NAPLÓK: Zúzmara Legutóbbi olvasó: 2025-09-15 23:25 Összes olvasás: 174278| 1812. | [tulajdonos]: Szokolay Zoltán verse | 2024-11-30 17:41 | 60 év
Sok letelt a büntetésből,
mégse fogy, mi hátra van.
Fényvonalként ajtórésen,
úgy préselném át magam,
ki innen a külvilágba,
oda ahol nincsenek
sem régi, sem új zsiványok,
sem alkuk, sem zsarolások,
sem magukat úristennek
kinevező emberek.
Maradok hát pár napig még,
pár évig, ha úgy lehet.
S ha maradok, verset írok,
lesz hozzátok pár szavam.
Sok letelt a büntetésből,
mégse fogy, mi hátra van. | |
| 1811. | [tulajdonos]: "Nyílegyenes gyalogút" | 2024-11-30 15:10 | Szokolay Zoltán:
Aki verseket ír
Aki verseket ír, két üvegtábla közé szorul,
ott kell zümmögnie halála után,
ki innen, ki onnan látja, hallja,
szidja vagy szánja, soha nem szabadul.
Testét ne keressék, az árnya
tűhegyes tollal rajzolt sziluett.
Aki verseket írt, vissza nem jöhet,
sose tudja már meg, hogy nem élt hiába. | |
| 1810. | [tulajdonos]: Szokolay Zoltán | 2024-11-28 07:06 | Romlás ellen való ének
Lelkünk tán a sírba hajnalban tétetik,
s főtől való fául csak a csönd tűzetik,
s addig is, sorsunk tán könnyre könnyet perget,
nem hagyjuk, őrizzük a legszebb szerelmet.
Őrizzük, öleljük. Lidércálmok pedig
törékeny kezünket lánccal rettegtetik.
Dacos nyelvünk mégis madárnak felelget,
világgá dalolja a legszebb szerelmet.
A fehér papírra rácsordul a vérünk,
romlás ellen való énekekben élünk.
S ítélő szemünkre haraggal ha néznek,
bujdoktában szépül igazzá az ének. | |
| 1809. | [tulajdonos]: Szokolay Zoltán | 2024-11-26 21:04 | Véletlen
Nagyon siethettem valakihez,
mellé zártam reggel a verset.
Távolodóban már hallottam,
hogy csapkodja a szél az utolsó sorokat.
Most itt vagyok újra, minden kihűlt,
a padlón falevelek, madártollak, zoknik, papírok,
a zöld kabát zsebéből eltűnt öt ropogós szó,
a tintaceruza összefirkálta a falakat,
de akit egész nap hiába kerestem,
ott alszik összegömbölyödve
az egyik bolyhos melléknév alatt. | |
| 1808. | [tulajdonos]: Szokolay Zoltán | 2024-11-26 00:18 | Nimfácska fürdik ám
délelőtt, délután,
hatalmas habhegyek
takarják völgyeit,
miket jól ismerek
GPS-em szerint.
Nimfácska csintalan,
kezében hajkefe,
nem szégyellem magam,
nem tudja, látom-e.
Nimfácska fürdik épp,
feléje leskelek,
kedves idilli kép
(közben már este lett),
s ha boldog napja volt,
a végén felsikolt,
mint egy pajkos gyerek. | |
| 1807. | [tulajdonos]: csak úgy | 2024-11-24 03:51 | Mese egy kisfiúról
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, aki nagyon szerette a természetet. Minden nap
elment a közeli erdőbe, hogy megcsodálja a fákat, a virágokat, az állatokat, és hallgassa a madarak
énekét. Boldog volt, amikor az erdőt járta, mert úgy érezte, hogy ott van az igazi otthona. Egy nap,
amikor az erdőben sétált, meglátott egy furcsa fényt a bokrok mögött. Kíváncsian odament, hogy
megnézze, mi az. Amikor a bokrokat félretolta, egy csodálatos látvány tárult a szeme elé. Egy kis tó
volt ott, amelynek vize olyan tiszta volt, hogy átlátszott rajta. A tó közepén egy gyönyörű
lótuszvirág nyílt, amelynek szirmai minden színben ragyogtak. A kisfiú nem hitte a szemének, hogy
ilyen szépséget talált az erdőben. A kisfiú óvatosan belépett a tóba, hogy közelebb menjen a
lótuszvirághoz. Ahogy a vízhez ért, érezte, hogy valami megérinti a lábát. Lenézett, és meglepődve
látta, hogy egy kis hal úszik körülötte. A hal olyan színes volt, mint a lótuszvirág, és vidáman
csapongott a vízben. A kisfiú mosolygott, és megpróbálta megsimogatni a halat, de az elúszott tőle.
De nem adta fel, és követte a halat, amíg el nem érte a lótuszvirágot. A kisfiú lenyűgözve nézte,
amelynek szirmai olyanok voltak, mint a selyem. A virág közepén egy kis gyöngy csillogott, a fénye
bevilágította a tó vizét. A kisfiú meg akarta fogni a gyöngyöt, de ahogy kinyújtotta a kezét, hallotta,
hogy valaki megszólítja.
- Ne bánts, kérlek! – hallott egy lágy hangot. A kisfiú meglepődve nézett körül, hogy honnan jött a
hang. Azt hitte, hogy talán a hal beszélt hozzá, de az csak csendesen úszott mellette. Aztán rájött,
hogy a hang a lótuszvirágból jött.
– Te beszélsz? -- kérdezte a kisfiú.
– Igen, én beszélek – válaszolta a lótuszvirág. – Én vagyok a tó lelke, és ez a gyöngy a szívem.
Kérlek, ne vedd el tőlem, mert akkor meghalok.
A kisfiú megdöbbent, hogy a lótuszvirág élő lény, és hogy a gyöngy annyira fontos neki. Nem
akarta bántani a virágot, mert nagyon szépnek és kedvesnek találta.
– Nem akarlak bántani – mondta a kisfiú. – Csak meg akartam nézni a gyöngyödet, mert olyan
szép.
– Köszönöm, hogy így gondolod – mondta a lótuszvirág. – De a gyöngy nem az enyém, hanem a
tóé. Én csak őrzöm neki, mert ő adta nekem az életet. A tó a legnagyobb ajándék, amit kaphattam,
és én hálás vagyok neki.
– Miért adta neked a tó az életet? – kérdezte a kisfiú.
– Mert a tó szeret engem, és én is szeretem őt – mondta a lótuszvirág. – A tó a legcsodálatosabb
hely, ahol élni lehet. Itt minden él és virul, és békesség van. A tó gondoskodik rólam, és én is
gondoskodom róla. A tó a barátom, és én is a barátja vagyok.
A kisfiú elcsodálkozott, hogy a lótuszvirág és a tó ilyen szoros kapcsolatban vannak. Szerette volna
megérteni, hogyan lehetséges ez.
– Hogyan gondoskodsz a tóról? – kérdezte.
– Azt teszem, amit tudok válaszolta a lótuszvirág. – A szirmommal tisztítom a vizet, a
gyöngyömmel világítom meg a mélyet, a leveleimmel táplálom a halakat, és a szépségemmel
örvendeztetem a szemet. A tó pedig ad nekem vizet, fényt, meleget, és társaságot. Így élünk együtt,
és így boldogok vagyunk.
A kisfiú megérintődött, hogy a lótuszvirág és a tó ilyen harmonikusan élnek együtt..
– Szeretnék itt maradni veletek – mondta a kisfiú.
– Szívesen látlak itt – mondta a lótuszvirág. – De nem maradhatsz örökre. A te helyed nem itt van,
hanem a világban. Te is élsz, és neked is van feladatod. Te is gondoskodhatsz a Földről, és a Föld is
gondoskodik rólad. Te is szerethetsz, és szeretve is lehetsz. Te is boldog lehetsz, ha megtalálod a
helyedet.
A kisfiú elgondolkodott, hogy mit mondott a lótuszvirág. Rájött, hogy igaza van, és hogy nem
szabad elfelejtenie a világot, amiben él. De nem akarta elhagyni a tavat, és a lótuszvirágot sem.
– Nem akarlak elhagyni – mondta.
– Nem hagysz el – nyugtatta a lótuszvirág. – Mindig itt leszek, és mindig várlak. Ha újra látni
akarsz, csak gyere el az erdőbe, és keress meg. Én mindig örülni fogok neked, és mindig beszélni
fogok veled. De most menj, és nézd meg a világot, és élj a lehetőségeiddel. És ne feledd, hogy a
Föld és az élet szép, a nehézségek ellenére is.
A kisfiú megértően bólintott, és búcsút intett a lótuszvirágnak, a halacskának és a tónak. Sietett
haza, hogy elmondhassa édesanyjának, mi minden történt vele, és hogy új barátokra talált.
Messziről érezni lehetett a kalács illatát. Boldogan ölelte át édesanyját, élvezettel majszolta a
süteményt, majd elkezdte mesélni a történteket. | |
| 1806. | [tulajdonos]: Újabb vers Zoltántól | 2024-11-23 13:55 | Átok
Alkalom jön az örömre
tehát alkalmi öröm
fekteti a fejem tönkre
belül bizonyos körön
Alkalom a szabadságra
csonkolja két alkarom
hűlt helyem maradt hátra
konténernyi tarka lom
Alkalmazott elméletek
tépik zsigereimet
s repülök mint pudvás retek
neki majd a semminek
S ama jeles alkalomból
midőn végleges hideg
forma lesz a tartalomból
álljon meg a te szíved
(Szokolay Zoltán) | |
| 1805. | [tulajdonos]: Saját vers | 2024-11-23 04:45 | Őrülten szaladva mennék hozzád,
annyira hiányzol, érintésed, a szád.
Sütkéreznék szerelemben, mint Napban.
Szerelmes ölelésed, tudd, elfogadtam.
Hiányzol. Míg nem ismertelek,
magányos voltam, most is szenvedek:
szeretek, végre szeretek! | |
| 1804. | [tulajdonos]: Tisztán | 2024-11-23 04:33 | Rakod, csak rakod. Ellenemre!
Világot építesz közénk.
Hiába zúzom, rontom egyre,
megépül, Déva váraként.
S fejem támasztom hűvös falnak.
Gondold meg minden léptedet.
Egyet se véts, mert tisztán hallak.
Élni is tisztán éltelek.
( Szokolay Zoltán) | |
| 1803. | [tulajdonos]: Kiváteles találközások | 2024-11-23 04:26 | A testre márpedig szükség van.
A társéra. Nem a magunkéra.
Az ő testére szükség lesz mindig.
Kapaszkodjatok teológusok,
lélekgyógyítók, látnokok,
múlt- és jövendőmondók,
értsétek meg végre:
az üdvösséghez, ahhoz kell a test!
Egymáshoz kell érnünk.
Csak azon a felvillanó
parányi fényponthoz át lesz járható
két lélek között az út.
Imádság az érintés.
Az üdvösség maga a híd:
két lélek összeköttetése.
Másban ha hinnétek,
az mind csak evilági, talmi.
Azért nem volna érdemes
se élni, se halni.
(Szokolay Zoltán) | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
