A történelem emlékszik önmagára. Most is a Republikánusok állnak a helyes oldalon. A kontextusok merőben mások persze, de ez a megkapó, szimbolikus elem bizony így áll.
A végére értem Alain Robbe-Grillet ÉRZELMES REGÉNY-ének. Dunajcsik Mátyás volt a fordító. Ennek az irománynak két erénye van. A legfőbb, elvitathatatlan erénye az, hogy véget ér. A kisebbik, emberileg azonban igencsak megterhelő erénye az a transzparencia, amellyel a végtelenül korlátolt, gyökér és unalmas fantáziáit, egészen pontosan fantáziátlanságait feltárja, csiszolja, rendezgeti a szerző; mit se törődve az olvasó szekunder szégyenével. Ebben van egyfajta megkapó őszinteség. Igen, kell önbevallásokat írni, ebben a témában is, azonban, ha kiderül, hogy végtelenül unalmas és gagyi a vallomás, akkor azt nem érdemes mutogatni. Én, a végére kifejezetten megsajnáltam az írót, annyira nyomorultnak találtam a kis paradicsomát. Kétszer volt képes halálra untatni egyetlen élet alatt. Egyszer a Tavaly Marienbadban forgatókönyvírójaként, másodszor pedig eme libertinusnak mondott, de valójában végtelenül proletár könyvvel. Ami se nem botrányos, se nem provokatív csak unalmas, szomorú és vérszegény.
A furcsa évek között, amelyek mégse következhetnek egymásután századmásodpercnyi kihagyás nélkül, szóval a pillanatnyi ősszünetek talajába gyökerezve, talán felmérhetetlen pompájú fák kötnek össze minden magasságot és minden mélységet. Talán ez egy életfa erdő, egy beláthatatlan világfa-rengeteg amelyben bolyongunk és nincs is halál. Egyre mélyebb meggyőződésem, hogy az élet leghalványabb jele, azúrja, pírja, zöldje, illata, sóhaja, el nem gondolt gondolata is elégséges ahhoz, hogy kizárjuk az összes halált és megsemmisülést. Ez csak így szép, csak így van értelme. Őseredeti ártatlanságunknak éppúgy van zsoldja mint tétova bűneinknek. Sosem volt olyan, hogy kettőezerhúsz, és sosem lesz olyan, hogy kettőezerhuszonegy. Van viszont élet, növekedés, korlátok nélkül kiáradó igazság, de nem az időben, hanem az időközökben, ahol a felhők mennyei grófnék által fújt aranypúderként keringenek a fák között és minden egyes szemcséjük egy-egy valóságos nap. Kék szajkó, zöld küllő, és szivárványos jégmadár szárnyakat növesztő öreg, ráncos de szép puttók keringenek ott, és négy méter magas, daliás babák trappolnak tükörpáncélban a béke ütközeteibe. Ott nincsenek iparvárosok se belső szervek. Kint is bent is fényöröm van csupán, beszennyezhetetlen öntisztulás. Röviden összefoglalva tehát, olyan elevenség, olyan elpusztíthatatlanság él bennünket, amely a halál számára felfoghatatlan.
Böbe csupán relatíve találta büdösnek. Böbe már csak ilyen volt. Javíthatatlanul optimista. Csúnyának se találta. Végül is nem volt fekete, és Böbe szemében az árnyék, a sötét és a feketeség volt csupán ronda. A rikító ízléstelenség egyáltalán nem volt a kedve ellen való. Ahogy a matt vagy a natúr színekben pompázó lényegtelenség és formátlanság se szegte kedvét. Iza büdösnek tartotta, de Böbe volt a főnöke, így készséggel és „szép szóval” elismerte, hogy csupán relatíve büdös; azt persze senkinek, még magának se vallotta volna be, hogy vonzódik a bűzhöz. Egy viseletes zokni, egy darabka pálpusztai, vagy egy ázott kutya, mindig kellemesen remegtette meg az orrcimpáját. Vizuálisan érzéketlen volt -ha nem is a vakságig, csupán a bambaságig-, így nem tudta felmérni, hogy szép avagy ronda-e. Estella nem rendelkezett semmiről se saját véleménnyel. Az ő esetében azonban hiba lenne olyan filozófiai attitűdre gondolni, hogy : „Véleménnyel bírni egyszerre túl sok és túl kevés a számomra”. Ő egyszerűen gyökér volt, a maga növényi módján. Ricardo vigyázó szemeit nem Párizsra, hanem Izára szegezte, következésképpen Böbével értett egyet. Marcell komisz és kritikus alkat volt, tehát igen büdösnek és igen rondának találta. Ivy meglepően értelmes teremtés volt, így saját jogán is büdösnek és rondának gondolta, fennhangon pedig osztotta Marcell véleményét. Anna méltóságán alulinak találta az egészet, hiszen már felmondott, és csupán pár napja volt hátra azon a helyen. Jolika pedig, az édes-kicsi Jolika, politikailag korrekt kívánt maradni a létező összes kellemetlen helyzetben, így ebben is. Böbe beadta a derekát. És próbált a kritikai szárnyra figyelni. Lehajolt, villantott egy kőműves dekoltázst. Egy kis golyós stifttel bekente és egy aranyszínű szalaggal körbekötözte. Csoffadt masnit is csomózott rá. „Na? Jobb lett? Hm? Egész dögös nem?” firtatta. Iza, Estella és Ricardo aprókat tapsikoltak a mestermű láttán. Marcell, Ivy, Anna megvetően fintorogtak, és kételkedően vonogatták a vállukat. Jolika kifejezéstelenül mosolygott. „Javíthatatlanok!” kacarászott Böbe. Utasította Izát, hogy a kreatív csoport raktárából hozzon ki többféle színű szalagokat valamint, hogy szolgáltassa be a saját dezodorát. „Az enyémet?” kérdezte Iza. „Hiszen én nem használok dezodort.” Böbe jelentőségteljesen körbehordozta tekintetét. Mindenki leadta a saját illatosítóját. Iza pedig hozta a szalagokat. Divatbemutató következett. Szalagot, szalag után próbáltak rá. Csokrétát, csokréta után rittyentettek hozzá. És aromákkal fújkálgatták jobbról, balról. Citrusossal éppúgy próbálkoztak, mint ilang-ilangossal. Böbe végül kimerült és bedurcizott. „Nektek semmi se jó?” rikácsolta. „A pöttyös masni se volt jó, a piros se, de még a türkizkék se azokkal a ragyogó kis strasszokkal? Hát a Hermes parfüm? He? Elárulnátok végre, hogy alapvetően és ugyan vajon, és hogy oda ne rohanjak mi a bajotok?” Amikor zaklatott volt, hajlamos volt a magyartalanságok halmozására. Marcell, Ivy és Anna kényszerítve érezték magukat, hogy kimondják. Kórust formáltak, s mint egy görög sorsdrámában együtt szóltak. „Ó, Böbe! Ez alapvetően egy darab szar. Ezen sajnos se masni, se parfüm nem javít. Büdös és csúnya marad így is, úgy is.” Böbe arca elfelhősödött. Könnyei majdnem kibuggyantak, de erőt vett magán és Izától támogatva lehelte: „Ez nem igaz.” Fáradtan elkacsázott a helyszínről. Lassan a többi szereplő is visszavonult a színről. Csak az maradt. Az a darabka bánatos szar. Rajta egy fehér szalag, némi pacsuli, és három zöld légy.
Minden buborékká vált a világon. A különféle buborékoknak más és más az anatómiája és persze eltérő a buborékosodásuk története, módja. Egymáshoz viszonyítva mérlegelhető a súlyuk de abszolút értelemben súlyról már szó sincs. Nagy, habfürdős buborék-parti a világ. Ez nem egyes emberek felelőssége, ez a kor szellemtelenségének egyenes következménye. Ne feledjük, idén megrongálták Cervantes szobrát, és a rasszizmus szimbólumának nevezték Mozartot. Volt olyan amerikai irodalmár, aki kijelentette, hogy aki nem takarítja le a polcáról a fehér férfi szerzők műveit az kollaborál a gonosszal. Tavaly diákok tüntettek, hogy ne keljen Platónt, Descartes-ot és Kantot tanulniuk, inkább ázsiai és afrikai filozófusokat. Mondjuk ázsiait tudok szép számmal sorolni. Az igénytelenség, a trash, az illúziók elképesztő megtekintési rekordokkal büszkélkednek minden felületen. Ugyan, kit érdekel bármely nyelv kortárs alkotóinak mondandója, mint olyan? Joga van mindenkinek fecsegni, egy kicsit kötelező is, főleg, ha a politikai korrektség tündökletes progresszióját és a miniatűr identitások állóháborúját érinti az aktuális hang vagy karaktersor. A múlt közös kulturális nyelvét is többszörös, kerek, szögletes, hullámos, pontos és egyéb zárójelekbe teszi éppen a (természetétől fogva akulturális, újabban pedig antikulturális) tömeg sokadik lázadása. Ilyen makroklímában a mikrobuborékok architektúrája olyan, amilyen. Leginkább semmilyen. A világ összes buborékában a váratlan csillogások finom gesztusa az egyetlen, ami boldogító és azért az akad, olykor. Emlékeim szerint van egy alpári vicc a madárkáról, amely kétségbeesetten menekül a macskacicó elől. Egy random arra caplató elefánt letrottyolja a kis tollast. Kuksol-kuksol a csepp jószág a trágya alatt. Jó sok idő után mocorogni kezd, mert úgy érzi megmenekült. Ekkor valaki kívülről segít neki kiszabadulni a bélsárból. Hopp, a macskacicó az, aki azon minutában fel is falja a büdös csőröst. Állítólag a történet három tanulsággal szolgál. Nem biztos, hogy baj, az, ha leszarják az embert. Az se feltétlenül, jó, ha ki akarják rángatni a szarból. Végül, ha szarba kerültél, akkor jobb nyugton maradni. Fogalmam sincs, hogy miért jutott ez eszembe, de fedezet nélkül ideírtam, mert miért ne. Nem látom be, hogy nem kellett volna ideírnom.
Tegnap vettem két csomag üveggolyót. Rengeteg üveggolyóm van. Imádom az üveggolyókat. Üveggolyó függő vagyok. A koncentrációhoz is különböző színű és méretű üveggolyókat használok. Más gömbök, golyók iránt is heves szenvedély köt. Kristálygömb, Földgömb, csi-kung golyó, papírnehezék, kis tarkabarka, gumilabdák, fenyőfa díszek. Gyerekkoromban, sőt, kamaszkoromban is gyakran szopogattam üveggolyót. A legjobban annak örülnék, ha puha fénygolyók lebegnének a szobában szanaszét. Keringőznének, felragyognának, elsápadnának, nem létező színekben pompáznának, összegyűlnének, szétrebbennének. Amikor az Ilka utcában laktam, volt ott egy Kriszti és egy Réka nevű lány. Az egyik szép, a másik mély. Mindkettő velem egykorú. A kapualjban játszottunk a kis műanyag golyócskákkal és kibeszéltük a felnőtteket, a függönyhúzogató idős nénit, az alkoholista családot a hátsó kertből, a Zastavás alfaparasztot Krisztáék szomszédjából, Papp bácsiékat a mi szomszédságunkból, a világító műanyag Bazilikájukkal és egyéb giccseikkel, a nyalka kofa legényt a sarki zöldségesből ahogy a lépcsőn ücsörögve bámul a nők szoknyája alá, és a skizofrén géniuszt Rékáék mellől, aki költőnek, festőnek, feltalálónak álmodta magát és folyton rossz rádiókért könyörgött, mert imádott szerelni. A labdácskák pedig bontották-bontották a vakolatot.
Jaj, rettenetesen megsértődtem Zs. Andreára. Azt hittem, hogy engem utál a legjobban erre azt írja Zolinak: "Nem kellene beszopnotok Süni aljasságát, H. Éva álszentségét és Márk elmebetegségét!" Mi ez a vacak bronzérem, halló! És különben is, azt értem, hogy az álszentség beszopható, az aljasságról el tudom ezt képzelni, bár pontatlan megfogalmazásnak találom, de az elmebetegség hogyan, milyen módon beszopható? Hogy kell ezt elképzelnem? Mondjuk azt állítom a kollégáknak, hogy a kreatív raktárban űrlények tanácskoznák, "Gumiarábia" trónörökösével, miközben sógyurmával dobálnak egy nagy karácsonyi pudingot és ők (mármint a kollégák) ezt elhiszik? Vagy azt mondom nekik, hogy a büdös néni az x-szobában szült egy hatalmas deo stiftet és ők ezt beszopják olyannyira, hogy mondjuk védőnőt hívna a deo stifthez? Vagy, hogy? Zs. Andi egyébként úgy fest, mint Danny DeVito és Woody Allen közös fiúgyermeke, már hogy nem azzal a művészi érzékkel, hanem hogy külsőre. Azt hiszem, hogy ez az ontológiai státusz csak öniróniával kezelhető, de erről az érintett hallani sem akar. A pszichéje pedig kicsi, magányos és gonosz mint egy tyúkszem.
-OGÓ
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
