"Vajon milyen IGAZINAK lenni? kérdezte a Nyuszi. Kell hozzá valami, ami benned zakatol, ami rugóra és kulcsra jár? Nem attól leszel igazi, hogy ebből vagy abból készítettek, válaszolt a Lovacska. Az egyszerűen csak megtörténik veled. Amikor egy kisgyerek hosszú, hosszú ideig szeret, és nem csupán azért, mert veled játszik, hanem mert IGAZÁN szeret, akkor te is igazi leszel. És az fáj? kérdezte a Nyuszi. Néha igen, válaszolt szelíden a mindig őszinte Lovacska. De amikor igazi vagy, nem bánt, ha kicsit fáj."
„Amikor egy gyerek nagyon-nagyon hosszú ideig szeret, de nemcsak játszik, hanem IGAZÁBÓL szeret, akkor Igazivá válsz… Mire Igazi leszel, általában lebabusgatják rólad a bundát, kiesik a szemed, mindened meglazul és megkopik. De ez mind nem számít, mert aki Igazi, az nem lehet csúnya, azt csak azok látják csúnyának, akik semmit sem értenek.”
(Részlet Margery Williams "A bársony nyuszi, avagy a játékok életre kelnek" című művéből)
Látod, ilyen vagyok édes, konzerven és levesporon élek, s úgy kerülök a túlra át, hogy összetart a nátriumbenzonát. Nem hullik részeire a testem, mikor föld fölé hív újra az isten. Mikor felszínre kerül minden: csontszülők, csontgyerekek, csontcsalád.
Kereslek, de hiába kereslek, nem tudom melyik csont, akit valaha szerettem. Talán előttem vagy, lehet, mögöttem, téged nem tartott egészben a halál.
Nincs mit tennem. Ugye, te is keresel engem. Megismersz ha rámtalálsz: nahát édesem – így szólsz – Én megmondtam: helytelenül étkezel.
De közben örülsz, hogy szép vagyok, hogy mégis bevált a levespor, a konzerv és nemutolsósorban: a nátriumbenzonát.
Hogy mi nem akad a kezembe lomtalanítás közben? A fiaim megtiltották, hogy kidobjam.
"A spanyol kisvárost, Archidonát hideg zuhanyként… ámbátor inkább meleg zuhanyként éri a hír, miszerint egy moziban egy vállalkozó kedvű lány kiemeli rejtekéből azt, ami csak férfiaknak van, s addig babusgatja a jótékony mozisötétben, mígnem, túláradván, nyakon nem loccsantja a két sorral hátrább ülőket. Botrány, bíróság! A törvény lesújt a vétkesekre, ez azonban nemhogy csorbítaná, inkább növeli a spanyol férfiúk diadalmát. Ódák születnek a spanyol férfiasság újabb megmutatkozásáról! Camilo José Celát 1989-ben Nobel-díjjal tüntették ki. Talán nem ezért a játékos művéért. De ezért is megérdemelte volna!" (Camilo José Cela: "Az archidoniai bájdorong páratlan és dicsőséges hőstette" -- fülszöveg)
Merev voltam és hideg, híd voltam, szakadék fölött. Innen a lábam ujja, onnan a kezem fúródott a morzsalékos agyagba, megkapaszkodtam jó erősen. Kabátom két szárnya verdeste oldalam. Pisztrángos patak lármázott lenn a mélyben. Hegymászó sose tévedt ide az úttalan magasba, a térképek még nem jelölték a hidat. Így feküdtem, és vártam; várnom kellett. Híd még a világon soha másképp meg nem szűnhetett hídnak lenni, csak ha beszakadt.
Egyszer estefelé - az első volt-e, az ezredik este-e, nem tudom - gondolataim zavarosan keringtek, mindig körbe-körbe. Nyári este, sötétebben zúgott a patak, s akkor férfilépteket hallottam! Felém, felém. Feszülj, híd, készülj, korlátja-nincs gerenda, tartsd meg jól a benned bízót. Lépteinek bizonytalanságát egyenlítsd ki észrevétlen, ám ha meginogna, tárd fel igazi lényed, s repítsd, mint egy hegyi isten, biztos partra. Jött, megkopogtatott botja vashegyével, majd felemelte kabátom két szárnyát, és elrendezte rajtam. Borzas üstökömbe túrt a bothegy, s míg ő bizonyára vad rémülettel nézett körül, ott is hagyta sokáig. Akkor azonban - éppen róla álmodtam hegy és völgy fölött - páros lábbal testem közepére ugrott. Vad fájdalom rándított össze, öntudatlanul. Ki lehet az? Gyerek? Álom? Útonálló? Öngyilkos? Kísértő? Pusztító? És megfordultam, hogy láthassam. Megfordul a híd! Még meg se fordultam, s már hulltam, hulltam, és már ott hevertem szétszaggatva és felnyársalva a hegyes köveken, melyek mindig olyan barátságosan bámultak rám a rohanó vízből.
