok. Mi dolgom volna még? A pocsolyát a lápot elkerülve eljutottam szemedig, nem, szemedbe értem el. Menekvés? Diadal? Már édesmindegy. Szemednek iriszében sík arany székecskén üldögélek. Nincs szavam. . | |
1768. | [tulajdonos]: Nagy László 337. | 2025-06-29 23:49 | A havazás árnyéka
Majd hó szakad ágyékodba, torkodba is öregem, hó, és lepkéivel aortádat hó csempézi márványosan. Megdermed a tituszi vér a hó ottománja ha jő, ha koponyádat hó sujtása zászlózza föl, míg fogaid hóba üti hó, míg habod is hegyen-völgyön ellepi a hó.
Te hó gyarmata, hó-cicomás maskara lész, azzá avat pillésen e kijátszhatatlan ármány – még tisztséget is ád, növeszti a fület és rangot, áldást osztasz, nem tudod mire, mosolyogsz, de ártatlanul is rágalma a létnek, a május fonákja és gyalázata lész.
Micsoda tévhit az, micsoda ámítás az, hogy a te karod, akár a nagy hal ha felszökik, úgy üt a nászágy hullámaiba! Pirulva csak álmod babirkál más égboltok lágy hasa-alján, s hajacskás csillag hány fordul el kárba, mert mennyei gyötretést harmatáért nem kap, mert álmodsz!
Ébredj föl, te cukorpofájú: Nem hanyatlás, csak átváltozás! – kiáltsd, hogy hallhass visszhangot is, röhejt a röhej hegyeiről, hol havadban mint krónikákban aránytalan-nagy fickók a vért karcolják magukból penge-éllel, nagy-bátran másokat biztatva így: Öljétek meg ezt a mikulást!
Föl hát búcsúzásra, a végső ajándékozásra – havadban vár egy aranyfa téged, kitépd, gyökereiből a havazás házában, te jó ezermester emléket faragj: a paplanok habjaiba sok kis aranyhalat, faragj a kérődzők ablakába izgalomnak sárga kis halálokat! Kesztyűddel ne törődj, tünemény. . | |
1767. | [tulajdonos]: Nagy László 336. | 2025-06-29 00:46 | Ady Endre andezitből . Szervátiusz Tibornak ajánlom , Sóvár s repedezett szájjal immár sohase várni történelmi manna-esést, mert nem lágyul meg a zenit, soha édelgő álmot, soha házasodásra a négy csapodár égtáj valamelyikét, ha nem jön az összes! A zsolozsmák malmait hamuvá roskasztani jobb, és döglött bagolyként a Bibliát csapni sarokba, ahogy végül Ady cselekedte. Már csitt, panaszok, ha süket a panaszfal, ha e falra a gúnyos idő fölkarcolt rég egy illetlen ábrát, oltári sugarasat, kardélnél ami hódítóbb, keresztnél mágikusabb, – győzöl e jelben, te csöndes tolakodó, de hadakozónak vagyok gyászteli címere – igy szól, s már szégyenletünkben szemünk lesütődik s kívül a csillag rohadoz. Hova most? Fordítsuk a fekete kőhöz arcunkat, inas kezünket, faragjunk magunknak istent, aki nem hagy cserben soha!
Hányszor az öldöklö angyal – nemcsak a képzeleti – elszállt a halántékodnál, mig te a vídia-csákányt ütögetted a kőhöz! Évtizedig mennyi csapás, s mennyi visszaütésed a sorsnak a vérrel jelölt szemöldökfa alján! Nehéz volt? Ez is kevés volt, mert aki áldva: kétszeresen verve. Kétfelől verve. Kiontva eléd a lét, – a múlt, jelen végighasítva, s hossza a völgynek nem fenyves, de borda-szilánkos, s nem a bodzavirág, de a lép, a máj és epe szagosul, s kifacsarható sorra mind, ami ember jonha. Mi történt? Emeled bajos szemedet föntre, de üres az égbolt, havasok lépkedve völgyben vásznasan, bűntetlenül fölszedik beleidet húrnak. Hányszor kell meghalni még? Zene szól magasan s lám, a rókák is kiondolálva bagzanak, veres koszorúk, de a magvaszakadt Ady Endre kőben hallgat, nem dalol, nem levelez, másodszor nem nyújt kezet, ha a hajdani parola is legyalázva ég, ha igéje akár a nemzetközi gyors kisiklatva e naplementében. De izzik fekete arca, a hő és hűség tornácán a láztól csupa virág. Vitézi isten, a legkeményebb kőből bűvölve figyel, míg meg nem lágyul, míg szóba nem áll velünk a végzet. . | |
1766. | [tulajdonos]: Nagy László 335. | 2025-06-28 00:48 | Búskomor Vajda János . Nyaramtól megözvegyültem csak sírok sötétre szivülten bár vőlegénye se voltam ő se volt arám se párom csak titkos jelölt csak álom
Kihúnyt a szép aranyasszony a szép lehetőség nem lesz mi besugarazzon ha férgeké a boldog család a meg nem született bőség
Nyaramtól megözvegyültem csak sírok sötétre szivülten s majd szótlanná ölel végleg a hozzám némberedő üresség a fegyverhideg a dér-inges mínusz-idő . | |
1765. | [tulajdonos]: Nagy László 334. | 2025-06-27 00:08 | Arany úr, az őszikék meg én . Arany úr, aki sárból nőtt fel nemzetes úrnak, aki nemzetes, édes kozmopolita poéta, aki a nyelv aranyát is kalapált érme gyanánt gyömi époszi zsákba, de hála: ezt se viheti el. Arany úr, arany Álmos vezér, aki korán arany égen is észlel fátyolhomályt, borulást, majd ibolyazománcos szemmel kémleli szelíden jelenét, az őszikéset, nem pedig a kést, mit az ifjú tolakvó köszörül törvény szerint. Őszike: pici bogár, csak Mab királynőcske ő, nem kifent pallos a szárnya, de fátyolka, lágy, lecsatolt karórámon itt forog, ő hajtja már bűbájjal a percmutatót is – hát jó Arany úr, eljött a jelkép megint, most énrajtam a sor. S lám, rövid az idő, egy lágy-arany éposz pedig mint málé-lepény közelít hogy formába süssem, ércesre, jó ropogósra – de jó Arany úr, mert relativ a méret: világom egy violamag. Ide sűrül a létem, körhintám itt sustorog, a mennyei küllőket zöldarany fejű, szemű üstökösök tolják csecsükkel, köldöki hassal. Föltekintve látok topánt meg csizmát, pirosat, körömcipőt, haláli lakkost, látom a taruk-faruk, csipkéik alulnézetből, s beülnek váltva ölembe. Ezek az én őszikéim – szemérmes, jó Arany úr. Bolondul csak én száguldok s beteg vagyok, árva, szédülten hányok epét, világos vért meg hazát, whiskyt és vodkát. S jelenthetem, így se unalmas, ha a sárkány habos már, megülök csengős csikót – hintót csak holtan – ez époszom is, jó Arany úr. Aranyujját ha adná nekem, esküszöm elveszteném a drága ereklyét, mert röptömben kifordulnak zsebeim is mint zsigereim. S mégis, bár mutatna rám: Íme, a dombérozó, aki elveszejt vért meg aranyt, de a mennyet megnyeri – Óhajtom-e én a mennyet? Halhatatlanság? A Semmiből por, majd porból a Semmi. Pihennem illene csak. Bár tarkómon, hajam alól is puli-szem ügyel, s szimatom, e szűz vad jelez: Nem ijeszt a Hó. E violamagban kerengő jégvirágos üveghintóban te bús Arany úr, a szememre csúszott fekete kalap alatt hahotázik a hús és vigyorog a csont. . | |
1764. | [tulajdonos]: Nagy László 323. | 2025-06-25 22:37 | Töredékek Dani Uraságnak
Cikázott rám sok démoni változat, és homállyá váltak a tündériek. Tán én vagyok gyönge, egy pávatollat, zöld ágat nem tudok fölrezegtetni.
Nem vagyok Pygmalion erős király, ki lányka-szobrot is életre ajz. Fúdd csak, szorítsd a lángot szilajon hazádba – e szózat hangzik pedig.
Hogy hízó ártánynak a mennybe lift lehet még az óda, ettől remegek én. Ma disznó meg rózsa egy anyag ugyan, de más-más a kettő ha költő vagyok.
Ha mocsárból fényes hold-kalácsra sárüstököst fröccsent a vastenyér: kisded kezébe holdat hogy adunk? Markoljon sarat az égiben is?
A fölforrott lélek szózatával már óhajtottam jutni közeledbe, s elképzelt szárnyas énekemet a sors ragadta torkon, ütötte bazalthoz.
Ormodnak az ének vérző hattyúi roncs s már nyelve-gyökén az idő rovarai. Ürmöt virágzik sáncom, Dani Uraság, neked rossz fazékkal csörömpöl ez a kor.
Ha akkor élek, éjszakád ajtaját én rádnyitom, szegődök testőrödül, nehogy kiüsse pipádat a testvér erdei gavallér, tunguz zsivány.
Röpítenélek rém-zöld vadonon át barátnédhoz, mert mézes ami tiltva, s máriás kancahabok illatától tűnődnék én is: az élet egyetlen.
S hogy méh-házban mezei szorgalomról s hellén aranyidőről békén hevülj: kard vigyázna – ámulnám rejtekemből, verset hogyan ír az én jó Uram. . | |
1763. | [tulajdonos]: Nagy László 322. | 2025-06-24 23:06 | Berzsenyi szólítása
Nagy fényü férfi, mármori kő meg vér tömény csodája, égi hegy-élen állsz, s már lábadnál a fuvatos hó is gőböl-gulya, delel hidegében.
Hideg s hatalmas viola ott a csönd, vele az orkán bús feje címeres: legyőzted, bölcs, de boldogultál-e? Ím, a dühök dög-kertje a mennyed!
Te halhatatlan, bírod-e még sivár sugár-hazád, hol nincs soha változás? Szemöldöködnek íve vonaglik, érzem, a könny kitolúl szemedre.
A mába lépj le Dániel úr, dühöngj, kutasd a kórság rút pete-halmazát, s mert sárkányként a moly fia hemzseg, Dániel úr, tusakodj molyokkal!
Sötét sugár üt nászi ruhádon át, s vitézkötésként látszik a bordacsont, üszökben látod liliomfádat, Dániel úr, ma füst, hamu a lakzid. . | |
1762. | [tulajdonos]: Nagy László 321. | 2025-06-23 22:45 | Szólítlak, hattyú . Énekes Budai Ilonának . Ördög koholta, ő nyüstölte fölénk ezt az éjt, hol az ármány bullái fekete zsinóron függnek, megannyi mérges lepény, majálisra ólom-okádmány, hogy gőzüktől elsorvad a fény és lepusztul szánkról az ózon. Ólom-ingák, ha mozdulsz, ütnek, nem moccansz meg, úgyis pofoznak, ítélete ádáz betüknek lélekben, hasban új csikarás, s kell álmodni tovább a rosszat.
Fekete zsinór-erdőn át is látok azonos kínt: szivárvány havasán az ostor virágzik, s virágom hervad a hahota hóhérpados nyújtó-csigáján. Gúny bitangol akár a járvány, beront a tűzhelyhez akárhol, rendelkezik mint nyegle ficsúr, utálattal mindent kirámol, szabad keze bóvlit virágzik, országutat ír nyála, kitúr, kitaszít a házból, hazából.
Herceg, szabad-e énekelni, égre kelni mint a pilóta, vagy csak porszemen térdepelni, úrhatalmad ahogy kirótta? S mert rossz álmom nem szakad meg itt: új gótika épül sebekből, sóhaj aranyozza íveit, harangsora: bók és bók és bársony, s néma, nem szólít, nem serkent föl, aki itt sujtva sohase kel föl. Rémálmom temploma, s én alul izzok, szavamat nem halkítom, de sikoltom halhatatlanul: Úristen, én nem vagyok itthon?
Szállj ide, hattyú, elfáradtam, elfogyok, rongálnak rossz pörök, félek, nyílik a föld alattam, s hattyúm, ha éretted feltörök, félek, hogy már csak fű-alakban. Égek, csőrödben jó vizet hozz onnan, hol a vadhattyak isznak, kétségeimből is föloldozz, gondozz, ahol fém ért a csonthoz, tűzz elém zöld ágat, hogy bízzak. Hol még a tavasz, ha fekete havak pillognak földön, égen, s bandába tömődnek? – de ha te megsegítesz, biztos elérem.
Szólítlak, hattyúi hó-eke, sátánpalástot széthasító, te vagy a jó sugarasító, jó hitem nyerge, rosszat irtó, hogy jobb-magamhoz is jussak el – emelj föl engem, hadd siessek, vágj utat árva földieknek szárnyaddal s torkod élivel! . | |
1761. | [tulajdonos]: Nagy László 320. | 2025-06-22 23:17 | Császármetszés . Vasbábák, vasbába-árnyak ezek hasítják föl kifent késsel a nyomorúlt jelent: méhét az anyabáránynak.
Lészen a vak magzat bunda, a majd-ból a lelet ilyen, vasbába-mű, de milyen selymes, ez mesteri munka.
De a hidegre hűlt belet, jázmin-orroknak bűzletet mi viseljük mint bűnjelet, mind idevarrva nyakunkba. . | |
1760. | [tulajdonos]: Nagy László 319. | 2025-06-22 09:44 | pásztoRablók . Korniss piktor úr képei világuk teteje vér-sáv alatta világos hó-sáv zöldül a sík de a nyájat elvitte a kerge kórság aj aj sebaj ihaj a húr csak fagyos horizont elásta magát a nap csak a puli maradt pici gyász-daganat a csengetyüs aranyos bábos tünemény-sorozatok végire fekete pont a kór meg a kár meg a nincs ugye sok ajaj sebaj ihaj ihászok juhászok juhbőr-subások jófejek süvegesek üszökkel címeresek ezek is csak voltak de ékesen kísértenek töményen tiszta jelek e juhászok ihászok íme csak suba-virágok busa-feketék pirosak csinosak szironyosak nap nyugatától nap keletéig igyekeznének ni csak noszogatom őket no csak de betonba beöntve térdig a lábak a karmazsin szárak a kis kezek fönn hadonásznak egyikük ujján a jaj másikuk ujján ihaj de sehova se el de sehova se át mi vígan megyünk tönkre a lebedeusát a zebedeusát ajaj sebaj ihaj
JAJ EZEK RABLÓK TUDJA A BABA IS DE MUTATÓUJJÁT PÁLCÁVAL NE ÜSD DE ÜSS KOBAKODRA TALÁN OTT BÉVÜL MEGPENDÜLSZ ÚJRA ÁMOLYGVA ÁMULSZ AJ EZEK SÖTÉTEK NEM HÚSVÉTIAK HANDABANDÁZNAK A SZÉL-KANYARBAN NEM CSEMPESZ NYULFÜLEK NEM KARAKÜL BARIK AKIK ÉGRE FARUK LÖKÖDIK EZEK ÁTKOK AZ AJÁNDÉK FONÁKJAI EZEK FELMARKOLJÁK NYÍLTAN A MÁKOT ÉS ÖSSZEROPPANTJÁK A PIROSTOJÁST AJ BIZONY AJ BIZONY ABLAKOMBA BESÜTÖTT A KÉN EZEK DOBHÁRTYÁMIG SUSTOROGNAK EGYETLEN TŐRŐL FAKADT A BANDA EGYETLEN TÖNKRŐL A KLÁN VASKÖCSÖG DE CSIPŐRE NEM RAKJA KEZÉT DE FÖNN KANYARGATJA HOL A HÉTPETTYES KATICA A VÉR-BIBI REPKED GYANÚTLAN MÁSSAL IS MEGESIK EZ BETERELIK SUDÁRZÓ OSTOROK NYELVEK A VAS-ÓLBA HÉ EZT A VASKAPUT NYISSÁTOK KI CSAK NYUGALOM HAPSIKÁM NYUGALOM TE NYAFOGÓ TE VÉR-BIBI A KULCSOT ÉPPEN AZT KERESSÜK AJ ABLAKOMBA DE ABLAKOMBA BESÜT A POKOL . | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|