NAPLÓK: Bátai Tibor Legutóbbi olvasó: 2025-07-04 01:44 Összes olvasás: 142548| 1772. | [tulajdonos]: Nagy László 341. | 2025-07-03 22:46 | A költő pohara
.
.............................................................W. H. Auden emlékének
.
Kivasaltak, gyűröttek, ál-ragyogók
meg az igaziak csődületében
állt poharával a Pepitaruhás.
Kutyák ugattak benne, kutyák, a benső
földrengésre, a játszó vaksorsra, a szellem
hűséges ebei az elrendelésre
sírván a testért előre. Vígasz volt-e
poharából a korty az agyvelők
jövőt smacizó szeansza után,
mikor ingmelléről a gomb lepattant
sziklai mozdulatától s a hölgyek
papírszalagostul falták a tortát?
Jó volna hinni, hogy jó volt a pohár
mint lovasnak a ló, ahogy jó lehet
minden, amit a lavina előtt
magunkhoz ránthatunk még – egy virágszál
s párna, hol alúdva megfulladunk.
. | |
| 1771. | [tulajdonos]: Nagy László 340. | 2025-07-02 23:35 | Nunuka sírverse
.
Napvilágban, holdvilágban
varrógép volt kezem, lábam.
Míg a selymet ennek, annak,
varrtam a jajt enmagamnak
s jajos lettem, kicsit őrült:
rabló bánat velem nősült,
téli csillag jött be hozzám,
siriglan ült kontyom ormán,
fölszívta a vért magába,
s lettem nem fehér, de sárga,
sárig sárga kicsi madár,
markában vitt el a halál.
Nunuka már földbe zárva,
ne kérdezd hogy fáj-e fájva!
szíve vagyok én a földnek,
édes zápor tűpárnája.
. | |
| 1770. | [tulajdonos]: Nagy László 339. | 2025-07-02 00:16 | Fejfáknak fejfa
.
Virágot habzó zöld lovakon:
sírdombokon sírjelek, sírfák,
kengyelben álló hű lovasok,
fura bálványvitézek ügetnek.
Fejemben s pántja alatt az égnek
hova hajt s hova ér ez a sok
sisakos, fátylas, ékes alakzat?
Mintha az ember-cirkuszos gömböt
húznák e pisla sár-csillagot,
mintha csak volna valami remény
másutt, egy másik delej övében,
ott mintha volna, itt ami nincs.
Hóval meg lánggal bútoros minden
tér a világban s nincs ami kell.
Hol van, ha nem a hiedelemben,
temetők fejfás hadai, hol?
Hit s rege rongyban, kár érte, kár,
ügettek űrbeli forgás szerint
fegyvertelenül mind a sugárzás
nyílözönébe, záporeső
kopogó sorozatába, a fagy
haderejébe roppanni, rogyni.
Koponyám hallja: rost ahogy rostot
elhagy s meghasad gömb-fejetek,
tulipán-fejetek, rózsa-, és csillag-
ormotok omlik el s kívül hordott
szívetek megreped, jaj, ti naívak!
Nem lobogtattok csillag-köpenyt,
úszályotok emlék s jó babona,
mennyi menyegzőt, szüretet, vért,
úr-derest, gúzsbeli kék daganást,
úr-köpödelmet, de sugaras csínt,
csodát és találmányt, mennyi fehér
s fekete gyászt is húztok az idő
zengésein át, siratók jaját,
hitvesek ájulatát, a halál
homályát hímző gyertyavilágot,
embert idéző konok és lelkes
pávaszem-lángot – s mennyi ajándék
ragyog és romlik el zöld lovatok
futtán, de éljen a jó babona!
Eleven hozza vélt elevennek,
ki amit kedvelt vala nagyon:
játék, cukorka, báb, tüköralma,
hús java, jó bor, ízlelni illik,
s hordani illik selyemszalagot,
hóban is nászinget, s bár odafagy:
nem rezdül meg a váll, se a vésett
zsinórszemöldök – szép babonába
ájulva, űzve átváltozom,
tölgyfa-fiúnak bárd kifarag,
térdig széncsizmát süt rám a láng,
színt ad, sötétet, ecettel rámkent
vaspor, tüköri fényt bikamáj –
Fejfáknak fejfa, ügetek én is
jó hadatokkal, fejem ormába
fúrt lobogóval, gyolcsa havával,
s vörösbor önt el mellemen írást
ezüstlik halpénz lovam szügyén,
nyargalok érte, ami hiányzik,
hiedelemben, soha ijedten,
bár sebesülten, likacsosan,
lepke-kiköltő résekkel, hónak
hattyútojását hordva üregben,
hűen magamhoz, úgy is ha ellep
észak mohája s dél kifakít.
Savaim, sóim, szép fele-vállam
elhagyva fájok emberien:
jussomért, legjobb részemért hajtok
csonkán e mindig hiánnyal síró,
szimmetriásra tervelt világban.
. | |
| 1769. | [tulajdonos]: Nagy László 338. | 2025-06-30 23:55 | Műtét Anyánk szemén
.
A ránkhullámzó lágy idő
már poshadás, ragály, s míg parola
és csók hatványra kórt emel,
én tűnődésem útján szemedig
akarok eljutni, a sómezőre.
Szemedig s nem a hajhináros tóba,
halál mustjába, láp levébe,
hol bugyborék-kalappal elköszön
sok jófej, nem, szemedig jutok el.
Világ s világa onnan kirekesztve,
csalárd nagy fénytől húsban zsarolódsz,
egy szent igéret galambdúc-gigásza
alatt keringsz, léleknek tervezed
magad csurom-hab szérüdön, ahol hajad
fonott virgács lett hátadon. Keringj csak
te Isten vaklova, ki fujtatsz és kehölsz,
galamb leszel, mert csontod őrlöd lisztnek,
s fölhajt a szél, s majd álmom tűzfaláról,
turbékolsz engem döggé. Addig is
a balsorsoddal büntetsz, történelmed
seregély-tatárjárás, mongol-sárga
aszály, tarack, labancos kuszadék,
bogáncs-gombozta gönc – a kút is megvakult,
ott fúlt meg minden katica, merítesz vért.
Rossz álmod volt hogy szültél millió
vitézt, aki csak nyál-nyújtásban vakmerő,
e dancs pofák közt vaksin tébolyogsz.
S a vaksors disznai, a stempli-orruak
föltúrják inged, égbe-kékülő
pecsétet ütnek rád, hogy átiktassanak
a mínuszba, mint bürokrácia hazát.
Az mit jelent, ha gyémánt vagy könyékig?
Ha lakkos ünnep vagy térdkalácsodig?
Te vércsizmás, könyékig könnykesztyűs vagy,
szörnyü apokrif móka, s nem tudod.
Ki sújtott vakhitet beléd az édenért,
hogy vastöményen vakogd el vas-igédet:
én vas vagyok, az Úrnak fegyvere,
az én testem vas, az én orcám acél,
s pehely leszek – De én a zsarnokodnak
pökök a galambvári tenyerébe,
arany haját, szakállát szigorúan
nyüvöm, farán a nemtelen patyolatot
lerongyolom s magát lerombolom.
Teremtő mancsom drótja rajta már,
galambka-ijesztővé tákolom,
a szellőben hogy tárva nyikorogjon,
a föld és víz fölött avas
tömjén-sziklán csak álljon és csak várjon.
Ha Jób javaiért, ha hontalan honáért,
és mindenemért perlek és tusakszom,
s vak bolygó, vak mamám, amíg keringtet
krokodil-idea, eljutok szemedig,
sötétjét körbejárva fölszedi a sót
beszédes szám és rádparancsol: állj!
Fehér, kerekes ágyon én hurcollak
az ég kövén, zenitben álló kés alá.
Te fáradtság nagyasszonya, pihenj,
kislány vagy új mesében, most ne sírj,
csuklód, bokád kap csipke-gúzst, ne félj,
itt szárnyasan tüköri hó-bikák
vigyáznak rád, a szárnyuk alabárd.
A fegyelem kristályos húrjai
áthúzva hó-termünkön mintha versen,
és fertőtlen zenél a tél, a nikkel-
torony-fecskendő próbaképpen még kilő
egy éteri liliomot, lebegnek
hóember-fehér alakok, fehér
álarcuk mögött mackó-dörmögés
meg szirén-zümmögés, amíg elalszol:
elvesztvén magadat, hogy más minőség
jegyese légy, amikor hangtalan
a kesztyüs kézfejek tubicaként
csipesz-csőrrel szemed partjához ülnek.
Alúdj, az érző ujjak csillaga,
a fejben pontos eszme én vagyok,
a szűk szemből a célzó én vagyok,
merénylő kés vagyok szemed sötétje ellen,
legyen világosság, az én szavam –
s amíg a hó-határt a részvét némasága
tombolja át s a csönd-halleluja:
szemed jegén a kés nyomán
elvérzik lassan a homály, kisüt a nap.
Világosságnak istene. Hát énekeld,
hogy, isten jónap, isten jónap, látlak.
Már fénybe öltözötten új Erzsébet
asszonyka vagy, s én holtfáradt vagyok.
Mi dolgom volna még? A pocsolyát
a lápot elkerülve eljutottam
szemedig, nem, szemedbe értem el.
Menekvés? Diadal? Már édesmindegy.
Szemednek iriszében sík arany
székecskén üldögélek. Nincs szavam.
. | |
| 1768. | [tulajdonos]: Nagy László 337. | 2025-06-29 23:49 | A havazás árnyéka
Majd hó szakad ágyékodba,
torkodba is öregem, hó,
és lepkéivel aortádat
hó csempézi márványosan.
Megdermed a tituszi vér
a hó ottománja ha jő,
ha koponyádat hó sujtása
zászlózza föl, míg fogaid
hóba üti hó, míg habod is
hegyen-völgyön ellepi a hó.
Te hó gyarmata, hó-cicomás
maskara lész, azzá avat
pillésen e kijátszhatatlan
ármány – még tisztséget is ád,
növeszti a fület és rangot,
áldást osztasz, nem tudod mire,
mosolyogsz, de ártatlanul is
rágalma a létnek, a május
fonákja és gyalázata lész.
Micsoda tévhit az, micsoda
ámítás az, hogy a te karod,
akár a nagy hal ha felszökik,
úgy üt a nászágy hullámaiba!
Pirulva csak álmod babirkál
más égboltok lágy hasa-alján,
s hajacskás csillag hány fordul el
kárba, mert mennyei gyötretést
harmatáért nem kap, mert álmodsz!
Ébredj föl, te cukorpofájú:
Nem hanyatlás, csak átváltozás! –
kiáltsd, hogy hallhass visszhangot is,
röhejt a röhej hegyeiről,
hol havadban mint krónikákban
aránytalan-nagy fickók a vért
karcolják magukból penge-éllel,
nagy-bátran másokat biztatva így:
Öljétek meg ezt a mikulást!
Föl hát búcsúzásra, a végső
ajándékozásra – havadban
vár egy aranyfa téged, kitépd,
gyökereiből a havazás
házában, te jó ezermester
emléket faragj: a paplanok
habjaiba sok kis aranyhalat,
faragj a kérődzők ablakába
izgalomnak sárga kis halálokat!
Kesztyűddel ne törődj, tünemény.
. | |
| 1767. | [tulajdonos]: Nagy László 336. | 2025-06-29 00:46 | Ady Endre andezitből
.
Szervátiusz Tibornak ajánlom
,
Sóvár s repedezett szájjal immár sohase várni
történelmi manna-esést, mert nem lágyul meg a zenit,
soha édelgő álmot, soha házasodásra a négy
csapodár égtáj valamelyikét, ha nem jön az összes!
A zsolozsmák malmait hamuvá roskasztani jobb,
és döglött bagolyként a Bibliát csapni sarokba,
ahogy végül Ady cselekedte. Már csitt, panaszok,
ha süket a panaszfal, ha e falra a gúnyos idő
fölkarcolt rég egy illetlen ábrát, oltári sugarasat,
kardélnél ami hódítóbb, keresztnél mágikusabb,
– győzöl e jelben, te csöndes tolakodó, de hadakozónak
vagyok gyászteli címere – igy szól, s már szégyenletünkben
szemünk lesütődik s kívül a csillag rohadoz. Hova most?
Fordítsuk a fekete kőhöz arcunkat, inas kezünket,
faragjunk magunknak istent, aki nem hagy cserben soha!
Hányszor az öldöklö angyal – nemcsak a képzeleti –
elszállt a halántékodnál, mig te a vídia-csákányt
ütögetted a kőhöz! Évtizedig mennyi csapás,
s mennyi visszaütésed a sorsnak a vérrel jelölt
szemöldökfa alján! Nehéz volt? Ez is kevés volt,
mert aki áldva: kétszeresen verve. Kétfelől verve.
Kiontva eléd a lét, – a múlt, jelen végighasítva,
s hossza a völgynek nem fenyves, de borda-szilánkos,
s nem a bodzavirág, de a lép, a máj és epe szagosul,
s kifacsarható sorra mind, ami ember jonha. Mi történt?
Emeled bajos szemedet föntre, de üres az égbolt,
havasok lépkedve völgyben vásznasan, bűntetlenül
fölszedik beleidet húrnak. Hányszor kell meghalni még?
Zene szól magasan s lám, a rókák is kiondolálva
bagzanak, veres koszorúk, de a magvaszakadt
Ady Endre kőben hallgat, nem dalol, nem levelez,
másodszor nem nyújt kezet, ha a hajdani parola is
legyalázva ég, ha igéje akár a nemzetközi gyors
kisiklatva e naplementében. De izzik fekete arca,
a hő és hűség tornácán a láztól csupa virág.
Vitézi isten, a legkeményebb kőből bűvölve figyel,
míg meg nem lágyul, míg szóba nem áll velünk a végzet.
. | |
| 1766. | [tulajdonos]: Nagy László 335. | 2025-06-28 00:48 | Búskomor Vajda János
.
Nyaramtól megözvegyültem
csak sírok sötétre szivülten
bár vőlegénye se voltam
ő se volt arám se párom
csak titkos jelölt csak álom
Kihúnyt a szép aranyasszony
a szép lehetőség
nem lesz mi besugarazzon
ha férgeké a boldog család
a meg nem született bőség
Nyaramtól megözvegyültem
csak sírok sötétre szivülten
s majd szótlanná ölel végleg
a hozzám némberedő
üresség a fegyverhideg
a dér-inges mínusz-idő
. | |
| 1765. | [tulajdonos]: Nagy László 334. | 2025-06-27 00:08 | Arany úr, az őszikék meg én
.
Arany úr, aki sárból nőtt fel nemzetes úrnak,
aki nemzetes, édes kozmopolita poéta,
aki a nyelv aranyát is kalapált érme gyanánt
gyömi époszi zsákba, de hála: ezt se viheti el.
Arany úr, arany Álmos vezér, aki korán
arany égen is észlel fátyolhomályt, borulást,
majd ibolyazománcos szemmel kémleli szelíden
jelenét, az őszikéset, nem pedig a kést,
mit az ifjú tolakvó köszörül törvény szerint.
Őszike: pici bogár, csak Mab királynőcske ő,
nem kifent pallos a szárnya, de fátyolka, lágy,
lecsatolt karórámon itt forog, ő hajtja már
bűbájjal a percmutatót is – hát jó Arany úr,
eljött a jelkép megint, most énrajtam a sor.
S lám, rövid az idő, egy lágy-arany éposz pedig
mint málé-lepény közelít hogy formába süssem,
ércesre, jó ropogósra – de jó Arany úr,
mert relativ a méret: világom egy violamag.
Ide sűrül a létem, körhintám itt sustorog,
a mennyei küllőket zöldarany fejű, szemű
üstökösök tolják csecsükkel, köldöki hassal.
Föltekintve látok topánt meg csizmát, pirosat,
körömcipőt, haláli lakkost, látom a taruk-faruk,
csipkéik alulnézetből, s beülnek váltva ölembe.
Ezek az én őszikéim – szemérmes, jó Arany úr.
Bolondul csak én száguldok s beteg vagyok, árva,
szédülten hányok epét, világos vért meg hazát,
whiskyt és vodkát. S jelenthetem, így se unalmas,
ha a sárkány habos már, megülök csengős csikót –
hintót csak holtan – ez époszom is, jó Arany úr.
Aranyujját ha adná nekem, esküszöm elveszteném
a drága ereklyét, mert röptömben kifordulnak
zsebeim is mint zsigereim. S mégis, bár mutatna rám:
Íme, a dombérozó, aki elveszejt vért meg aranyt,
de a mennyet megnyeri – Óhajtom-e én a mennyet?
Halhatatlanság? A Semmiből por, majd porból a Semmi.
Pihennem illene csak. Bár tarkómon, hajam alól is
puli-szem ügyel, s szimatom, e szűz vad jelez:
Nem ijeszt a Hó. E violamagban kerengő
jégvirágos üveghintóban te bús Arany úr,
a szememre csúszott fekete kalap alatt
hahotázik a hús és vigyorog a csont.
. | |
| 1764. | [tulajdonos]: Nagy László 323. | 2025-06-25 22:37 | Töredékek Dani Uraságnak
Cikázott rám sok démoni változat,
és homállyá váltak a tündériek.
Tán én vagyok gyönge, egy pávatollat,
zöld ágat nem tudok fölrezegtetni.
Nem vagyok Pygmalion erős király,
ki lányka-szobrot is életre ajz.
Fúdd csak, szorítsd a lángot szilajon
hazádba – e szózat hangzik pedig.
Hogy hízó ártánynak a mennybe lift
lehet még az óda, ettől remegek én.
Ma disznó meg rózsa egy anyag ugyan,
de más-más a kettő ha költő vagyok.
Ha mocsárból fényes hold-kalácsra
sárüstököst fröccsent a vastenyér:
kisded kezébe holdat hogy adunk?
Markoljon sarat az égiben is?
A fölforrott lélek szózatával
már óhajtottam jutni közeledbe,
s elképzelt szárnyas énekemet a sors
ragadta torkon, ütötte bazalthoz.
Ormodnak az ének vérző hattyúi roncs
s már nyelve-gyökén az idő rovarai.
Ürmöt virágzik sáncom, Dani Uraság,
neked rossz fazékkal csörömpöl ez a kor.
Ha akkor élek, éjszakád ajtaját
én rádnyitom, szegődök testőrödül,
nehogy kiüsse pipádat a testvér
erdei gavallér, tunguz zsivány.
Röpítenélek rém-zöld vadonon át
barátnédhoz, mert mézes ami tiltva,
s máriás kancahabok illatától
tűnődnék én is: az élet egyetlen.
S hogy méh-házban mezei szorgalomról
s hellén aranyidőről békén hevülj:
kard vigyázna – ámulnám rejtekemből,
verset hogyan ír az én jó Uram.
. | |
| 1763. | [tulajdonos]: Nagy László 322. | 2025-06-24 23:06 | Berzsenyi szólítása
Nagy fényü férfi, mármori kő meg vér
tömény csodája, égi hegy-élen állsz,
s már lábadnál a fuvatos hó is
gőböl-gulya, delel hidegében.
Hideg s hatalmas viola ott a csönd,
vele az orkán bús feje címeres:
legyőzted, bölcs, de boldogultál-e?
Ím, a dühök dög-kertje a mennyed!
Te halhatatlan, bírod-e még sivár
sugár-hazád, hol nincs soha változás?
Szemöldöködnek íve vonaglik,
érzem, a könny kitolúl szemedre.
A mába lépj le Dániel úr, dühöngj,
kutasd a kórság rút pete-halmazát,
s mert sárkányként a moly fia hemzseg,
Dániel úr, tusakodj molyokkal!
Sötét sugár üt nászi ruhádon át,
s vitézkötésként látszik a bordacsont,
üszökben látod liliomfádat,
Dániel úr, ma füst, hamu a lakzid.
. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
