Alkony: Fájdalom

NAPLÓK: Alkony
Legutóbbi olvasó: 2025-09-10 00:45 Összes olvasás: 4627

10.	[tulajdonos]: Fájdalom	2016-04-27 08:41
Gyógyulásáért... Apámért I. Tompa a gondolatom, lassú még az elme. Látja és érzi is, de hinni szeretne. Durván érinti lelkem, jeges a lehelete, nem akarom felfogni, itt kopog sürgetve. Időt kérek, ne siess. Még fogom a kezét... Az élet törvénye miért ilyen nehéz? Ragaszkodom hozzá, a szeme is könyörög... Kínzó a gyöngesége a lógó csövek között. Istenhez fordulok, imát mondok érte, adjon élni erőt, ő még sose kérte... II. Fognám még a kezed, de valami elszakít, nehéz ez a törvény, a könnyem elvakít. Fognám még a kezed, féltem a lélegzeted, a dobbanó másodperc tán még könyörületes... Fognám még a kezed, szemed furcsa homálya megrémíti, de még ott az élet szikrája... Fognám még a kezed, bízom a sors kegyét, hogy ad még időt nehéz küzdelmedért. Fognám még a kezed, történjen bármi... Ígérem, el sem engedem, örökre itt maradsz, míg élek a szívemben... III. Kint torlódnak a felhők, de a vihar bennem dúl. Most minden szürke, üres, nem látok a ködön túl. A lelkemben bomlanak, széthullanak a színek. Senki nem hívta, mégis itt van és integet... Menj tovább, ne állj meg itt! Az idő nekem dolgozik. Nem adom még őt neked! Látom, elgondolkodik... Nem megy el. Csak álldogál, messziről figyel némán, megfogom a kezed... Átlátok szándékán. Tudom, majd övé leszel, hiába minden akaratom. A végzet erősebb, mint én, de nem ma, még a kezed fogom... IV. Kórházi folyosó, keveredő illatok, nem űzi el semmi szívemből a bánatot. Lebénítja lelkem, mit kezdjek vele... Az elmúlás toporog, űzném messzire... Kezet fogni nem tudok, s vele nem is akarok, én nem egyezkedem, hitem még el nem hagyott. Nehezen lábadozik, a kora gáncsolja, a kegyetlen végzet napjait számolja. Tehetetlenül nézem, azt érzem, zuhanok... Csak a szeme biztat: MÉG ÉLNI AKAROK... V. A beszéde lassul, alig értem szavát, meséli az élete minden szakaszát... Tekintete messze, a távolba mered, mintha látná is, vetítené a képzelet... Peregnek a képek, az üteme túl gyors, feszülten figyelem. Tán üzen a sors...? Kavarog a sok emlék, rég feledett pillanat, emlékezem, hallgatom a kimondott szavakat. Megijeszt merengése, de figyelek, átérzem... Kést forgat az élet aggódó szívemben... VI. Megszánt-e, vagy megunta imám... Nem tudom, de adott még időt. Csukódni látszik sötét ajtaja, apró rést hagyott, érezhetőt... Melegét érzem a kezeknek, szeméből sugárzik reményem, hálám tükörképe köszön, rám mosolyog, küzdött keményen. Nehezen mozdul a lába még, de indul, koppan a járókeret, újabb és újabb lépés, mutatja: erős, felvidítja szívemet. Már tervez, hintaszéket farag, gondolatban már szinte készül, ötlettára kifogyhatatlan, s én boldog vagyok... Érzem, felépül...

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!