Kedves Zsófi, hadd gombolyítsak le egy újabb fonalat. Feltételezésem szerint a két műfaj legjellemzőbb reprezentánsait az is megkülönbözteti egymástól, hogy a befogadói feldolgozás során mekkora szerepe van a rációnak (értelemnek) és az emóciónak (érzelemnek). A kettő közötti arány természetesen nem csak a szövegtől, de az adott befogadó preferenciáitól is függ. Nagyon is megalapozhatja az általam korábban mondottakat az a tény, hogy én olvasóként minden szöveget az értelem, a logika felől közelítek - és most fontos kiegészítés jön - első olvasásra. Ha ilyenkor zökkenőt észlelek, akkor fennáll a veszély, hogy már nincs is második olvasás.
Miklós, pontosan ezért tartom szintlépésnek a költészetet. Ne értsen félre, nehéz terep a próza, pontosan az egyértelműbbsége végett. Konzekvens író kell hozzá, átláthatóság, tehetség, és ezért kaphatok egy tockost: nagyobb kitartás. A költészet a szubjektiváltsága miatt bonyolultabb (bár tegnap éjszaka a manni szimbolika is beúszott, jól kupánvágva engem), és persze a tömörsége miatt. Nekem manna. Talán itt van a kutya elásva: direktebben kapcsolódik a transzcendenshez nálam, mint a próza. Köszönöm, hogy elgondolkodtatott. Ennél a pár mondatnál messze bonyolultabb a szintkérdés, mankónak szántam mindkettőnknek. Igen, magamnak is. :-)
Kedves Zsófi, örülök a korrekt reagálásának. A hivatkozott tanulmányt végigolvastam, a megállapításait tudomásul vettem. Az Ön értékrendjét nem csupán tudomásul veszem,de természetesen tiszteletben is tartom. Ha szabad a magaméból is közreadni valamit: nagyra tartom a prózának mint műfajnak azt a potenciális előnyét, hogy a közölni szándékozott információt elvileg kisebb mértékű torzítással képes eljuttatni a befogadóhoz, mint a vers. Ellenpélda persze számos található.
Kedves Miklós: Szabadvers és szabad vers napjaink költészetében, Vilcsek Béla tanulmánya a Kortárs Online-on. Nem én ötöltem ki a határokat közel sem. Ebből az egészből egyetlen rész érint engem, hogy a prózánál magasabb szintűnek tartom-e a költészetet. Igen, szintlépésnek tartom. Hogy ezért magyarázkodnom kellene? Nem. Öntől sem várom el, hogy a szerintem maga értékén kezelje a szabadverset, prózaverset. :-)
Kölcsönveszek egy félmondatot Széll Zsófi szerki észrevételéből a DOKK-FAQ fórumról (2016.03.29 21:11), amely így szól: "Eleve érdekes, hogy egy eredetileg prózának szánt szöveget hogyan avanzsáltat verssé a forma,..." Három dolog jut eszembe.
Az egyik egy színházi élmény: Kállai Ferenc játszotta Moliére "Úrhatnám polgár"-ának címszerepét, és egyik örömteli észlelésének nagyjából így adott hangot: "Negyven éve beszélek prózában, azt se tudva, mi az."
A másik az "avanzsál" szó használatához kapcsolódik, amelynek környezetfüggő jelentései nagyjából az alábbiak lehetnek: felnő, előrelép, fel- vagy kiemelkedik. Az idézett félmondatban használva azt a megkérdőjelezhető következtetést generálja, hogy a vers magasabb rendű volna, mint a próza. Nem osztom ezt a véleményt.
De a harmadik a legérdekesebb, mivel nem kevesebbet állít - megengedem, talán csak az én olvasatomban -, mint azt, hogy a két műfaj egyikébe való besorolást kizárólag az dönti el, hogy a szöveg kitölti-e a két margó közötti teret. Ezt a véleményt sem osztom, de nem is csodálkozom el rajta, olvasván az erre az oldalra jellemző, konzekvensen versnek titulált prózai szövegek özönét.
Természetesen nem zárom ki, hogy félreértettem valamit. Ha így volna, nem zárkózom el a véleményem pontosításától.
A dalszöveget követően található a képsorozattal illusztrált, meghallgatható dal.
SORSFORDÍTÓ
Lehetett volna fordítva is, de ő született előbb, s az elsőszülött minden előnye megillette őt. Ő húzgálta a Panni copfját, pedig nekem is tetszett, az eredmény persze fordítva volt: nekem kevert le egyet.
Lehetett volna fordítva is, de ő volt éltanuló, én a szamárpadban ültem, honnan a tábla se látható. A felvételin ő másolta le minden tételemet, az eredmény persze fordítva volt: a diplomás ő lett.
Lehetett volna fordítva is, de megfordítva lett: ő volt az ügyesebb, ő élte végig az én életemet.
Lehetett volna fordítva is, de ő gyűrűt előbb vett, neki szülte meg a szerelmem az én gyerekeimet. Azt állította, más sikkasztott, s elhitték neki, az eredmény pedig fordítva volt: engem rúgtak ki.
Lehetett volna fordítva is, de megfordítva lett: ő volt az ügyesebb, ő élte végig az én életemet.
Lehetett volna fordítva is, s bár az ötlet az enyém volt, ő adott be sikeres doktori disszertációt. Végül meghagyta, hogy minden téren én kövessem őt. Az eredmény persze fordítva lett: én haltam meg előbb...
Azt hiszem, illik egymást maximálisan komolyan venni. Önmagunkat azonban csak egy határig. Az utóbbi terület határátlépéseinek releváns területe - alkotóként és bírálóként is - az alanyi költészet.
Köszönöm. Megleltem. Az ott megnyilvánuló Széteső Szőrdöncz főcenzor úr (vagy hölgy) a szabad véleményalkotás jogával él, mondanját csak a háátlan utókor minősíti utólag paródiának.
Ha megnézed a naplóm legutóbbi bejegyzését, akkor az egyik kommentben már meg is leled az általad ironikusan észrevételezett kijelentés paródiáját... :)
Tóth Csilla költő üzenőfalán tanulságos és tartalmas vita alakult ki a 2016.03.21 11:19 időpecséttől kezdve. A vita kirobbantója a következő másfél bírálói mondat volt: "... a kortárs kötött formájú versekkel általában az a bajom, hogy nem hiszem el őket. Nem hiszem el, hogy egy adott sorvégre nem csak a rím kényszere miatt került oda egy szó, hanem a mondanivaló lényegéből fakadóan." Érdekes, és persze jogos ugyanakkor a vita lezárására tett javaslatban szereplő, szintén bírálói mondat: "Kérem ezt a falat továbbra is hagyjuk meg a Tóth Csilla verseivel kapcsolatos diskurzusnak." Mint említettem, jogos, csak nekem furcsának tűnik az előző idézetben szereplő "általában" szóval összevetve.
Próbáljuk meg valamivel kiterjesztőbb értelmezésben tekinteni a szituációt. A neves kortárs költő rálel egy német irodalmi lapban egy klasszikus, mondjuk petrarcai szonettre, és annyira megtetszik neki a tartalom és forma összjátéka, hogy eldönti: lefordítja. Megteheti-e önnön imázsának csorbítása nélkül, hogy a korábbi szakmai protokollnak megfelelően átveszi az eredeti szöveg ütemezését, lüktetését, rímképletét is, vagy "modernizálja" azt? Vagy írhat-e egy neves kortárs költő a hátralevő életében limericket, ahol éppen a minél groteszkebb rímelés képezi a szöveg vázát, gerincét?
De tekintsünk még messzebbre. Lelki szemeim (és füleim) látják a neves kortárs zeneszerzőt, aki éppen a most befejezett új vonósnégyesének első próbatermi előadását hallgatja, és megdöbbenve észleli, hogy éppen a vezérmotívum közepén hat egymást követő ütemben egy tiszta, harmonikus moll szekvenciát alkot a négy hangszer szólama. Mit tegyen szegény?
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
