NAPLÓK: Árny a fényben Legutóbbi olvasó: 2024-12-04 09:30 Összes olvasás: 10108| 9. | [tulajdonos]: Örülök | 2017-09-07 23:30 | | Örülök, hogy találkoztam egy ismeretlen ismerőssel. Én egy éves koromig éltem ott, de egészen 18 éves koromig minden iskolai szünidőt ott töltöttem anyai nagyszüleimnél. Még ma is élnek ott közeli rokonaim, többek között az egyik nagylányom is. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 8. | nélküled: Gádoros | [tulajdonos]: A nagypapámról | 2017-09-06 21:47 | | Nekem is gádorosiak voltak az anyai nagyszüleim. Mi több, második generációs gyüttmentként még mindig leginkább ahhoz a helyhez van közöm. Fura volt olvasni róla itt. | |
| 7. | [tulajdonos]: Korom a szemben | 2017-09-06 20:59 | Györe Balázs Halottak apja című regényét olvasom. A Kalligram adta ki 2003-ban. Istentelenül erős írás. Mellbevágó. Katartikus. Szembesít. Vádol. Egyszerre vonz és taszít. Bársonyba bugyolál és eltaszít magától.
A 37. oldalon olvasom:
„Azt írtam, apám, hogy se vagyonod, se pénzed nem volt. Egyetértesz? Mégis: nincstelenségedből is kiforgatlak most. A semmitől is megfosztalak. Semmidből is kivetkőztetlek. Faggatlak. Mindent elveszek tőled. Elszívom előled a levegőt. Kérdezlek. Nem hagylak békén. Kizsigerellek. Téplek. Mit hagytál rám? Testi és lelki nyavalyákat? Magányt? Szomorúságot? Két fiút a fényképen? Mi az én valódi örökségem? A könyvek? Könyveid tisztelegtek, amikor kivittek a szobából. Kétezer könyv gyászol téged. Éjjel-nappal fönn vannak. Virrasztanak. Nem szólnak. Árván maradtak, de nem sírnak. Okosak: tudnak.”
Szíven szúrtak ezek a sorok. Rádöbbentem valamire? Magamra és gyermekeimre gondoltam, halálom után?
Ki emlékszik még azokra a széntüzelésű mozdonyok által húzott szerelvényekre, melyeken a lehúzott ablakon keresztül, a kihajolni veszélyes tábla fölött kinyúlva próbáltuk megérinteni az elsuhanó villanypóznákat, ami persze nem sikerült, de annyi eredménye azért volt a dolognak, hogy szinte szabályos időközönként zsebkendő csücskével kellett kipiszkálni valamelyikünk könnyező szeméből a mozdony kéményéből érkező koromszemcsét?
| |
| 6. | [tulajdonos]: Könyv a depresszióról | 2017-09-06 20:42 | Ugyan nem kezdtem el még olvasni, de a kilencvenes évek elején vásároltam egy könyvet, akkor el is olvastam, de most már abszolút nem rémlik a tartalma, igaz, akkor még nem is igazán foghattam föl, hogy milyen is az a depresszió?! William Styron amerikai író „Látható sötétség” című könyvét lapozgattam 3/4 7 és 7 óra között. Az író saját depressziójának történetét írja meg ebben könyvben, ahogy ő fogalmaz: utazását a depresszióban. Talán nem véletlen, hogy most újra a kezembe akadt. A csoda sem tudta, hogy ilyen régi keletű ez a lelki probléma! Styron, egy, a Bibliából vett idézettel indít:
„Mert amitől leginkább rettegtem, az jött rám,
amitől rettegtem, az ért utol engem.
Nincs pihenésem, se csendességem,
nincs nyugalmam, rettegés jön rám.”
(Jób könyve)
Úgyhogy, Jób volt az első, akinek könyvéről a következőket olvasom a Wikipédián: „Kr.e. 5. és 3. század között keletkezett. Címét a könyvben szereplő Jóbról kapta, aki istenfélő igaz emberként boldogságban és gazdagságban él, de váratlanul és vétlenül balsors tör rá: élete válságba kerül. Ezzel a történettel a mű azokra a kérdésekre keresi a választ, hogy miért szenved az igaz, és miért él jól a bűnös, honnan ered a sok baj, szenvedés és nyomorúság a földön, van-e ezeknek célja és lényege, és összeegyeztethető-e a rossz és az igazságtalanság egy jóságos és igazságos Isten létével?”
Ezek szerint én: a mért szenved az igaz? c. kérdéskörbe tartoznék! És hát megint bebizonyosodni látszik, hogy nincs új a nap alatt! És hát tényleg, miért is szenved az igaz? Miért?!
Kíváncsi vagyok Styron könyvére, igaz, ő nem Jób, hanem a saját szenvedéseiről ír, de végre van egy olyan könyv erről a betegségről, melyet nem pszichiáter írt, hanem egy olyan író, egy olyan művész, aki saját maga élte meg, saját maga tapasztalta meg a „Látható sötétség”-et.
| |
| 5. | [tulajdonos]: Ujjgyakorlat | 2017-09-06 02:29 | a veréb kurva okos
csak senki nem tudja
rossza sajtója
ahogy a vicc mondja | |
| 4. | [tulajdonos]: A nagypapámról | 2017-09-06 01:47 | | Nagyon hiányoznak a nagyszüleim (az anyai nagyszüleim), apám szüleinél valahogy nem szerettem lenni. Főleg a nagypapám. Annyira, de annyira kedves ember volt. Szerette a bort. (Mindegy, hogy milyen bor volt, csak bor legyen, a családban szállóigévé vált a mondása: „Nincs rossz bor, csak rossz borivó!”) Szombatonként mondta is mindig a nagymamám, figyeld csak Tatádat, megint a borivó csizmáját húzta fel. Bement a faluba, ők a falu legszélén laktak. És ilyenkor mindig danolva jött haza, a gádorosiak kinyitották az ablakukat, olyan szép volt a hangja. És hát gyönyörködve hallgatták. Na, ilyenkor mindig letegezte a nagymamám a nagypapámat, mert amúgy csendőrpertuban voltak. A nagymamám magázta a nagypapámat, a nagypapám meg tegezte a nagymamámat. Úgy szólították egymást, hogy „Hékám!” Aztán a nyolcvanas évek elején, nem is emlékszem pontosan a dátumra, meghalt a nagypapám, és mintha a szél fújta volna széjjel, szanaszét szóródott a nagycsalád. Nem voltak már összejövetelek, nem volt már semmi sem. Persze az első töréspont, az Anyu öngyilkossága volt, azt követően nem igen volt felhőtlen nevetés, és nem volt olyan találkozás, hogy Anyu neve ne került volna szóba. Érdekes, a nagypapám haragudott korábban az öngyilkosokra, jaj, nagyon haragudott rájuk, aztán mikor Anyuval megtörtént az a tragédia, soha nem szólt róla, hogy milyen megvetendő is az a dolog. Összetört. Gyakrabban húzta föl a borivó csizmáját, de soha nem bántott senkit, sem tettel, sem szóval. Nagyon szerettem Őt, most is megkönnyezem, mikor írok róla, pedig kiskölyök koromban egyszer a vályogkerítés tetején szaladgálva megdobáltam göröngyökkel, több el is találta, Ő meg állt ott csodálkozva, meg sem mozdult, csak csóválta a fejét. Az egyik nagybátyám kezdett el kergetni, hogy rögvest agyonver. Nagypapám intette le, hagyjad fiam, gyerek még, nem tudja, hogy mit csinál. Emlékszem még arra is, hogy nyaranként kiültünk a ház elé, az árokpartra, és én trombitáltam, nagymamám mondta a nagypapámnak, gyújtson már rá Hékám, hagy űzze el a szúnyogokat a cigarettafüst. Csendes falusi estéken, a falu közepéig behallatszott a trombitaszó, kiültek a kocsma elé az emberek, hallgatták a nótákat, halljátok milyen szépen fújja a Feri bácsi unokája – mondták. | |
| 3. | [tulajdonos]: Sündisznók | 2017-09-04 18:47 | | „Néhány sündisznó roppant fázik egy téli éjszakán. Összebújnak hát, hogy egymást melegítve védekezzenek a hideg ellen. De mennél jobban összebújnak, annál jobban érzik egymás tüskéit, annál jobban szúrnak. Próbálnak hát távolodni. Csakhogy akkor ismét dideregnek. Valahogy így van ez az emberrel is. Ha eltávolodik társaitól, minden kihűl körülötte, rideg lesz az élete. Ha közelít hozzájuk, némely szúrást, esetleg akaratlan tüskét el kell viselnie. De még mindig jobb szeretteink tüskés kedvét eltűrni, mint belefagyni az egyedüllétbe. Elvégre nekünk is vannak tüskéink, amelyeket a hozzánk ragaszkodók kénytelenek eltűrni. S ha él bennünk megértés, szeretet, e tüskepárbaj sosem okoz veszélyes sérüléseket.” | |
| 2. | [tulajdonos]: Félni | 2017-09-03 13:29 | Talán ha tíz. Vásott kölyök vagyok, a delelő nap gyermeke. Olajos bőröm örül a mézszínű napnak. Szememben zöld napsütés hintál a tenger lágy, habos vizén, meztelenül. Nagymamám mondja, délben nem szabad napra menni. De édes mamikám, engem nem zavar a nap. Feküdj le kisfiam, delelni. Ezzel mamikám bemegy a keskeny dikóra ledőlni, hogy szunyókáljon egyet.
Én olvasok inkább. Kezemben Az Ezüst-tó kincse. Föllapozom a könyvet. Még csak az elején járok. A Dogfish hatalmas lapátkerekei lankadatlanul hasítják az Arkansas folyó tajtékos hullámait. Az első osztály utasai kabinjaikba menekülnek. A fedélzeti utasok hordók, ládák és egyéb csomagok árnyékában húzódnak meg a perzselő nap elől. A gőzösön, Jonathan Boyler szelídítő úr vasketrecéből fekete párduc szabadul ki etetés közben. Egy tonkava menti meg a lánykát, akit a leopárd kiszemel magának.
Szeretném, ha én lehetnék Kismedve, az indián, na meg Droll néni, a híres vadász, aki lelövi a macskaléptű ragadozót. Már az óvodában verekszem „szerelmemért”, kinek szőke copfját egy „haramia” – a szót, akkor még nem tudom, honnan ismerem – húzza meg. Tettemért, pincébe zárnak. Félek a sötéttől. Azóta tudom, mi a „szerelem”. Félni a sötéttől.
A dúcból egy kacagó gerle röpül a karomra. Szelíd, mint egy kezesbárány. Mit nevetsz, kicsi Kincsem? Alig serkedő bajszú, cingár gazdácskádat? Nevess csak, édes Galambocskám! Te legalább egy cseppet sem félsz! Tubi fölröpül a gang párkányára. Mamikám dinnyemagokat tett oda száradni, a mézédes sárgákét, a piros húsú görögökét, a nyár ízének őrzőiét. Tubi fejecskéje serényen bólogat. Ej, Tubicám, miből lesz így jövőre édes dinnyénk? Mit hordunk majd a talicskán mamikámmal a háztájiból? Tubi csőre, szorgalmasan jár a magok felett.
A szellőnek, mely hirtelen kerekedik, megörül fű, fa, gyerek. Eső lesz. Távolról zeng az ég, és egy kis forgószél leveleket, ágakat, színes papírdarabkákat hajszol körben. Hirtelen erős fényvillanás vakít meg, halkan számolom magamban a másodperceket, és nemsokára hallom, mint robog el, szinte a fejem fölött valami nehéz társzekér mennydörgése. Elered az eső. Mamikám lép mögém. Mért remegsz, kisfiam?
Hatodfél év telt el, azóta. Pilises fejem, fénye vesztett tengerszemem, ráncoktól barázdált arcom, puttonyos, ősz szakállam árulkodik megsebzett, vénséges vén életemről. Mamikám a mennyek országában köt nekem szép színes pulóvert, Tubi a felhők fölött szemezgeti a megszáradt dinnyemagokat, Tücsök kutya pedig az örök vadászmezőkön szagolgatja egy nyúl vackát, mely „tele van félelemmel, akkor is, ha távol van a nyúl.”
| |
| 1. | [tulajdonos]: Az én Virágom | 2017-09-02 19:45 | | Nem érdekel, mit mondasz! Hallod?! Ne mondj nekem badarságokat: majd az idő! Ne vigasztalj azzal, hogy fönt, vigyáznak rá az angyalok, hogy ül a felhő szélén, lógatja béna kis lábait lefelé, miközben mosolyog rám, mintha bizony ő is azt akarná, apa boldog legyen! Tudod, ő egy kis csoda! Tudod, ő itt van a fejemben, ő itt zörömböl a homlokom mögött. Nap, mint nap! Minden éjszaka/nappal (mostanában nagyon rendszertelenül alszom) álmodom vele. Álmomban beszél hozzám (soha nem tudott beszélni), álmomban járni tud (soha nem adatott meg neki a járás képessége). Örök kínom, örök keresztem! Miért?! Miért pont ő?! Miért pont én?! Mit érthetsz te ebből?! Írnom kell. Rovom a sorokat. Meg akarom őt őrizni a múló időben! Míg élek, ő is él! Míg él bennem, addig én is élek! Ilyen egyszerű! Mért nem hiszed el nekem, hogy „teljes” életet élt?! Miért nem fogod fel, hogy a szeretet mindenért kárpótol?! Mondd, ki a francot érdekel, hogy nem tudta az ábc-t, mondd, kit, hogy nem ismerte a négy számtani alapműveletet, kit, hogy nem beszélt nyelveket, kit, hogy nem futotta a százat tíz másodperc alatt?! Legfeljebb téged! Te inkább tartanál állatot: kutyát, macskát, mit tudom én! De én azt mondom, ő nekem szeretetet adott! Ő szeretetben nőtt fel, ergo boldog! Mondd, te boldog vagy?! Mondd, te szeretetben élsz? Mondd, téged soha nem hagyott el senki? Mondd, te soha nem hagytál el senkit? Mondd, a te gyereked, boldog? Hát persze! De honnan tudod?! Mondta?! Mert mindene megvan, amit csak kiejt a száján?! Mondd, csupán csak ennyi volna a boldogság titka?! Mondd, te ott voltál mindig, amikor a gyerekednek szüksége lett volna rád? Mondd, „bokros teendőid mellett” – szeretet helyett –, sohasem „kárpótoltad” ajándékkal, pénzzel, nyaralással, be nem teljesített ígéretekkel?! Hát ő, ő aztán igazán nem igényelte ezeket a talmi „értékeket”! Ő csak a szeretet nyelvén értett; szavak, mondatok helyett szeretetkóddal kommunikált! Mondd, mondd csak ki bátran, face to face, ide a szemembe, számodra a helyemben, a Taigetosz lett volna az egyetlen megoldás! Minek bajlódni egy „hülye” gyerekkel?! Van elég intézet, ahol elsorvadhat a lelke, ahol lekonyulhat, mint a vizet, a napot nélkülöző kerti virág! Mondd ki patyolat tiszta lélekkel, hogy nem kő van a szíved helyén, nem egy mohával belepett kő a mellkasodban! Mondd, hogy tiszta a lelkiismereted! Mert az enyém nem! Én bevallom neked őszintén, nem voltam mindig jó apa! Én hagytam egykoron kétségek között gyermeket! Én voltam egykoron megalkuvó! Én voltam egykoron megmagyarázhatatlanul gyarló szülő! Én voltam egykoron alávaló gyerekkel szemben! Fáradt és öreg vagyok! Most már kapaszkodhatok! Az egykor elmulasztott szeretet pótolhatatlan! A palánta csak üvegházban nő, a palánta csak üvegházban erősödik, a palánta csak üvegházban bimbózik, a palánta csak üvegházban szökken virágba! Szánalmat érdemlek! Méltó jutalmamat megkapom! De legalább sebzett madárkám iránt érzett szeretetemet ne akard elvenni tőlem!!! Az tiszta, mint a vakítóan fehér szűz hó! | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
