NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2025-09-17 04:57 Összes olvasás: 92474| 425. | [tulajdonos]: ... | 2019-09-03 10:44 | 2019. szeptember 3.
Valahol elveszítettem egy napot. Tegnap már másodika volt.
Ne kiabálj! A felhőnek mögötted falevél alakja van, és a hegytetőt, ahonnan felém hadonászol, víz borítja. A világtenger utolsó, lefolyástalan darabkája. Nem hallom, amit mondasz, csak a tátogásodat látom. És így, sajnálom, de nem vagy elég félelmetes. A víz még sós, megvárom, amíg megédesedik. Ha a pillanatokat vízcseppekben számolom, tengernyi időm van. Egy nap nyolcvanhat ezer négyszáz vízcsepp. Az kilenc millió év alatt kétszáz huszonhárom ezer hétszáz hatvannégy milliárd vízcsepp. Ennyi időm van.
| |
| 424. | [tulajdonos]: ... | 2019-09-02 09:38 | 2019. szeptember 1.
L. első napja a gimnáziumban. B. hazajött Lengyelországból. Holnap lesz az első napja a doktori képzésen. G. évnyitója már pénteken megvolt. Senki nem óhajtja, hogy elkísérjem, vagy, hogy legalább uzsonnát készítsek, kifejezetten arra kérnek, maradjak távol az első napjuktól. Éjjelente kisbabákról álmodom.
Egyébként zajlik a lassú és fájdalmas, de biztos hazazsilipelődés.
2019. augusztus 31.
Mintha egy láthatatlan pajzs lenne körülöttem. Csak az léphet be, akit beengedek. Azt hiszem. Aztán valaki mégis becsörtet. Tör-zúz. Alig bírom leállítani, kituszakolni. Több mázsa lehet. Pedig csak hatvan kiló. És kilencven éves. Napokig takarítok utána. Ragasztgatom a cserepeket. Foltozgatom a lyukakat.
A pókok nappal behúzódnak a tető réseibe. Néha kiszaladnak megigazítani a hálójukat, aztán uzsgyi vissza. Forró a nap, kiszáradnának, ha sokáig kint maradnának. Majd este. Amikor megtelik élettel, életnedvvel az a pár tenyérnyi zug, ami számukra a világot jelenti. Nekem méretarányosan (?) egy egész tóra van szükségem. Gólya, gólya, hosszúláb,/ hol kezdődik a világ?/ - A tó szélén ring a nád,/ ott kezdődik a világ.../ Gólya, gólya, hosszúláb,/ hol ér véget a világ?/ - Ha az a tó enni ád,/ egy tóból áll a világ.
Az ég estefelé olyan, mint egy fehér filccel összefirkált, kék papírlap. Napközben is biztosan olyan, de az erős napsütésben nem jut eszembe soha az eget bámulni. A repülők, mint a csigák, lassúak és nyálat húznak maguk után.
Idegbeteg a világ. Lehetne Isten a pszichoterapeuta.
2019. augusztus 30.
Ömlött le a víz a hegyoldalon. Eleinte csak patakokban, majd folyóvá duzzadva. Vissza kellett fordulnunk. le a faluba. Egy öregotthonban leltünk szállást, én és egy kisfiú, akiről azt gondoltam az én gyerekem, pedig nem hasonlított egyik igazi gyerekemre. Az otthon igazgatónője először nem akart szállást adni. Kétségbe voltam esve; sötétedik, könyörögtem, és itt van velem a kisfiam is. Az asszony könyörtelen volt, lent a faluban van szálloda, mondta. Free, tette hozzá. Végül mégis maradtunk. Jött a lelkész, és azt mondta, lesz nálunk egy ünnepség, maradjunk velük ünnepelni.
2019. augusztus 29.
Tegnap este a parton egy nagyjából velem egykorú nagymama egy három hónapos kisbabát tartott a karján. Pelenka és rékli volt a picin, a nagymama (a neve Anna, de azt csak később tudtam meg) fürdőruhában ült a hullámtörő kövek mellett. Ha Szűz Mária édesanyja ült volna ott a kis Jézussal, az sem lett volna megindítóbb. Vissza kellett fordulnom, pedig már jó pár lépéssel elhaladtam mellettük. Vissza kellett fordulnom, leülni melléjük beszélgetni. Gyönyörködni. A pici a jobb hüvelykujját szopogatta. Puha, fehér és bársonyos volt a bőre, közel álltam hozzá, hogy egy pár másodpercre kölcsönkérjem, de a látvány önmagában is elég volt ahhoz, hogy úgy érezzem, az én vállamon nyugszik a feje, amit a nagymamája a jobb tenyerével hátulról támasztott, hogy ne billenjen hátra, amikor hirtelen megemeli. Egy pillanatra megértettem azokat a nőket, akik belopóznak az újszülött osztályra, hogy kisbabát raboljanak maguknak. És egy pillanatra eszembe jutott a hajnali álmom a kisbabáról, akit Töpörtyűnek neveztem, soha a valóságban nem szólítottam így egyetlen kisgyereket sem. Kis idő múlva megjelenik a kisbaba édesanyja is. A háttérből lép elő. Eddig olyan volt, mint az álombéli anya: konkrétan nem létezett, csak általánosságban. Valaki, aki megszülte azt a gyereket. Négy lépésnyire lehet mögöttünk, amikor megérzem a jelenlétét, és hátrakapom a fejem. Nincs rá írva, hogy ő az anya, a mozdulatai sem jelzik, az arca is semleges, mégis tudom, hogy ő az.
2019. augusztus 28.
– Szia, Töpörtyű! Hát nem ismersz meg? – pár hónapos kisbaba fekszik álmomban a térdemen, hozzá beszélek. Mosolyt akarok varázsolni az arcára, azt a jellegzetes babamosolyt, amitől elolvad az ember, amivel nem lehet betelni. Az anyja is ott van velünk a helyiségben, de csak jelzésszerűen, mint egy arc nélküli, alaktalan massza, amit még nem faragott ki az álombéli szobrász, és már nem is fog, mert nem konkrét értelemben van jelen, csak fogalmilag – az Anya elvont figurájaként. Ha megmozdulna. De nem mozdul. A háttérhez tartozik, és nem válik ki belőle, még annyira sem, mint egy dombormű mellékalakja, mert nem ő fontos, hanem a kisbaba. Azt szeretném, ha felismerne, és rám mosolyogna. Nem lesz könnyű. Mintha évek teltek volna el azóta, hogy utoljára láttuk egymást. Te vagy a keresztanyja, magyarázza egy másik nő, aki ott ül velem szemben egy széken. Fekete, rövid haja van, az arcát is látom, fiús, szép, fiatal. Nem igazán értem, mit keres ott; egy pillanatra azt gondolom, ő a pszichológusom, és a helyzet, amiben vagyunk nem a valóság, csak egy megrendezett terápiás szituáció. A kisbaba az ölemben már mosolyog, és elégedetten kapálózik. Minden rendben lenne, ha a helyiség állapota nem aggasztana. Mintha egy pincében lennénk, az anyához egy ágy tartozik, hozzánk egy-egy szék, a falakból süt a hideg, mállik róluk a vakolat, a plafonról egy ponton rozsdaszínű víz csöpög. Le egyenesen a lábam elé, hátrébb kel húzódnom, nehogy a kisbaba szemébe csöppenjen. Én vagyok a keresztanya. Hol jártam évekig, hogy így tönkrement minden?
2019. augusztus 27.
Itt Most Minden Tökéletes. Ha esik, ha fúj. Reggelente fél méteres hullámok verődnek az arcomba, amikor úszom. Ha Zánka felől úszom be és Révfülöp felől jövök ki, a víz oldalról ér, mellben egészen jól elboldogulok, még akár gyorssal A hátúszás estére marad, addigra már többnyire csillapodik a szél. Nyugalom van, hűvös nyugalom. És izgalom. Lázas, boldog élni akarás. Ahogy a nem tükörsima vízfelületen, mint apró ezüsthalak ugrándoznak a fény darabkái. A végtelen idő törik szét ilyenkor ezernyi, százezernyi, milliárdnyi pillanatra. Jegyezd meg ezt a pillanatot! Az összeset!
2019. augusztus 26.
„A Szaturnusz és a Plútó közeledése a Mérleg-szülötteknél problémákat okozhat az egzisztenciális életben. A veszteségtől való félelem miatt elsősorban a térdük táján érezhetnek fájdalmat.” (Gyógyító horoszkóp) Haha. Milyen következményekkel járna, ha a Szaturnusz és a Plútó nem közeledne, hanem távolodna? Egyébként a könyököm fáj napok óta, nem a térdem. És csak a TV-műsort akartam megnézni.
| |
| 423. | [tulajdonos]: szőrözés | 2019-08-17 16:20 | Tömérdek szóra rá lehet csodálkozni fordítás közben. Sokra. Számtalanra. Rengetegre. Itt van például a „jó néhány” kifejezés. Arra a helyzetre, amikor valami nem töméntelen sok, de nem is kevés. Amikor a „sok” már sok lenne, de a „néhány” önmagában nem elég. A „számos” meg túl mesterségesen hatna.
Nem győzöm kijavítani az elütéseket. A mai kedvencem a „szőrös közelség” kis ö-vel: „A férfi felhajtotta a kabátja gallérját; fázott a fagyos hidegben, de el nem mozdult volna onnan a világ minden kincséért sem, amíg Blanca Díaz de Antoñana ott áll mellette szörös közelségben a szavait lesve.”
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 422. | Gyurcsi: ciceva helyett | [tulajdonos]: ... | 2019-08-17 11:55 | Tudod, kedves Anikó, megálmodtad.
A jövőt. De lehet hogy a jelent is
sok családnak. Biztos, hogy
álmodtad? Tán utazgattál
és a szemed sarkából
láttál dolgokat, de
azt hitted, hogy csak
kedveskednek a babával,
meg, hogy a kötődés miatt
- tudod, az érintés fontossága -
pedig csak ki kell húzni valahogyan
a kegyelemkenyérig. Egy kegyelemkisujj.
| |
| 421. | [tulajdonos]: ... | 2019-08-17 09:56 | „Neked kell beleverni a szöget.” Ez a mondat ébresztett ma. Álmomban egy jó húsban lévő latin-amerikai fiúnak próbáltam segíteni. Előadást tartott, de nem figyelt rá senki. Rajtam kívül. A mondatait viszont én sem értettem jól, mert halkan, unalmasan, motyogva beszélt. Felajánlottam, hogy lefordítom a közönségnek, amit mond szóról szóra, magyarról magyarra. Kiderült, hogy a fiú szakács, és az ételeit szeretné bemutatni. Csupa finom, izgalmas dolgot. Na, ez már érdekelt mindenkit.
A következő jelenetben egy kisbabát kellett táplálnom az ujjammal. Régóta sírdogált már szegény. Egy nő, aki mintha a főnököm lett volna, azt mondta, dugjam bele az ujjamat a szájába, az megnyugtatja, amíg ő élelmet szerez. Először a hüvelykujjammal próbálkoztam, de az túl nagy volt ahhoz a kicsi szájhoz. A kisujjamra úgy cuppant rá, mintha mellbimbó lenne. Oké, ez működik, gondoltam. De meddig?
| |
| 420. | [tulajdonos]: javított | 2019-08-16 19:25 | 2019. augusztus 16.
Szerette azt a házat, a térre néző ablakaival, félig behúzott függönyeivel, amelynek résein át a napfény reggelente úgy köszönt be, mint egy régimódi tejesember, adj’isten, esténként meg a Hold, mint egy vén lámpagyújtogató, jóccakát – így képzelte, nem tehetett róla, tele volt a feje hasonlatokkal. Szerette az ilyen beköszönős pillanatokat, most, hogy jobbára odalent tartózkodott a ház legalsó pincéjében a többi nővel és a gyerekekkel együtt, talán jobban is, mint azelőtt, amikor nem csak a képzeletében, de a valóságban is még léteztek olyan dolgok, mint reggeli napfény, felkelő Hold, tér és ház. Hideg volt odalent, és az idő nagyobb részében sötét; takarékoskodniuk kellett a gyertyákkal, a hideg ellen meg magukra kellett szedniük a teljes ruhatárukat, a gyapjúharisnya fölé még egyet, a ruhájukra még két másikat, mellényt, kötött kardigánt, mindent, amit odafent találtak, és még időben lehoztak, plusz a halott katonákról leszedett kabátokat, amelyek félig fekhelyül, félig takaróul szolgáltak. Késő este volt, mindenki aludt már, csak egy kisbaba nyöszörgött, akit egész nap cukros vízbe áztatott kenyérrel etettek, mert az anyjának elapadt a teje. A mai napot átvészelte így, de a végtelenségig nem bírná tovább. Tápszert és cumisüveget kell szerezni valahonnan. Még vár egy kicsit. Megvárja, amíg a Hold bedugja a fejét a ciszterna vízébe: jóccakát, aztán elindul a pincéből kivezető Z-alakú folyosón át a város alatti labirintusba, amelynek kijáratát rajta kívül nem ismeri senki, mert csak a képzeletében létezik, mint a reggeli napfény, a felkelő Hold, a tér és a ház.
| |
| 419. | [tulajdonos]: ... | 2019-08-16 19:11 | 2019. augusztus 16.
Szerette a házat, a térre néző ablakaival, félig behúzott függönyeivel, amelynek résein át a napfény reggelente úgy köszönt be, mint egy régimódi tejesember, adj’isten, esténként meg a Hold, mint egy vén lámpagyújtogató, jóccakát – így képzelte, nem tehetett róla, tele volt a feje hasonlatokkal. Szerette ezeket a pillanatokat, most, hogy jobbára odalent tartózkodott a ház legalsó pincéjében a többi nővel és a gyerekekkel együtt, talán még inkább, mint azelőtt, amikor még nem csak a képzeletében, de a valóságban is léteztek olyan dolgok, mint reggeli napfény és felkelő Hold, tér és ház. Hideg volt odalent és az idő nagyobb részében sötét – takarékoskodniuk kellett a gyertyákkal, a hideg ellen meg csak magukra kellett szedniük a teljes ruhatárukat, a gyapjúharisnya fölé még egyet, a ruhájukra még két másikat, mellényt, kötött kardigánt, mindent, amit odafent találtak, és még időben lehoztak, plusz a halott katonákról leszedett kabátokat, amelyek félig fekhelyül, félig takaróul szolgáltak. Késő este volt, mindenki aludt már, csak egy kisbaba nyöszörgött, akit egész nap cukros vízbe áztatott kenyérrel etettek, mert az anyjának elapadt a teje. A mai napot átvészelte, de a végtelenségig nem bírná tovább. Tápszert és cumisüveget kell szerezni valahonnan. Még vár egy kicsit. Megvárja, amíg a Hold bedugja a fejét a ciszterna vízébe: jóccakát, aztán elindul a pincéből kivezető Z-alakú folyosón át a város alatti labirintus kijárata felé, amelyet rajta kívül nem ismer senki más, mert már csak a képzeletében létezik, mint a reggeli napfény, a felkelő Hold, a tér és a ház.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 418. | vajdics: jav. | 2019-08-15 12:49 | | ...de még napok múlva is úgy járkál az ember, hogy ott van a fenekén a szék, ami a moziban hozzá tapadt. | |
| 417. | [tulajdonos]: ... | 2019-08-15 12:43 | 2019. augusztus 15.
Bárkit lehet szeretni. Még egy náci bűnöst is. Ha van hely, idő és alkalom arra, hogy megszeressük. Egy életre is akár. Erről szól A felolvasó”. Erről is.
A stricit is szeretik. A félelem és a ráutaltság, a valahova tartozni akarás keveréke erős habarcs. Kettős kötés. Néha erősebb és elszakíthatatlanabb, mint a tiszta kötődés, ha van olyan. Látom eleget a „nyócker” lányait, milyen nehezen szabadulnak meg azoktól, akik visszaélnek a ragaszkodásukkal. Az ambivalencia röghöz köt, odatapaszt a másikhoz. Üss, ha szeretsz. Egy egész életet le lehet így élni. Téglaként a habarcs közeiben. A többi: annyi (Tandori). Avagy: néma csend (Arany).
Nagyon árulkodó az a mozdulat, amellyel Hanna Schmitz a tárgyaláson az asztalra csap. Rendnek kellett lennie, különben elszabadult volna a káosz, magyarázza, miért nem nyitotta ki a bombatalálatot ért, lángoló templomot, amibe háromszáz zsidó volt bezárva. Ön mit tett volna a helyemben, kérdezi a bírót, és az zavarában nem tud mit válaszolni. Zavarban vagyunk mi is. Egy pillanatra egyszerre látjuk Hannát angyalnak és ördögnek, pedig nem angyal ő, soha nem volt az, nem is maga az ördög, csak egy ember, aki úgy nőtt fel, hogy nem tanult meg írni és olvasni. De szeretni tud. Egyszerű, ösztönös, már-már állati ragaszkodással. A gondoskodás képességével is rendelkezik. Nem kevésbé ösztönös alapon, ahogyan egy állat eteti, tisztogatja a kölykeit. Vagy az idegen kölyköt, akivel párzani is lehet, ha már ivarérett. Lassabban, kölyök, lassabban. Sok minden eszünkbe juthat, amikor Hanna Michaelt mosdatja, subickolja, a kislábujjától a feje búbjáig – nekem az jutott eszembe, hogy olyan, mint egy macska, akinek időről időre tisztára kell nyalogatnia a kölyökmacskát, ez van a génjeibe programozva. Ebből a programozott, ösztönös létből emeli ki őt az olvasás. A fiúval való kapcsolata is így kerül át egy másik szintre. Az olvasmányok világába, ahol „csak” betűk és szavak léteznek. Bekezdések, fejezetek. Első és utolsó mondatok. És ha egy történet véget ér, mindig újra lehet kezdeni. Le lehet így élni egy egész életet?
Megszeretjük ezt a két embert. Michaelt feltétlenül, de Hannát is, nem feltétel nélkül, „csak” azzal a habarcsos, ambivalens kötődéssel, amit nehéz megérteni, de még napok múlva is úgy járkál az ember, hogy ott van a fenekén a szék, ami a moziban a fenekéhez tapadt. Nem lehet tőle aludni. Ámde. Áltatni azért nem áltatjuk magunkat, legfeljebb csak egy-két röpke pillanatra, helyenként hosszú percekre is, mert tényleg lehet szeretni ezt a nőt, akit Hannának hívnak, és aki Auschwitzban az őrtársaival együtt háromszáz ember halálát okozta, de azt nem gondoljuk, hogy meg kellene úsznia az életfogytiglant. Nem mentjük fel, csak, mert szeretjük. A stricit sem menti fel, hogy kötődnek hozzá. A bántalmazó szülőt vagy házastársat sem oldozza fel a tény, hogy az ambivalensen hozzáhabarcsolódók nem tudnak tőle elszakadni.
Hanna egyébként addig is „börtönben” élt a maga kis mikrovilágában. Az igazi börtönévekkel jobban járt. Ha felmentik, vagy, ha csak négy évet kap, mint a többiek, olyan marad, amilyen volt: beszűkült és beszürkült. A börtönben viszont lehetősége van túllépni önmagán; megtanul írni és olvasni, megismerheti a világirodalmat, ami majdnem ugyanaz, vagy inkább több, mintha azt mondanánk: a világot. A teremtés bármilyen széles,/ ólnál is szűkösebb./ Innét odáig. Kő, fa, ház./ (…) És mégis, olykor belép valaki… A világűrben egy kisszoba hirtelen benépesül.
Tegnap este filmklub után társasoztunk. Blokus. Nem a kedvencem, gyenge vagyok benne, de szívesen vállalom az utolsó helyet bármilyen játékban, amivel a fiúkat egy asztal mellé lehet terelni. Mindenki Aliciának udvarolt. Ki-ki a maga módján. L., aki annyi idős, mint a filmbéli Michael, infantilis videókkal próbálta elbűvölni a vendéget. Batman Seizure 10 órára végtelenítve. „Oh, no! It’s an old joke!” – tiltakoztam. „But it still works”, mondta Alicia rejtélyesen. Elnéztem, mennyi finom erő van ebben a törékeny kis lényben. És beleborzonganék a gondolatba, hogy mi mindenről maradtam le azzal, hogy nem született lányom – ha az ilyen gondolatokat bölcsnek találnám.
Ma este tanítás. Az utolsó órák egyike. Aztán vissza a nem teljesen önkéntes száműzetésbe. A könyvek közé. Elemeire bontani az egyiket, felépíteni belőlük a másikat. A habarccsal vigyázni, ne kössön meg túl hamar, de tartson. | |
| 416. | [tulajdonos]: ... | 2019-08-14 17:50 | 2019. augusztus 14.
Alicia még annál is törékenyebb, mint amilyennek a képeken látszott. Finom hangja van, fogékony a humorra és jó társalgó. Nem csoda, hogy a fiam beleszeretett. „A vendég fényt hoz a házba”, hallottam évekkel ezelőtt egy Iránról készült dokumentumfilmben. A mi családunkban, ahol a férfiak vannak döntő többségben, ez sokszorosan igaz, amennyiben a vendég nő. Mindenki meg van szelídülve. A kisebbik fiam ragaszkodik ahhoz, hogy ő főzze az ebédet. Sebaj, legalább haladok ma is a fordítással. A gyilkos már lesben áll a következő áldozathoz. El kell kapnom időben a grabancát.
Este filmklub a Rathauskellerben. „A felolvasó.” Kötelező mindenkinek, aki még nem látta. Alicia még nem látta. Balu sem. Megkérdeztem a klub vezetőjét, le tudnák-e feliratos változatban is vetíteni a filmet. Persze, írta. Dziękuję! Jön mindenki, a két kisebbik fiam is. Ott lesz a férjem is. De jó, ilyenkor úgy érzem, én mozgatom a világot. Szél vagy zápor talán, vagy egyszerűen az, hogy létezelt2qh. Igen: Te. Aliciát a szél hozta ma reggel. Egy kiadós zápor kíséretében.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
