NAPLÓK: Elszalasztott lehetőségek Legutóbbi olvasó: 2025-01-15 23:38 Összes olvasás: 43672Olvasói hozzászólások nélkül| 33. | Marax: Newton III. | [tulajdonos]: Newton III | 2011-02-21 22:28 | | ...a kölcsönhatás...olvaslak és elgondolkodom...tehát működik. Meglepett az őszinteséged, hogy a problémákat is leírod, kiírod magadból... nyomot hagy, benned és az olvasóban is. Az utolsó bejegyzéshez: persze hogy kell a határozott igen vagy nem...de néha olyan piszok nehéz kimondani...marad a maszatolás... | |
| 32. | [tulajdonos]: találkozások | 2011-02-20 21:51 | Erről általában egy FMK-beli performance jut eszembe: "Nagy találkozások", (vagy nagy kézfogások? - rég volt), úgy rémlik Pauer Gyuláé.
A teremben egy gipsz-szobor, a művész felolvas, hosszan sorol emberpárokat, kiknek találkozásai akár abszurdak, akár "jövőformálóak" lehettek volna.
A gipsz-szobor két ember kézfogása. És a "görcsös" kézfogás tehetetlen, szakaszolt (töredező) mozgássá oldódik, amikor a fehér anyaggal leöntött színészek "életre kelnek". Egyszeri - katartikus - élmény.
Nem tudom Tristan Tzara és Vlagyimir Iljics találkozása volt-e bármilyen hatással a másik életére, én úgy gondolom, lehet, bár a sorsunk írva vagyon, mégis - amint egy légy is képes repülés közben akár 180 fokos (hirtelen) irányváltásra - a mi találkozásaink is mind hasonló lehetőségek, melyekkel vagy tudunk élni, vagy elszalasztjuk őket.
"A jövő előttünk romokban hever, és, ha nem akarjuk, nem jön el."
(Ja, különösen ...)
"Diffenbachia" volt a nickneve Balázsnak a honfoglalón. Jó játékos, rendkívüli memóriával és eredményességgel. (Az ottani "elitet" csupa hasonló adottságú ember alkotta.) Pályafutása az oldalon rövid, de viharos. Bár több fronton is sikeresnek bizonyult, honfoglalóként, szójátékok eredményes megoldójaként (egyedül ő volt képes egy percen belül az összekevert betűkből kitalálni a feladott szót, és újat is adni, találós versikéket gyártott, és "igazi" verse is kapott valamilyen virtuális díjat, Arthur King árnyékkormányának megbecsült, abszurditásban élen járó minisztere, és így tovább.
Először az hozott közelebb minket, hogy két feladványát, (egyik a mitokondrium volt, ha jól emlékszem) - miután napokig nem érkezett helyes válasz -, megoldottam. (Proletkult-omat viszont ő ...) Majd, mikor másodnickjének "fele királyságát" amellyel az I. Honfoglaló bajnokságon indult, felajánlotta igazi neve megfejtőjének egy fórumban, pillanatokon belül ráéreztem, ő az. És még ezen túl is voltak dolgaink. Barátság szövődött közöttünk, a világháló arctalan barátsága.
Később személyesen is találkoztunk. A szimpátia kölcsönös volt, mégsem lett belőle valódi barátság. Ma is felteszem még a kérdést, miért?
Hiszen tudtunk volna egymásnak adni bőven. De más világban éltünk. Ő egy általam szürkének látottban rendkívül sikeresen, én egy általa némi vágyódással szemléltben, alig-alig. Volt még néhány kísérletünk, családjaink is találkoztak, gyerekeink is, mégis szép lassan kimúltunk egymás életéből.
(Persze ennek a kimúlásnak az is nagy lökést adott, feleségem nem akarta ezt.)
Ha képesek vagyunk "minden kényszer nélkül" dönteni, akkor vajon felismerjük-e, melyik kapcsolatunkban van annyi, amely kibillenthet csordogáló életünkből?
Felismerjük-e, melyik "ér meg" plusz ráfordításokat? Melyiknek adjuk át magunkat?
Ma már tudom, kapcsolatok nem születnek a semmiből. A kapcsolatainkat fel kell építenünk - munka, energia -, és nem fásulhatunk bele az útba, nem hagyhatjuk kimúlni, igent vagy nemet kell mondanunk rá.
Mert nem derül ki soha mit adhatok neked, s te mit nekem, ha arctalanok maradunk egymás számára.
Minden vonzódás, igen vagy nem nélkül nem több, mint elszalasztott lehetőség ... | |
| 31. | [tulajdonos]: Newton III | Marax: napló | 2011-02-20 20:47 | Köszönöm kedves marax:-)
Nem kitárulkozás.
Talán inkább szembenézés és leszámolás. Nekem.
Miért ide írom?
Részben, hogy (akár te) azt mondhasd, amit gondolsz ezekről, ha esetleg mondani akarnád, részben, úgy kiürüljenek dolgok belőlem, hogy azokat ne lehessen egy laza mozdulattal visszaszívni. (Köszönöm az oldalnak ezt a lehetőséget.)
Amennyiben kényszert érzel te is, hogy végiggondolj ezt-azt az életedből, akkor azt saját felelősségedre teheted csak :-)
(Máris jön a folytatás.) | |
| 30. | [tulajdonos]: a hely | 2011-02-19 15:32 | Itt mindenki ismeri: " ... azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne."
De hol az otthonunk? És persze kik vagyunk? És az egyensúly ...?
Melyik a nehezebb?
Definiálni (s ezzel persze kicsit lezárni) önmagunk, hogy aztán helyet találjunk, vagy megállapodni valahol, elfogadni sorsunk, s utána mondani, ez vagyok én?
"M" többször azt mondta nekem, ő leginkább Besenyszög polgármesterének tudna elképzelni engem.
Abban a kis Szolnok-megyei faluban hagytam a gyermekkorom. És ki tudja még mit? Ha megkérdezné valaki hol, mikor voltam boldog ... ott egészen biztosan.
Amikor ötévesen már olvastam az orvosi rendelőbe kihelyezett plakátokat, Varga doktor úr megjegyezte: "Anyuka, meglátja, ez a gyerek egyetemre fog járni."
Ezt anyám többször elmesélte nekem, és vélhetően még többször apámnak, mert elvégezvén a hetedik osztályt, egy teherautó ponyvája alatt (a fürdőkádban) elindultam a budapesti agglomeráció egyik nagyközségébe. Új otthonomba, új világomba.
Heteken keresztül csillogtak a szemeim, egyfolytában sírtam. Úgy kellett múltamat, boldogságomat magam mögött hagyni, hogy megértettem, nincs visszaút. Mindent elveszítettem, amim addig volt.
De hogy mennyit, azt ma sem tudom.
Jó tanuló voltam (csak énekből volt négyesem vagy hármasom), mindenből ötös. Az új iskola sztárja lettem. Kitűnő tanuló, aki a tanulmányi versenyeken is jól szerepelt, és persze a sportban is. (Besenyszögi csapatunkkal épp csak lemaradtunk kézilabdában az úttörő olimpia döntőjéről, a területin gólkülönbséggel lettünk másodikok.)
Ezután egyenes út gimibe, és majdnem egyenes az egyetemre.
Anyám rettentően büszke volt rám, és még apám is hümmögött, bár mindig azt mondogatta ahány szakmát ismerünk, annyi ember vagyunk.
Ez a fajta migráció mindig egyirányú. Visszaút soha nincs.
A "pestiből" soha nem lesz újra vidéki.
Láttam a Balaton felvidéken (pl. Kővágóörsön) a "pesti parasztok" tanyáit - ők nem vidékiek. Ahogyan én sem lennék már az, ha visszamennék Besenyszögre. Idegen lennék ott, nem közülük való.
Mai kettős világomban is tudom, ott "király" lehetnék, itt senki vagyok.
Elszalasztottam a lehetőséget, a gyökereimnél maradást?
Mi hajtja az embert mindig, hogy kiszakadjon?
Mi a több, amire vágyunk? | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 29. | Marax: napló | 2011-02-18 19:11 | Ez az a fajta kitárulkozás, ami elnémítja az embert, majd gondolkodni kezd a saját életén, meg úgy általában az életen. Köszönöm, hogy olvashattam! Várom a folytatást...
Üdv: marax | |
| 28. | [tulajdonos]: Suicid | 2011-02-17 16:54 | Olvastam néhány idevágó írást, (Durkheim könyve például kötelező irodalom volt egykor) de, ha szóba kerül, akkor általában az ezekből összecsomósodott katyvasz mellett, leginkább a "sajátélményeimre" hagyatkozom.
Nem, mintha valaha is tettig jutottam volna, - eddig mindig elszalasztottam ezt a lehetőséget - de többszörösen átélhettem az odavezető utat.
Ma, a létező okok halmazát egy egyszerű, leíró sűrítménybe helyezem: "egyensúlyhiány".
A két szélen a következők:
- álmodunk, de a valóság nincs ezzel köszönő viszonyban
- jó lehetőségeink vannak, de nem merünk elég nagyot álmodni.
Legutóbb múlt év augusztusában jött elő. Feleségem az új barátjával Balatonon, lányaim szerteszét, én otthon egyedül, magányosan, megcsalatva és elhagyatva.
Nagyon erős volt a vágy. Vizuális alkatként magam elé vetítettem a történéseket úgy, ahogy azoknak lenniük kell. A panziót, a fürdőkádat, a pengéket.
De nem voltam kész rá, még nem rendeztem el a dolgaimat. Munkahelyi számítógépen privát cuccok, az otthonin sok olyan, amit nem hagynék az utánam jövőkre, egy írást még be kellett fejeznem, és különben is, megígértem Vera lányomnak, hétvégén felfúrok nála ezt-azt.
Leballagtam, vettem öt üveggel a középkategóriás vörösből, és nekiálltam végigpörgetni az elmúlt éveket. Megálltam itt-ott kicsit sírni vagy üvölteni, esetleg csak a gyomromat masszírozni, de haladtam rendületlenül.
A nappalim padlóját vertem üvöltés közben, utána belealudtam a sírásba. Ott ébredtem néhány óra múlva.
Akkor már tudtam, el fogok otthonról költözni, nekiláttam hát csomagolni. Ez megnyugtatott. Újra álmodni kezdtem. Az új, a független életemről, minden korábbinál nagyobb lehetőségekről, melyek nem neveztettek meg ugyan, de bizton tudtam, hogy vannak, hogy lesznek.
Közben reggel lett. Kávét főzni, cigivel hármasban fölébredni, s ha így, akkor már elmosogatni, lezuhanyozni, és bemenni a munkahelyemre.
A következő két éjszakán ugyanez. Érdekes, akkor nyugodtam meg, amikor hétfőn reggel hazaérkezett a feleségem.
Később középső lányom megtalálta az el nem dugott üres üvegeket, és megrótt érte. A feleségem többi nyári "elutazását" segédeszközök nélkül kellett átvészelnem. De itt vagyok.
Akár sikertörténet is lehetne ez, ha nem lenne valami furcsa abnormalitása a helyzetnek. A feleségem lelépett, és én keresem azokat a hibákat, melyeket az évek során elkövettem. Sebaj. Rajta vagyok. Ezen az ösvényen. És, ha itt, akkor már végigballagok rajta.
Egészen más élethelyzetben, 18 évesen a következő verset írtam:
Állandóan a fejemet vakartam,
szidtam miért nem jön már,
a ruhám bogáncsos lett,
"ezért a pulóverért kár".
Nem láttam semmit,
két hatalmas reflektor világított a szemembe.
Fütty. Csikorgás. (Talán káromkodás.)
És a fény jött, egyre jött a közelembe.
A hideg test arcomhoz ért.
Nem féltem, pedig azt mondták: "fáj".
A hídon lopva suhantam át,
hogy ne lásson senki, úgy, mint Mátyás király.
A többire alig emlékszem,
minden fehér, villogtak a kések,
megint a fények,
sötét, szűk hely, alig férek.
Most várok. Egyedül.
Elszöktem előlük.
Azon gondolkozom: "Jobb-e, hogy nem látom őket,
s nem hallok felőlük?"
(Ez a társ már akkor mellém szegődött ...) | |
| 27. | [tulajdonos]: Michael Collins | 2011-02-16 19:43 | A rendszerváltás után - sokan emlékezhetünk rá - szabad volt a préda. A bármilyen vállalkozások lehetőségeinek eufóriája mellett, válaszként vagy inkább kísérőként, megjelentek a kiskapus csalások, az intelligens vagy egyszerű lenyúlások, hatalmas anyagi karrierek és hatalmas bukások.
Szerencsére én nem tartoztam a belső körbe (még a külsőbe sem), mert akkor talán lenne mit meggyónnom most. A kísértésnek ugyanis nem lehetett ellenállni ... egészen közeli ismerőseim sem tudtak. Volt, aki lebukott, (pedig nagyon nehéz volt lebukni) de a többség ma is boldogan élvezi a "jó időben, jó helyen" igazságának jutalmát.
A példa, amit hozok, egy tipikus kiskapu (volt), s bár nem zsáknyi, de tisztes pénz lett a képmutatás jutalma.
Akkoriban még volt önkormányzati vagyon. Rengeteg üzlethelyiség, pavilonok, egyebek. Ha valaki könyves-, vagy élelmiszerboltot akart nyitni, eleinte - egész egyszerűen - bérbe vette az adott ingatlant (csúszópénz ekkor is kellett persze). A következő években azonban, rendkívüli éleslátásról téve tanúbizonyságot, az üzlethelyiségeket árverésre bocsátották.
A metódus egyszerű. Nézed a hirdetményeket a "tanácsházán", befizeted a bánatpénzt (mely jogosít az árverésen való részvételre), és licitálsz. Ha szerencséd van, tiéd, (néhány évre), és ha ügyes vagy, akár meg is gazdagodhatsz. Ha nem te ígéred a legmagasabb összeget (visszalépsz), akkor (többnyire a helyszínen) visszakapod a bánatpénzt. Ha te nyersz, de közben meggondolod magad, akkor bukod azt az általában néhány tízezer Ft-ot.
Én is részt vettem pár ilyenen, de egyszer sem akartam nyerni. (Abban az időben könyveztem, vagyis "vállalkozó" voltam - de ez egy másik történet.)
És "idealista" is, magamtól nem jutott volna eszembe ilyesmi, barátom, lényegében maga helyett küldött.
Egymást követték az adott napon az árverések, de közöttük szünetek voltak. A szünetekben dőlt el minden. A diplomatatáskás, jól szituált úr végigkérdezte a jelenlévőket, kell-e valakinek az adott üzlethelyiség, és ha igen, mennyit hajlandó áldozni érte. Általában valakinek mindig kellett, és nem volt nehéz meggyőzni őt, nyúljon a zsebébe néhány százezer Ft-ért. (Amit aztán a jelenlévő hiénák elosztottak egymás között.) Ha legombolta az aktatáskás úr számára elfogadható összeget, akkor egyedül vehetett részt a liciten, és kikiáltási áron övé lehetett a vágyott akármi.
Nagyvonalúan intéződött minden, az is megengedhető volt, hogy a szóbeli megállapodás után rohanjon csak el az asszony a bankba.
Volt, aki ilyen umbuldába semmiképp sem akart belemenni, felháborodottan utasította vissza az ajánlatot. Ekkor, a mondjuk 300 ezres üzlet 2-3 millióért ment el, de az - általában egyetlen - potenciális vevő nem került az első háromba. (Visszalépések esetén a harmadiknak is lett volna lehetősége a bérlésre.)
Nem túl bonyolult a dolog, talán épp az egyszerűsége tette lehetővé, hogy évekig működjön.
Egy alkalommal egy váci üzlethelyiségre licitáltunk. Amikor a bánatpénzt befizettem, találkoztam azzal a szimpatikus fiatal párral, akik antik boltot szerettek volna ott nyitni. Elmondták, nem messze van a lakásuk, tudják, ott eddig minden más megbukott. Homályosan utaltam arra, ha biztosra akarnak menni, legyen náluk 2-300 ezer Ft.
Az árverésen is találkoztunk, mint ismerősök köszöntöttük egymást.
Nem volt náluk pénz, és értetlenül bámultak az aktatáskás úrra.
Kezdtem nagyon szégyellni magam.
Úgy alakult, ez esetben több valódi érdeklődő volt. Az élelmiszerbolt-aspiráns nyert.
És amikor a sorban álltam, és a "pénzemre" vártam, újra szembesülnöm kellett a fiatal pár - immár megvető - tekintetével.
Ez volt az utolsó árverésem.
Hiába kerestünk fél óra alatt két és fél havi fizetésnyi összeget, mondtam a barátomnak, többé nem.
Michael Collins?
Ő az ír szabadságért harcolt a századfordulón (az előző századén), ma azt mondanánk rá terrorista.
Ott Vácott épp azt éreztem, vannak pillanatok, amikor robbantani kellene.
De nem robbantunk.
Intelligens, kulturált emberek vagyunk. | |
| 26. | [tulajdonos]: hát persze :-) | sticka: maradjon | 2011-02-16 18:29 | kedves sticka:-)
köszönöm, hogy nem hagyod rajtam eluralkodni társamat, kivel már hónapok (vagy tán évek?) óta kényszerű együttlétben leledzünk. az én drága, icipici, aranyos kis depressziómat.
bepelenkáztam a lelkemet, mehetünk ...
most nem "show time", el kell mondanom, amikor írok, határozottan érzem, zsugorodik gyomromban a gombóc. az orvosom (ha lenne) biztosan ezt írná receptre, és pszichológusomnak sem volt semmi ellenvetése. (múlt év júniusa óta járok hozzá ... de erről úgyis mesélek majd.)
a következő egy óra (miközben fortyog valami a tűzhelyen, nagylányomat várom vacsorára) legyen az írásé, ... és a gombócoké. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 24. | [tulajdonos]: költészet | 2011-02-14 17:37 | József Attilát nem lehet megkerülni. Olvass bár szívesebben Adyt, Babitsot vagy önmagad, ő mindig ott lesz.
Amikor a gyerekek még elég kicsik voltak, hogy némán tűrjenek, a fejből mese után mindig kaptak egy-egy verset is. Legtöbbször József Attilát. Amikor elég kicsik voltak, akkor a korongról is más zene szólt. Azt akartuk, lassabban nőjenek fel.
Néhány év múltán már nem választhattunk zenét. Fanyalgás: "már megint Mozart", ha történetesen Prokofjev volt, akkor is.
Néhány év múltán a versek is elmaradtak.
Ahogyan én tudom, a lányaim nem írtak kamaszkori verseket.
Mindenféle zenetanulásaik is abbamaradtak.
Mi változott? Nem voltam "elég jó szülő"?
Lukács és Paksi kellett, a mennyország tourist, de én nem.
Mit rontottam el? Elrontottam valamit?
Jobb nekik költészet nélkül?
Majd kiderül, de remélem József Attila nélkül is jobban menedzselik majd az életüket, boldogabbak és szabadabbak lesznek, mint én.
Gondolkodj a gondolaton,
tudássá válik az,
gondolkodj a tudásodon,
kétséggé válik az.
Látod a célodat,
nem látsz másokat,
nem látsz célokat,
hibáztatsz másokat.
Az ő korukban ilyen utánzatokat agyaltam ki. És akkor, ott, boldog voltam tőle.
De most ... most le kell számolnom ezzel az illúzióval is.
Az elszalasztott lehetőség - talán ki sem kell mondanom - az alkotás.
Nem vettem észre, milyen fontos volt (lett volna) ez az életemben.
Kacérkodtam vele, jól éreztem magam vele, de nem dolgoztam rajta.
Az érzés kellett, de a munka nem.
Mindig volt más, mindig volt fontosabb, álmodozni lehetett, álmot megvalósítani luxus.
Néhány évenként szerepel a naplómban: "Soha többé nem írok verset."
Igaz, kétszer a dohányzásról is le akartam szokni.
- És ezzel a naplóval?
- De hisz ez nem alkotás.
- Akkor miért morfondíroztál az előző két bejegyzéseden olyan sokat? Kerested a szavakat, kihúztad, újraírtad.
- Hogy érthető legyek.
- Több volt ez annál.
- Igaz. Nem követem el újra ezt a hibát. ... csak maradj magadnak, biztatóm valál, hittem szép szavadnak, mégis megcsalál ...
- Ki írta?
- Nem tudom, nem emlékszem, állandóan ilyesmik jutnak az eszembe ...
- Mi legyen a naplóval? Maradjon?
- ... Nem tudom, gondolkoznom kell .... | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
