Baltazar: ciklus

NAPLÓK: Baltazar
Legutóbbi olvasó: 2024-05-21 00:06 Összes olvasás: 537848

Korábbi hozzászólások:

2287.	[tulajdonos]: ciklus	2016-05-26 22:38
Közelítések egy ünnephez I Bennem vonultok kezdettől fogva. Tébláboltok és siettek. De kié a kezdet? Ahol lement a Nap, ott jön föl újra. Az eldobott kulcsot körbenövi a fű, a kapu örökre nyitva marad. Akarlak: szó, akarlak: ige. Akarj te is engem, hadd legyek. II Zuhanó jégcsapok döfik át a fagyott televényt, az imádság nem szavakból áll, de sóhajokból. Szerelem fojtogat, istent szeretnék ölelni; nem hagyja magát, gyakorlott mozdulatával megelőz. III Felmálházlak, ha engeded, még pakolok a vállaidra, megsüvegellek, ha kész leszel, és útnak indulsz, de ne félj, mert végül szét is szórlak. Majd a harangszó összeforraszt, te szikrákká széteső kődarab. Pazarlás voltál és értelmetlen hajsza, kortyaid mohók, neved törékeny, mindez egy különös napon, mikor a helytartón kívül mindenki tudja már, hogy összeomlott a birodalom. IV Talán Godot is vár egy másik színpadon, hol abszurd orrszarvúk rohangásznak. Szórakozottan kihúz egy szöget a falból, összedől a ház. Egyetlen karcolás nélkül megússza, maltertól fehéren felköhög, majd folytatja megkezdett mondatát. „Tudom, egyszer megértitek majd a dadogást is, Bábel kútjának zavart csobogását. Jó, hogy vagytok, nélkületek mire mennék a tanítással. Kérdéseitek vasszívembe fúródó bársonyszögek. Csak üssetek, csak üssetek.” V Mosolygó tűzvész az üres alagútban. A semmi ég, a lángok úgy hajladoznak, mint a szolgák. A barikád fölött a lepke átrepül, virágvasárnapról maradt fonnyadt szirmokat söpör egy öregasszony. Röplapokból óriásplakátokat készít a nyomda, melyek versként fognak száguldani a vánszorgó autókkal tömött utak mellett. VI Felhők szorgos árnyait hajtja a szél itt lenn. Sziklák repedéseit gyíkok tűi fércelik össze, áram bolyong a gyökerek hálóiban, felgyújtja a rügyek zöld lámpácskáit, de a szív klaviatúráján a vér ököllel veri a billentyűket, fölkavarodik mindenki sorsa. Nehéz derengés borul közös köpenyként sok gyönge vállra, a cipeléstől estére elvész a súlya. VII Az én: ezúttal hiány a térben, míg ő keresi önmagát, egész tömeg tódul helyére, szinte csak ruhája él már, ami benne van, csatatér. VIII Szélben fürdöm, vízbe törölközöm. Parázzsal tisztítom a nyelvem, hogy mindig igazat szóljon. Legyek darab kenyér, fogaid roppantsák össze a testem, egyen meg a te akaratod. IX Tükröt tartasz elém, de jó, hogy elhomályosítom. Arcom még párában úszik. De egyszer majd éles lesz minden vonásom.

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!