NAPLÓK: Baltazar Legutóbbi olvasó: 2024-05-10 17:06 Összes olvasás: 536712| 2292. | [tulajdonos]: svéd | 2016-06-26 14:40 | Olvasom Eva Ström: Az újságkihordó elaludt című verseskötetét. 1947-ben született svéd költő, hazája egyik legkiemelkedőbb kortárs lírikusa.
Néhány versét magyarországi utazásának tapasztalatai ihlették. Az egyiknek magyarul ez a címe: Keleti pályaudvar.
A svéd eredetiben csak ennyi: Keleti. | |
| 2291. | [tulajdonos]: interjú | 2016-06-25 10:41 | Az alábbi interjút Ughy Szabina készítette velem, és a Lyukasóra idei harmadik számában jelent meg.
***
- Évek, lassan évtizedek óta versrovatok vezetője vagy (Dokk, Magyar Napló, Kortárs). A Dokkon inkább fiatalok, pályakezdők próbálkoznak, akiket tanácsokkal, kritikával is elláttok. Látsz-e valamilyen elmozdulást, változást a költői habitusokban, nyelvezetükben, stílusukban, vehemenciájukban?
- Manapság az induló költők általában már nem a nagy elődök mintáját próbálják követni, hanem sokkal inkább egymásra figyelnek. Ez valamelyest az újonnan induló költői habitusok hasonlóságát eredményezi. Mindenesetre hosszú a pálya, van idő rátalálni az egyediségre. A saját, összetéveszthetetlen hang, amiért érdemes megdolgozni, ez jelenti a védjegyet mindenki számára. Ha letakarnánk egy antológia vagy egy irodalmi folyóiratban szereplő versek szerzőnek nevét, nagyon sok esetben lennénk gondban, hogy vajon ki írhatta. Szóval, ezen a téren elég nagy deficit van. Egy szerkesztőnek egyébként a legnagyszerűbb érzés, ha sikerül felfedeznie valakit. Nagyon sok parti fövenyt kell átrostálni az aranyért, de nincs más út. A Dokk, amelynek néhány hónapja a főszerkesztője lettem, különleges terep, egy tizenöt éve létező élő organizmus, tele értékkel, ahol azonban vannak meddőhányók is, hogy az előbbi hasonlat logikáját kövessem. Szerkesztőtársaimmal azt szeretnénk elérni, hogy ne csak a pálya kezdetén levő szerzők, hanem az idősebb pályatársak is természetes terepüknek tekintsék, és színvonalas szerkesztői válaszok reményében merjenek olyan szövegeket feltölteni, amelyekkel kételyeik vannak, amelyeket előtte nem publikáltak mértékadó folyóiratokban. Ennek nagyszerű hatása lehetne a Dokk egészére, növekvő rangot adhatna neki az internetes költészeti portálok között.
- Első köteted 1986-ban Fékezett habzás címmel jelent meg, aztán hosszú szünet következett, és csak 1998-ban jött a második kötetet, a Függőhíd. Mi történt a tizenkét év alatt? A rendszerváltás például befolyást költőiségedben?
- Az első kötet valóban korán született meg, ráadásul egy olyan évben, amikor A költészet másnapja című antológia is megjelent, benne a verseimmel, útjára indítva azóta nagy pályát befutott szerzőket, hogy csak Marno Jánost említsem. Az első kötet után 1991-ig publikáltam folyóiratokban, utána négy éves csönd következett. Ráfoghatom ezt az új foglalkozásomra való átállás következményének, de így utólag értelmezve a dolgot, valószínűbb, hogy írói válság, minimum egy elbizonytalanodás volt, amelyhez a külső körülmények inkább csak magyarázatul szolgálnak. Nem volt haszontalan idő azonban, mert annyi év telt el az első és második kötetem között, hogy a második egy kvázi válogatott kötetnek tekinthető. A hallgatásom éveire visszatekintve azt kell mondjam, akkoriban az írótársadalom egésze nagyon méltatlan és megalázó küzdelmeket vívott önmagával, amelyekből kimaradtam. A helyzet alapját képező konok szembenállás sajnos megmaradt, csak formái és eszközei lettek szofisztikáltabbak.
- Szerény módon vagy jelen a költészeti életben. Se blog, se honlap, se harsány, önünneplő Facebook bejegyzések. Tudatos döntés, vagy a jó bornak nem kell cégér? Mit gondolsz az irodalom, a költészet trükkös marketingfogásairól?
- Talán nem érdektelen fölidézni, hogy az ELTE bölcsészkari Jelenlét antológiák jelentették számomra a publikálás legkorábbi terepét. A szó belevésődött az emlékezetembe, de nem került múlt időbe, mert ez a szó az abszolút jelen. Ha a mennyiséget nézem, akkor magam is meglepődöm, hogy több mint ötszáz verset publikáltam folyóiratokban, amelyek száma – beleértve az online felületeket is – ötven körül van. Verseimből készültek francia, angol, spanyol, norvég, szlovák, orosz, szerb nyelvű fordítások. Honlapom valóban nincs, de a Dokk nevű portálon van egy naplóm, amely elég jelentős olvasottsággal rendelkezik. A játékokat amúgy én is szeretem, pár éve kitaláltam egy irodalmi alteregót, néhány alkalommal ezen az álnéven publikáltam. Ha jövőre lesz új kötetem, egy ciklus erejéig ő is szerepelni fog benne. Ami a költészet marketingfogásait illeti, ámulok néhány pályatársam tehetségén. Az a szerencse, hogy ezek az emberek az írás területén is igen tehetségesek, tehát az olvasó végül is jól jár. Annyit szeretnék még diszkréten hozzátenni ehhez, hogy a leginkább reflektorfényben levő szerzők kivételes helyzetükből adódóan a magyar irodalom legóvatosabbjai közé tartoznak. És megint csak hálát kell adnom a sorsomnak, hogy nekem nincs miért óvatosnak lennem; bár meglehetősen beleágyazódtam az irodalomba, polgári foglalkozásom megadja a függetlenséget.
- Talán provokatívnak tűnik a kérdés, pedig a legnagyobb szeretettel és értetlenséggel kérdem, ekkora és ilyen minőségű versterméssel a hátad mögött, vajon miért nem kaptál eddig József Attila-díjat?
- Premisszaként abból indulok ki, hogy minden pályatársam, aki József Attila-díjat kapott – megérdemelte. Ez nem jelenti azt, hogy amúgy általában a költők ne helyeznék el önmagukat valahol az irodalmi köztársaságban. Ez alól én sem vagyok kivétel, és bevallom, sok pályatársammal, és ha szabad ilyet mondani, „tisztelőmmel” együtt én sem értem, miért kerülnek el ilyen makacs következetességgel az elismerések. Alapból nem vagyok törtető, de félek, hogy ebben a kontextusban ez a szó félreérthető, hiszen nem akarom azt sugallni, hogy a díj a törtetésből születik. Naiv sem vagyok ugyanakkor, és épp a saját példám mutatja, az évtizedek alatt létrehozott verstermés önmagában nem elég az elismeréshez. Azt gondolom, hogy az a költői hang, amely a sajátom, bizonyos változtatásokkal megjelenik nálam fiatalabbaknál, és paradox módon őket hamarabb befogadja a kánon, mint engem. Már ott tartok, hogy legjobban annak tudnék örülni, ha egy értő és elszánt fiatal esztéta egy olyan pályaképet írna rólam, amelyben kirajzolódnának ezek a kapcsolódási vonalak az utódaimhoz.
- A legutolsó verseidet figyelve egy elég apokaliptikus világkép rajzolódik ki. Egyedül mintha a költészet, a művészet tarthatna meg minket, mintha ez volna az egyetlen menedék… Hogy látod a világ helyzetét? Változik a költészet szerepe?
- Nagyképűség lenne, ha azt mondanám, tudom, milyen a világ, legfeljebb azt mondhatom, én valamilyennek látom, és ezt elég gyakran versben is megfogalmazom. Ráadásul régi tapasztalat, hogy a vers többet tud, mint a szerzője. Szinte mindig egy nyelvi-gondolati forgácsból indul el a vers, amelyben egy lírai hős nekivág, hogy helytálljon valamiféle modellezett élethelyzetben. Általában fogalmam sincs, mit fog elérni, veszít-e vagy nyer… Legtöbbször veszít, de a vereségét nem pusztulásként éli meg, hanem a dolgok természetes állapotaként. Én pedig, aki megírtam, megnyugvással veszem, hogy veresége ellenére maradt benne erő a talpra álláshoz. Ez számomra mindig szolgáltat annyi elégtételt, hogy merjem újabb versben újabb csatába küldeni. A világ amúgy sokat ígér mindenből, jóból és rosszból, fenyeget és reményt ad. Nem vagyok híve a pozitív gondolkodásnak nevezett, talán jóakaratú, de manipulatív irányzatnak, ugyanis ez mindig arra irányul, hogy belássuk kicsiségünket. Kicsik vagyunk persze, de a bennünk lévő akarat elég nagy ahhoz, hogy merjünk arra törekedni, hogy változtassunk a világon. Az én olvasatomban ez azt jelenti, hogy mindenről lehessen beszélni, írni, hogy a közös megpróbáltatások, veszélyek is lehessenek tárgyai az irodalomnak, és az ezeket érintő beszédmód megválasztása terén valódi szuverenitása lehessen az írónak. Élesen szemben állok azokkal a törekvésekkel, amelyek szeretnék távol tartani az irodalmat a „köz” ügyeitől. Láthatjuk, hogy a politika legtöbb szereplője saját szakmáját mennyire érdek-vezérelten, mennyire a hatalomtechnikai logika mentén gyakorolja. A szellem emberei, az írók, a költők lehetnének azok, akik az ő számukra is magasabbra teszik a közösség elvárásának a mércéjét.
| |
| 2290. | [tulajdonos]: Lyukasóra | 2016-06-23 22:13 | Ezüst minden
A fény az élőket balzsamozza,
akik tőled követelik a mesét,
napozóágyat húznak a szoba közepére,
és várják, hogy a napjuk legyél.
Mára aranykort hirdetek nekik,
játszom a hangommal, varázs-
tükörben hullámzik majd palástom.
De hát én Hold vagyok, ezüst
a hajam és minden gondolatom,
kölcsönkapott fénnyel világítok.
Mesélek hát az éjszakáról,
ahonnan jöttem, ahova tartok.
| |
| 2289. | [tulajdonos]: öt sor | 2016-06-15 21:06 | Metz Olga Sára: Égi vizek című verse ihlette ezt az öt sort.
Ketten álltunk a parton
kapkodtunk levegő után
megvadult sirályok csipkedték
földre szórt ruhánkat hogy
kiserkedt belőle a vér | |
| 2288. | [tulajdonos]: 06. 04. | 2016-06-05 20:04 | Elfogadom, hogy a Dokkon a napló az a hely, ahol, nem illik senkit zavarni, ahol az író őrizheti az autonómiáját. Ennek ellentmond az, hogy a naplóba is lehet olvasóként írni, de jó ha ettől megtartóztatja magát az ember.
Viszont vannak olyan bejegyzések, amelyek felkavarják az olvasó érzelmeit, és nem tud szabadulni tőlük. Ez most egy ilyen.
Tegnap volt a trianoni "békeszerződés" aláírásának napja. Azért tettem idézőjelbe, mert ha egy polgári jogi szerződés ilyen kényszerek alatt születne, bármely bíróság simán érvénytelenné nyilvánítaná, de ebben az esetben nincs ilyen bíróság.
Számomra egy knock out-tal ér fel, ha valaki ebben a tragikus és igazságtalan történelmi eseményben is csak annyit lát, hogy ez "a magyar lélek legjobb megtestesítője: hülyeséget csináltam -> megbüntetnek -> nem én vagyok a hibás -> az a hibás, aki megbüntetett. Ennyi."
Ebből a sommás és nevetségesen ostoba okfejtésből az olvasható ki, hogy Trianon jogos volt, és az akkori, sőt a mai magyarság is úgy viselkedik, mint egy óvodás, aki nem tudja elfogadni, hogy jogosan büntették meg.
Ami a jogosságot illeti, meg kéne kérdezni a galántai, dunaszerdahelyi, lévai, kassai, beregszászi, szatmárnémeti, nagyváradi, kolozsvári, székelyudvarhelyi, sepsiszentgyörgyi, szabadkai, temerini magyarokat, hogy mégis miben érzik magukat bűnösnek.
| |
| 2287. | [tulajdonos]: ciklus | 2016-05-26 22:38 | Közelítések egy ünnephez
I
Bennem vonultok kezdettől fogva.
Tébláboltok és siettek. De kié a kezdet?
Ahol lement a Nap, ott jön föl újra.
Az eldobott kulcsot körbenövi a fű,
a kapu örökre nyitva marad.
Akarlak: szó, akarlak: ige.
Akarj te is engem, hadd legyek.
II
Zuhanó jégcsapok döfik át a
fagyott televényt, az imádság
nem szavakból áll, de sóhajokból.
Szerelem fojtogat, istent szeretnék
ölelni; nem hagyja magát, gyakorlott
mozdulatával megelőz.
III
Felmálházlak, ha engeded,
még pakolok a vállaidra,
megsüvegellek, ha kész
leszel, és útnak indulsz, de ne
félj, mert végül szét is szórlak.
Majd a harangszó összeforraszt,
te szikrákká széteső kődarab.
Pazarlás voltál és értelmetlen hajsza,
kortyaid mohók, neved törékeny,
mindez egy különös napon, mikor
a helytartón kívül mindenki tudja
már, hogy összeomlott a birodalom.
IV
Talán Godot is vár egy másik
színpadon, hol abszurd orrszarvúk
rohangásznak. Szórakozottan
kihúz egy szöget a falból,
összedől a ház. Egyetlen karcolás
nélkül megússza, maltertól
fehéren felköhög, majd
folytatja megkezdett mondatát.
„Tudom, egyszer megértitek
majd a dadogást is, Bábel
kútjának zavart csobogását.
Jó, hogy vagytok, nélkületek
mire mennék a tanítással.
Kérdéseitek vasszívembe
fúródó bársonyszögek.
Csak üssetek, csak üssetek.”
V
Mosolygó tűzvész az üres alagútban.
A semmi ég, a lángok úgy
hajladoznak, mint a szolgák.
A barikád fölött a lepke átrepül,
virágvasárnapról maradt fonnyadt
szirmokat söpör egy öregasszony.
Röplapokból óriásplakátokat
készít a nyomda, melyek versként
fognak száguldani a vánszorgó
autókkal tömött utak mellett.
VI
Felhők szorgos árnyait hajtja a szél itt lenn.
Sziklák repedéseit gyíkok tűi fércelik össze,
áram bolyong a gyökerek hálóiban, felgyújtja
a rügyek zöld lámpácskáit, de a szív
klaviatúráján a vér ököllel veri a billentyűket,
fölkavarodik mindenki sorsa.
Nehéz derengés borul közös köpenyként
sok gyönge vállra, a cipeléstől estére
elvész a súlya.
VII
Az én: ezúttal hiány a térben, míg
ő keresi önmagát, egész tömeg
tódul helyére, szinte csak ruhája
él már, ami benne van, csatatér.
VIII
Szélben fürdöm, vízbe törölközöm.
Parázzsal tisztítom a nyelvem, hogy
mindig igazat szóljon.
Legyek darab kenyér, fogaid
roppantsák össze a testem,
egyen meg a te akaratod.
IX
Tükröt tartasz elém, de jó, hogy
elhomályosítom. Arcom még
párában úszik. De egyszer majd
éles lesz minden vonásom.
| |
| 2286. | [tulajdonos]: régi vers újratöltve | 2016-05-04 19:50 | Radics Zina visszajövetele eszembe juttatta, hogy egyik verséről valamikor régen készítettem egy átiratot. Ezt.
Egy vers lábnyomain
(R. Z.-nek)
Azon a nyáron szíjazták
villamosszékbe Ethelt és Juliust.
Tényleg árulók voltak? Nem
tudtam, ahogy azt sem, New
Yorkban mit keresek. Csend és
üresség volt minden percem ott.
A napjaim hadrendbe álltak.
Zuhanást túlélő fekete dobozoknak
láttam őket, pedig akkor még
fel se találták a tervezők.
Nehéz volt a papírt gépbe fűzni.
Üvegujjaim szilánkokra törtek,
mire leütöttem az utolsó betűt.
| |
| 2285. | [tulajdonos]: fülszöveg | 2016-04-28 07:43 | | Türjei Zoltán ízig-vérig XXI. századi költő, aki paradox módon éppen arra döbbenti rá olvasóját, hogy a magunk mögött hagyott század egyáltalán nem ért véget. A keresés motívuma, amely a köteten végighúzódik, az irodalom legrégebbi toposzai közé tartozik, amit a posztmodern is nagy előszeretettel alkalmaz, s ez a tény önmagában is visszakapcsolja az írót és az olvasót a korábbi időkhöz. A kötet kereső lírai énje sok arcot visel, gyakran kisfiúnak, máskor kissé groteszk dráma szereplőjének, olykor különös képességekkel rendelkező elvarázsolt figurának láttatja magát, olyannak, aki magával a létezéssel, „a most és a mindjárt” közötti űr felszámolásával kísérletezik. Az elveszettség, a kétségbeesés állapota és ezzel szemben a védekezés és megmenekülés különféle gesztusai sokarcú egységet alkotnak a kötetben. Szinte minden pillanatban érződik a veszélyeztetettség, de a mégis megmaradás olykor játékos, máskor súlyos hulláma mindig megtalálja magának az utat, amelyen beáramolhat a versbe. Ez a képlet szerencsére egyáltalán nem teszi előre lejátszottá a kötet darabjait, ugyanis a felépítés módja változatos, és a hang, amelyen megszólalnak, sokféle: groteszk, filozofikus, intim, szürreális, megrendült. Nem kevesebbet tűzött maga elé a szerző, mint hogy bonyolult, de máskülönben szépséges utakon, melyeket kitérők nehezítenek, eljusson Istenhez, a másik emberhez, önmagához. Közben figyeli magát, és nem fél kimondani, hogy nem mindig érti a saját lelkét, a vele megtörtént dolgokat. Ám Türjei olyan szerencsés alkat, hogy ezt is képes a javára fordítani, ugyanis a kötet záró sora a híres Eliot-i mondatra („Egyáltalán nem így képzeltem el”) emlékeztet: „esküszöm nem tudom hogy kerültem ide”. A sírfelirata tehát már neki is megvan, szerencsére a kőfaragó még meg sem született. | |
| 2284. | [tulajdonos]: Picasso, 1962 | 2016-04-17 17:02 | | „Mikor még fiatal voltam, szívvel-lélekkel hittem az igaz művészet magasztos küldetésében. Később rájöttem, hogy a művészet abban az értelemben, ahogyan 1800-ig fogták fel, idejét múlta, halálos beteg és menthetetlen. Az úgynevezett művészi alkotás pedig a maga céltalanságával nem egyéb, mint ennek a haláltusának a megnyilvánulása. Az emberek hátat fordítanak a festészetnek és napról-napra közömbösebbek iránta, éppúgy, mint a szobrászat, vagy a költészet iránt. A látszattal ellentétben kortársaink szíve, lelke ma másé: a gépé, a tudományos felfedezéseké, a gazdaságé, a természeti erők feletti uralomé és a hatalomért való törekvésé. Mi a művészetet nem érezzük életszükségletnek és lelki tápláléknak, mint a letűnt századok emberei.” | |
| 2283. | [tulajdonos]: 57xx | 2016-04-17 15:33 | Picasso döbbenetes őszinteségű szavai miatt másoltam be a linket.
http://www.czakogabor.hu/index.php?page=olvas&bovebben=true&id=10&cikkid=466 | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
