NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2026-07-19 05:24 Összes olvasás: 96408| 802. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 59. | 2024-04-07 11:42 | A barátságról
A barátságot ismer(t)em. Most már inkább csak múlt időben mondhatom ezt. Akinek barátja van, az előbb-utóbb csalódni is fog – nem biztos, hogy az emberben, de magában a fogalomban biztosan.
A barátságról mindenkinek más az elképzelése. Vannak, akiknek a barátságba csak valamiféle hovatartozás számít, s ha az a halmaz, amiben ő benne van az egyezik egy másik ember halmazával, hovatartozásával, akkor barátok lesznek. Van, aki valamilyen véletlen miatt csak a másik nemmel tud barátkozni igazán, bár ahogy mondják, olyan nincs hogy a a hímnemű barát ne gondolna „bűnös vágyakkal” a nőnemű barátjára. Vannak olyanok, akik érdekük szerint választanak barátot, mert arra gondolnak, milyen jó lesz, amikor segíteni kell. És vannak, akik azt hiszik, hogy ők barátok valakivel, természetes módon annak tartanak másokat akár évtizedeken keresztül, de aztán elég egy pillanat, hogy „dobják” a barátjukat, a VOLT barátjukat.
A barátság nem érdekek mentén kötődik, a barátság nem arra való, hogy legyen egy vízszerelő a közelemben, ha kell. A barátságban egyik fél sem kér, csakis kap. Aki kérni merészel, az már nem barát; ilyenkor két eset lehetséges: vagy érdekből barát, vagy túllépve a barátságon egy „második lépcsőfokra” lépett a kapcsolatuk, amikor is megengedhető a kérés, mert úgy fogja fel mindkét barát, hogy ami az enyém, az a tiéd is. Kényes az egyensúlyi helyzet a barátságban, könnyen át lehet billenni a „semmit sem akarok tőled, ezért te csak adsz és adsz” élethelyzetből egy teljes eltávolodás felé.
A barát sokkal több mint egy testvér, és sokkal kevesebb mint egy testvér: több, mert van külön élete, ami nem láncolja családi kötelékkel a barátjához, más a felelőssége (talán nincs is semmi a másikkal szemben), más a feladata (ha van egyáltalán). Kevesebb, mert barát nélkül lehet élni, de család, testvérek, szülők, rokonok nélkül nem igazán. A barát szabad tőlem, és én is tőle, a családtól sohasem leszek szabad. Mert ahogy mondják, a „vér kötelez”. Barátot sokszor lecseréltek, eldobtak már, de rokonokat talán kevesebbszer.
Nekem volt egy igazán jó barátom. Négy évig egy szobában laktunk kollégiumban, sokszor látogattuk egymást ki-ki otthonában, aztán egy időre eltűntünk egymás elől. Kilenc év kellett ahhoz, hogy ismét találkozzunk, és kiderült, hogy mindkettőnknek van már gyermeke, akik egy hónapban, egy évben születtek. Ismét jól „összegabalyodtunk” barátilag. Ő akkorra gazdag lett, több mint harminc év távlatába visszatekintve is. Én szegény maradtam, legalább is hozzá képest. Igaz, én magam munkájával maradtam szegény, ő örökségből, felesége örökségéből lett gazdag. Saját sofőrje volt, vállalkozott, luxusautót vett. Nekem is mindig adott. Sokszor túlzó módon. Ekkor az anyagiak kötötték le a figyelmét, s a barátságunk számára már csak nosztalgia volt. Meg talán valamiféle „lám én ilyen lettem” kérkedése. Emlékszem, ha jöttek hozzánk, erőnkön felül készültünk, étellel, ajándékokkal, a gyerekeknek (ekkor már több is volt nekem is, neki is) programokkal. Úgy éreztem, a mi szerény helyzetünk nem méltóak hozzájuk. Hogy magasan állnak fölöttünk. Évszázadok beidegződése lehet ez a magyar embernek: ha gazdaggal találkozik, önmagát kisebbnek látja akkor is, ha netán a gazdag soha sem említi egy szóval sem az anyagi különbségüket. Talán a viselkedés változik meg, amit a szerényebben élők jobban „fognak”. Én vittem be ezt a barátomat egy gyülekezetbe, ahol Isten igéjét hallva megtért. Sokszor voltunk együtt istentiszteleten, egyre inkább fejlődött a hitében. Aztán a felesége megcsalta a barátomat annak öccsével, ezt megbocsátotta neki a barátom. Majd egy kamionossal is, aki ráadásul sokkal idősebb volt tőle, és odahagyta a családját, elvált a barátomtól. Ő ezt is megbocsátotta volna. Természetesen ilyenkor (is) inkább az anya kapja a gyerekeket, még akkor is, ha miatta bomlott fel a család. Nagy megrázkódtatás volt ez a barátomnak, de nekem is! Aztán szép lassan odahagytuk mindketten azt a gyülekezetet, és „szabadkeresztények” lettünk. A távolság miatt nem tudtuk annyit erősíteni egymást, de aztán hamar talált egy társat magának, egy erdélyi református asszonyt, aki ugyancsak elvált volt már. (A válás nem fér össze igazán a valódi keresztény hittel.) Én abban az időben egy régi álmomat valósítottam meg: mivel mindig érdekelt a néprajz, a népmesék, de az erősen szókimondó történetek is (ebben nőttem fel), megírtam a Csunnyamesék című könyvemet, ami 18 pluszos kategória ebben az álszent, de mégis szenteskedő világban. 500 példányban készült, de csak egy könyvbemutatója volt mindössze, az is egy kis falu művelődési házában: igaz, fényes nappal, legalább nyolcvan ember előtt, felolvasással, és egy helyi televízió fel is vette az egész programot, sőt, riportot készítetek velem. Egy néprajzos mesegyűjtő, egy hatalmas szaktekintély felhívott, gratulált. Egy hibát követtem el ezeknek a meséknek a megírásával, hogy ÍRTAM őket és nem MONDOM őket. Ha mondanám, egymásnak adnák a kilincset a néprajzosok, hogy „felgyűjtsenek” tőlem mindet. De így? Nos, egyszer a barátom édesanyjával és új feleségével (az esküvőjükre sem hívott meg, ez már árulkodó jel lehetett volna) ellátogatott hozzánk. Mivel édesanyja egy vigkedélyű, templomba sem járó, életigenlő, szabadszájú özvegy volt, adtam neki egy darabot a könyvemből. Új felesége csodás teremtés, igazi béketeremtő, és inspiráló ember, barátom ekkor már egy lelkészképzőbe járt, és nem volt sok, hogy lelkésszé avassák. A vendégség látszólag jól sikerült, hazamentek, és… Kerestem egyszer telefonon, kerestem többször telefonon, nem vette fel. Felesége vette fel egyszer a csörgő telefont, rákérdeztem, mi a baj? Azt mondta, ő nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel, de barátom nem akar soha többé sem találkozni, sem beszélni velem. Ennek már több mint tíz éve. Tartja a szavát, azóta sem én, sem az addig „sztárolt” családom nem érdekli. Érdekes, hogy erre a döntésre éppen akkor jutott, amikor lelkésszé avatták. Szent ember lett (mint ahogy régebben gazdag), én pedig maradtam bűnös (mint ahogy régebben szegény). Nos, azóta kínoz a kérdés: MIÉRT? Mit tettem, mit követtem el, mi volt a hibám? Felesége nem volt hajlandó erre válaszolni, szerinte nem ő az illetékes, hogy erre válaszoljon.
Barátság volt a fentebb elmesélt történet Önök szerint? Vagy csak én gondoltam, hittem annak?
A másik történet egy barátomnak hitt emberről olyannyira triviális, hogy nem untatom vele olvasóimat. Legyen elég annyi, hogy egy nekem tulajdonított hiba miatt nem szól, nem beszél velem az a másik, barátnak gondolt-hitt ember.
Ha barátod van, van mindened. Ha nincs, nincs semmid. Persze ez közhely, és mára nem igaz. Nincsenek már barátságok, mert csak érdekek vannak. Érdekemberekké váltunk, lemondva még a normális életünkről is.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
