Adamik Zsolt: S ím, eljő az Elfelejtés Elleni Nagy Háború
A Mindennap Másnevű Majom elgondolkodott. Reggelente így ment ez a kert aljában. Ez volt a szokás. A nap sütött, a verebek csiripeltek, a mindeneket felverte a gaz meg a sárgavirágillat, a Mindennap Másnevű Majom törte a fejét. Nagyon régen volt, hogy őt itt felejtették, a bozót mélyén, ott, ahol nem terem a plüss, ahol semmi egyéb játék nincs, csak ő – a nagyon régen pedig sok idő. A Mindennap Másnevű Majom már nem dühöngött, nem sírdogált, nem kereste a kiutat a kertből. Megbékélt, ahogy azt mondani szokás – csak arról nem szólt neki senki, hogy a megbékélés a sorssal ennyire, de ennyire unalmas is lehet. Úgyhogy néha ez volt, néha az, de a legritkább esetben volt például villamos. – Hogy akkor ma – jelentette ki. Kócmóc agyában csak úgy zakatoltak a fogaskerekek. – Akkor ma mondjuk Kovács János közlegény leszek. És menetelgetek, meg vigyázban állok, meg csinálok még egy csomó minden egyéb mást, amit úgy általában csinálni szokás. És menetelgetett, és csinálta, és vigyázban állt, és néha még szalutált is. Szépen eltelt a megbékélés 3565. napja. Másnap aztán – a reggeli agyfacsarás közben – az jutott az eszébe, hogy hát végül is kinek szalutált ő tegnap reggeltől estig? Minek is csinálta azt a sok ide-oda téblábolást peckesen? Volt egy bogár, egy pettyeshátú, aki érdeklődve bámulta ugyan, hogy mit művel a majom, de azért valljuk be: egy pettyeshátú bogár, aki valami pirosfejű, szúrós gyomon lóbázza a lábát, vajmi kevéssé közönség. – Nade akkor – jelentette ki a Mindennap Másnevű Majom. – Akkor ezen a reggelen leszek én mondjuk Garcia Lopez Hamparuci tábornok admirális királykapitány. Merthogy akkor lesz kinek szalutálni meg menetelni. Az őszvégi, napsütötte kertillat mintha helyeselte volna a döntést. – Jobbra át! – kiabálta a megbékélés 3566. napján Garcia Lopez Hamparuci tábornok admirális királykapitány. – Egyenesen álljon katona, hát nem cirkusz ez!!! És Kovács János közlegény jobbra átolt, meg balra átolt, meg egyenesen állt, meg szalutált, és egy percig sem gondolt arra, hogy ő valójában egy elfelejtett, odahagyott, szakadt korcú, árvaszemű plüssmajom. Mindenki elégedett volt a különösen elhanyagolt, zümmel meg bogárbzzz-zel hangos kiskert legaljának mélyén. Harmadnap aztán – ki gondolta volna – a Mindennap Másnevű Majom arra ébredt, hogy már megint spekulál. – Nade ha – motyogta maga elé csipásan. – Ha vagyok közlegény, és vagyok tábornok admirális királykapitány, akkor egyébnek is vagynom kell lennem, nem? A kiskert egyetértően hallgatott. – És ha vagynom kell (márpedig a vagyás és a levés fontos dolgok) – fejtette ki bővebben a Mindennap Másnevű Majom –, akkor kutya kötelességem lenni mondjuk tábori szakácsnak. Vagy Harag Ernő tizedes ezredesnek. Vagy Krakács Krakarics tankvezetőnek, illetve még több közlegényeknek, hiszen még több közlegények nélkül nem hadsereg a hadsereg. És eljött a megbékélés 3567. napja. És eljött a megbékélés 3568. napja. Aztán eljött a 3589. Meg eljött a 3596. is. És a megbékélés 3600. napján rémülten menekültek a bogarak. Rezegve féltek a gyomok. Virágport sírt a kutyatej és a kikerics a kert aljában. A Mindennap Másnevű Majom akkor ugyanis hadsereg lett. Rémes, bosszúra szomjas, a kert végében fekvő kisház felé tekintgető, szuronyt hegyező, grr-től és roárrtól hangos. Aznap volt az Elfelejtés Elleni Nagy Háború első napja.
Megjelent a Csillagszálló 2019/4. számában (Képregény 2.)
Bent rekedtél. Nem lesz ajtó soha. Ez az erőd a világegyetem, nem szimmetrikus, nincs szabálya, sem titkos középpontja, külső fala. Hogy kemény utad véget ér, ne várd, mivel konokul kettéágazik, aztán konokul kettéágazik megint. Vasból van sorsod és bírád. Ne reméld, hogy a bika, aki ember, s kitől e végtelen kőrengeteg megtanulta, hogy mi a rettenet, megrohamoz elsöprő lendülettel. Nincs. Semmit ne várj. A fenevadat sem ebben a feketedő szürkületben.
