Az üzenőfalamon láthatóvá tettem, hogyan születik nálam egy vers. Tényleg nevetséges. Papír helyett oda írtam. Legközelebb nem teszem, nem untatom a tisztelt nagyérdeműt.
Az emlékeim közt kutatok, de szomorúan veszem tudomásul, hogy nagyon sok kiesett a fejemből. Vagy nagyon mélyen eltemettem őket. Nem tudom, de fáj. Édesszüleimet sem tudom felidézni. Pedig szerettem őket. Gyermekeim kiskora sem jut eszembe. A betegségemnek tudható-e be, vagy nem tudom, mire gondoljak. Irományaim többsége a képzelet műve. De hogyan lehet emlékek nélkül képzelegni? Ahhoz sokfelé kellene járnom, de bezártam magam mögött és előtt az ajtókat. Gyáva lennék? Lehet, hogy nem tudok szembesülni a valósággal? Vagy annyi fájdalom, szomorúság gyűlt össze bennem, hogy képtelen vagyok nyitni a Világra? Mostanában ilyen dolgokon agyalok. Azt hiszem, nem ártana a nehéz fizikai munka, és akkor az izmaim, nem az agyam fájna. Írás közben rájöttem az igazságra. Nosza, tenni a visszahúzó erők ellen! Szurkolok magamnak.
Apám boldogan hozta ajándékát lányomnak: egy kis sámlit. Persze várta a hatást, és tőlem is a dicséretet (mint a kisgyermek, úgy szomjazta). Megünnepeltük, örömmel ültettük rá csemeténket. Masszív jószág volt, sokat kibírt: volt ló, szánkó, kiskocsi. Majd mint mindent, kinőtte a gyermek, a sámli a konyha egyik zugába került. (Krumplihámozáskor nekem is jó szolgálatot tett.) Festéskor kitettük a nyári konyhába, ott is maradt. Szem elől tévesztettem jó ideig. Aztán nagytakarításkor megakadt rajta a tekintetem. Eszembe jutott tíz éve meghalt apám. A mosoly az arcán, ahogy nézte a sámlival játszó unokáját. A sámlin azóta is piros a festék, mint a vér, mint a szeretet. Nincs kopás rajta. Lakásunk újra megbecsült tagja lett, valósággal ikon, amelyre már az én unokáim ülnek
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
