NAPLÓK: A tükör és más prózák Legutóbbi olvasó: 2026-10-17 11:28 Összes olvasás: 5167| 5. | [tulajdonos]: A tükör IV. | 2018-09-09 09:01 | - Ki maga? - kérdezte Tekla, s hirtelen gyanút fogott.- Valóban el akarja adni a képet, vagy mit akar tőlem?
-Magának adom a képet, ha minden kérdésemre válaszol. Nem kell a pénze se. Annyit sem jelent már nekem ez a festmény, mint ez a csésze kávé.
- Maga a felesége - mondta Tekla nyugodtan. Nem ijedt meg, nem pirult el, higgadtan fürkészte a vele szemben ülőt.
- Igen. Engem ölel ezen a festményen, az én alakom látszik a tükörben. Kevésbé szokványos történet volt a miénk, mint a maguké, ami szokványos, már-már giccses - ezzel bántani akart, de Tekla arcizmai meg sem rándultak, semmi indulat nem volt az arcán - A Képzőművészeti jeles tanára, az elismert festőművész, meg a szárnyait bontogató alig húsz éves egyetemista. Giccses, de biztos költőibb, mint otthon porszívózni vagy kikérdezni a gyereket. Tudta, hogy van családja? Tízéves gyereke, felesége, lakáshitele? Nem érzett szégyent?
Megint mindenki odanézett, az utolsó mondat megint túl hangos volt. A kávéházban kellemes zene szólt, az emberek halkan beszélgettek, volt aki magányosan könyvet olvasott, és kávéját vagy teáját kortyolgatta. Szabónéné nem szerette a „műsort”, sem szolgáltatni, sem hallgatni, de most alig tudott uralkodni magán. A legvérforralóbb mégis az volt, hogy Teklán semmiféle indulat nem látszott. Semmi, amit hosszú magányos évek alatt elképzelt, mi lenne, ha találkoznának, s ő mindent a szemébe mondhatna. Volt, hogy a képzeletbeli párbeszéd pofonnal végződött, volt, hogy kiengesztelődéssel, s a húsz éves lány (férje szeretője az évek múlásával gondolatban megmaradt húszévesnek) bocsánatért könyörögve lábai előtt zokogott. Persze, ő megbocsátott, s gondolatban mindent elmondott neki, a magányos évtizedeket, hogy soha többé nem tudott férfiban megbízni, fia elhidegülését, elköltözését, házasságát, neki ki merte mondani, amit még magának sem mert, mert szégyellte magát érte: hálátlannak tartotta Pétert a nősülésért, csalásnak érezte az ő elköltözését is, hiszen ő is elhagyta, jött megint egy huszonéves, és elvette a fiát is. Férje szeretőjével együtt lehetett sírni gondolatban, vagy épp ellenkezőleg, az erkölcs magasából, a legnagyobb hidegséggel, már-már közönnyel a fejére olvasni mindent. A valóság azonban más volt. Tekla halkan azt kérdezte: hogy talált rám?
- A nevét tudtam. Nem Tibortól, ő nem mondott semmit. Amikor a kis románcuknak vége lett, a férjem már nem mert hazajönni, beadta a válópert. Kiment külföldre, ott is halt meg nemsokára, talán gyógyíttatni akarta magát, mert már rákos volt. Erről persze mi mit se tudtunk. Miért is kellett volna tudni, hiszen csak a felesége voltam. Maga tudott róla?
Tekla bólintott.
- Azért ment külföldre, azért szakított velem, hogy ne büntessen minket a halálával. Se Önöket, se engem - így mondta. - A válókeresetet is azért adta be, mert nem akarta özveggyé tenni magát.
- Ó a nemes lélek! A megcsalt nő szerepét azért rám osztotta. - Szabóné hiába próbált érzelemmentesen beszélni, hangja elcsuklott. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
