NAPLÓK: Elszalasztott lehetőségek Legutóbbi olvasó: 2026-01-13 09:52 Összes olvasás: 47447| 32. | [tulajdonos]: találkozások | 2011-02-20 21:51 | Erről általában egy FMK-beli performance jut eszembe: "Nagy találkozások", (vagy nagy kézfogások? - rég volt), úgy rémlik Pauer Gyuláé.
A teremben egy gipsz-szobor, a művész felolvas, hosszan sorol emberpárokat, kiknek találkozásai akár abszurdak, akár "jövőformálóak" lehettek volna.
A gipsz-szobor két ember kézfogása. És a "görcsös" kézfogás tehetetlen, szakaszolt (töredező) mozgássá oldódik, amikor a fehér anyaggal leöntött színészek "életre kelnek". Egyszeri - katartikus - élmény.
Nem tudom Tristan Tzara és Vlagyimir Iljics találkozása volt-e bármilyen hatással a másik életére, én úgy gondolom, lehet, bár a sorsunk írva vagyon, mégis - amint egy légy is képes repülés közben akár 180 fokos (hirtelen) irányváltásra - a mi találkozásaink is mind hasonló lehetőségek, melyekkel vagy tudunk élni, vagy elszalasztjuk őket.
"A jövő előttünk romokban hever, és, ha nem akarjuk, nem jön el."
(Ja, különösen ...)
"Diffenbachia" volt a nickneve Balázsnak a honfoglalón. Jó játékos, rendkívüli memóriával és eredményességgel. (Az ottani "elitet" csupa hasonló adottságú ember alkotta.) Pályafutása az oldalon rövid, de viharos. Bár több fronton is sikeresnek bizonyult, honfoglalóként, szójátékok eredményes megoldójaként (egyedül ő volt képes egy percen belül az összekevert betűkből kitalálni a feladott szót, és újat is adni, találós versikéket gyártott, és "igazi" verse is kapott valamilyen virtuális díjat, Arthur King árnyékkormányának megbecsült, abszurditásban élen járó minisztere, és így tovább.
Először az hozott közelebb minket, hogy két feladványát, (egyik a mitokondrium volt, ha jól emlékszem) - miután napokig nem érkezett helyes válasz -, megoldottam. (Proletkult-omat viszont ő ...) Majd, mikor másodnickjének "fele királyságát" amellyel az I. Honfoglaló bajnokságon indult, felajánlotta igazi neve megfejtőjének egy fórumban, pillanatokon belül ráéreztem, ő az. És még ezen túl is voltak dolgaink. Barátság szövődött közöttünk, a világháló arctalan barátsága.
Később személyesen is találkoztunk. A szimpátia kölcsönös volt, mégsem lett belőle valódi barátság. Ma is felteszem még a kérdést, miért?
Hiszen tudtunk volna egymásnak adni bőven. De más világban éltünk. Ő egy általam szürkének látottban rendkívül sikeresen, én egy általa némi vágyódással szemléltben, alig-alig. Volt még néhány kísérletünk, családjaink is találkoztak, gyerekeink is, mégis szép lassan kimúltunk egymás életéből.
(Persze ennek a kimúlásnak az is nagy lökést adott, feleségem nem akarta ezt.)
Ha képesek vagyunk "minden kényszer nélkül" dönteni, akkor vajon felismerjük-e, melyik kapcsolatunkban van annyi, amely kibillenthet csordogáló életünkből?
Felismerjük-e, melyik "ér meg" plusz ráfordításokat? Melyiknek adjuk át magunkat?
Ma már tudom, kapcsolatok nem születnek a semmiből. A kapcsolatainkat fel kell építenünk - munka, energia -, és nem fásulhatunk bele az útba, nem hagyhatjuk kimúlni, igent vagy nemet kell mondanunk rá.
Mert nem derül ki soha mit adhatok neked, s te mit nekem, ha arctalanok maradunk egymás számára.
Minden vonzódás, igen vagy nem nélkül nem több, mint elszalasztott lehetőség ... | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
