Kölcsönveszek egy félmondatot Széll Zsófi szerki észrevételéből a DOKK-FAQ fórumról (2016.03.29 21:11), amely így szól: "Eleve érdekes, hogy egy eredetileg prózának szánt szöveget hogyan avanzsáltat verssé a forma,..." Három dolog jut eszembe.
Az egyik egy színházi élmény: Kállai Ferenc játszotta Moliére "Úrhatnám polgár"-ának címszerepét, és egyik örömteli észlelésének nagyjából így adott hangot: "Negyven éve beszélek prózában, azt se tudva, mi az."
A másik az "avanzsál" szó használatához kapcsolódik, amelynek környezetfüggő jelentései nagyjából az alábbiak lehetnek: felnő, előrelép, fel- vagy kiemelkedik. Az idézett félmondatban használva azt a megkérdőjelezhető következtetést generálja, hogy a vers magasabb rendű volna, mint a próza. Nem osztom ezt a véleményt.
De a harmadik a legérdekesebb, mivel nem kevesebbet állít - megengedem, talán csak az én olvasatomban -, mint azt, hogy a két műfaj egyikébe való besorolást kizárólag az dönti el, hogy a szöveg kitölti-e a két margó közötti teret. Ezt a véleményt sem osztom, de nem is csodálkozom el rajta, olvasván az erre az oldalra jellemző, konzekvensen versnek titulált prózai szövegek özönét.
Természetesen nem zárom ki, hogy félreértettem valamit. Ha így volna, nem zárkózom el a véleményem pontosításától.
A dalszöveget követően található a képsorozattal illusztrált, meghallgatható dal.
SORSFORDÍTÓ
Lehetett volna fordítva is, de ő született előbb, s az elsőszülött minden előnye megillette őt. Ő húzgálta a Panni copfját, pedig nekem is tetszett, az eredmény persze fordítva volt: nekem kevert le egyet.
Lehetett volna fordítva is, de ő volt éltanuló, én a szamárpadban ültem, honnan a tábla se látható. A felvételin ő másolta le minden tételemet, az eredmény persze fordítva volt: a diplomás ő lett.
Lehetett volna fordítva is, de megfordítva lett: ő volt az ügyesebb, ő élte végig az én életemet.
Lehetett volna fordítva is, de ő gyűrűt előbb vett, neki szülte meg a szerelmem az én gyerekeimet. Azt állította, más sikkasztott, s elhitték neki, az eredmény pedig fordítva volt: engem rúgtak ki.
Lehetett volna fordítva is, de megfordítva lett: ő volt az ügyesebb, ő élte végig az én életemet.
Lehetett volna fordítva is, s bár az ötlet az enyém volt, ő adott be sikeres doktori disszertációt. Végül meghagyta, hogy minden téren én kövessem őt. Az eredmény persze fordítva lett: én haltam meg előbb...
Azt hiszem, illik egymást maximálisan komolyan venni. Önmagunkat azonban csak egy határig. Az utóbbi terület határátlépéseinek releváns területe - alkotóként és bírálóként is - az alanyi költészet.
Köszönöm. Megleltem. Az ott megnyilvánuló Széteső Szőrdöncz főcenzor úr (vagy hölgy) a szabad véleményalkotás jogával él, mondanját csak a háátlan utókor minősíti utólag paródiának.
Ha megnézed a naplóm legutóbbi bejegyzését, akkor az egyik kommentben már meg is leled az általad ironikusan észrevételezett kijelentés paródiáját... :)
Tóth Csilla költő üzenőfalán tanulságos és tartalmas vita alakult ki a 2016.03.21 11:19 időpecséttől kezdve. A vita kirobbantója a következő másfél bírálói mondat volt: "... a kortárs kötött formájú versekkel általában az a bajom, hogy nem hiszem el őket. Nem hiszem el, hogy egy adott sorvégre nem csak a rím kényszere miatt került oda egy szó, hanem a mondanivaló lényegéből fakadóan." Érdekes, és persze jogos ugyanakkor a vita lezárására tett javaslatban szereplő, szintén bírálói mondat: "Kérem ezt a falat továbbra is hagyjuk meg a Tóth Csilla verseivel kapcsolatos diskurzusnak." Mint említettem, jogos, csak nekem furcsának tűnik az előző idézetben szereplő "általában" szóval összevetve.
Próbáljuk meg valamivel kiterjesztőbb értelmezésben tekinteni a szituációt. A neves kortárs költő rálel egy német irodalmi lapban egy klasszikus, mondjuk petrarcai szonettre, és annyira megtetszik neki a tartalom és forma összjátéka, hogy eldönti: lefordítja. Megteheti-e önnön imázsának csorbítása nélkül, hogy a korábbi szakmai protokollnak megfelelően átveszi az eredeti szöveg ütemezését, lüktetését, rímképletét is, vagy "modernizálja" azt? Vagy írhat-e egy neves kortárs költő a hátralevő életében limericket, ahol éppen a minél groteszkebb rímelés képezi a szöveg vázát, gerincét?
De tekintsünk még messzebbre. Lelki szemeim (és füleim) látják a neves kortárs zeneszerzőt, aki éppen a most befejezett új vonósnégyesének első próbatermi előadását hallgatja, és megdöbbenve észleli, hogy éppen a vezérmotívum közepén hat egymást követő ütemben egy tiszta, harmonikus moll szekvenciát alkot a négy hangszer szólama. Mit tegyen szegény?
Kedves Katalin, köszönöm a tartalmas kiegészítést és eligazítást. Nyilván kitűnt a bejegyzésemből, hogy az első bekezdése csak be- vagy felvezetés a számomra lényegesebb másodikhoz, amelyben a két fogalmat - lélek és szellem - némileg eltérő értelemben használom.
A Római Birodalom feltámasztására Nagy Károlynak volt egy kisérlete a IX.században. Róma és Konstantinápoly között ebből lett az első ütközés, majd követte a többi, majd az egyházszakadás 1054-ben, és további viták pl. a Szentháromság értelmezése körül is. A nyugatiak szerint a Szentháromság 3.személye az Atyától és a Fiútól egyaránt eredő szellem, erő, hatás, amely összeköti az embert Istennel. Az ember eszmélésére való. A görögök azt mondták csak az Istentől ered és lélek, maga a teljes élet az emberben (gonoszságával, bűneivel és jóságával együtt) . Ezt a Szentlelket adja vissza Krisztus a kereszten: "Atyám a te kezeidbe teszem le az én lelkemet."(Lk.23:46)
Az alábbiakon már régóta gondolkozom. Okkal feltételezhetjük, hogy egy művész azért teszi közszemlére az alkotását, hogy valamit megosszon, közöljön a reménybeli befogadókkal.
A szépirodalomra szűkítve: ha egy szöveget élő beszédben ad elő akár maga a szerző, akár egy hivatottabb előadó, akkor igyekszik a rendelkezésre álló támogató eszközök közül minél többet igénybe venni: a beszéd sebességét, ritmusát, hanglejtést, hangszínt, hangmagasságot; ha nem csupán hangzó, de látható is a produktum, akkor mimikát, testbeszédet is.
Ha a közlés írásban történik, a minél egyértelműbb befogadást akkor is sok eszköz támogathatja: a szöveg nagyobb gondolati egységeit követő tagolás bekezdésekre vagy versszak(asz)okra, a befogadó "belső olvasását" segítő központozó jelek széles skálája, a mondatkezdő nagybetűk.
Van továbbá egy fontos eszköz, amelynél elválik a próza és a kötetlen formájú (szabad-) vers: a sorokra tördelés. Túlságosan sok az utóbbi időben az olyan megoldás, amikor egy sortörési pont nem esik egybe nemhogy egy kisebb gondolati egység, például egy tagmondat lezárásával, de akár egyetlen szó belsejébe helyeződik. Ilyen irányú korábbi felvetésemre, kérdésemre sem magam nem tudok logikus választ, sem mástól nem kaptam, ezért csak olyasmit tételezhetek fel - bevallom, a beállítottságomhoz képest rossz(abb) indulattal -, hogy valamiféle megfelelési szándék, egy többé-kevésbé múló divathoz igazodás motiválhatja. A "modorosság" szót már le sem írom.
A terület a maga mélységében nem ismerős a számomra, de tudom, hogy a Szentháromság harmadik komponenseként a magyar nyelvben a Szentlélek megnevezés terjedt el, ami kissé ellentmond a latin "spiritus sanctus" kifejezésnek. Az általam többé-kevésbé ismert nyelveken is a Holy Spirit, Heiliger Geist, Святой Дух összetétel használatos; mindegyiküknek a "szent szellem" felel meg.
Mindez azért érdekes, mert különösen a lírai versszövegekben domináns módon a szerző lelke mutatkozik meg. Ami engem illet, a szellem felcsillanását preferálnám inkább.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
