NAPLÓK: Gyurcsi Legutóbbi olvasó: 2026-08-04 13:14 Összes olvasás: 195069Olvasói hozzászólások nélkül| 198. | KMara: nem nevető | 2018-03-11 17:01 | Szia Gyuri, ez most nem volt annyira vicces, viszont jó :)
V.H. Nevető embere jutott eszembe, egyes részek határozottan valóságosnak tűnnek pl: a földbe ásás, de komolyan. Lehet nem nem ilyen fogadtatásra számítottál, Nekem tetszik ez az inkább keserű mint édes.
üdv,
mara | |
| 197. | [tulajdonos]: Egy csúnya kisfiú feljegyzései | 2018-03-11 14:59 | Nagyon csúnya kisgyerek voltam.
Állítólag lapos homlokomat annak köszönhetem, hogy a bába öklével próbált visszatuszkolni, néhány másodperccel az után, hogy felkiáltott:
— Nyomjon, anyuka! Már látom a fejét!
Nem is adtak oda anyámnak, csak egy hónap múlva. Ez alatt minden nap egy kicsivel többet mutattak meg neki belőlem; ha nagyon sikoltozott, akkor legfeljebb egy-egy nap kimaradt.
A nővérkék anyám lefejt tejét cumisüvegből adták, de nem a kórteremben, külön engedélyt kaptak, hogy a Röntgenosztály jótékony félhomályában etessenek.
Mikor aztán hazaadtak, a kutyánk behúzott farokkal szaladt világgá. Elég hosszan lehetett követni a nyomát, mert mindenkit megmart, akivel találkozott.
Szüleim barátai elmaradtak, a rokonság csak levélben volt hajlandó érintkezni velünk.
Később aztán lett ugyan egy képzeletbeli barátom, de csak éjszaka volt hajlandó beszélgetni velem. Nappal csak telefonon. És akkor is gondosan került néhány témát...
Az óvodában fejfa volt a jelem.
Minden reggel elástak pár centire a föld alá, a számban egy gumislaggal, azon kaptam a levegőt. Nekem azt mondták, hogy bújócskázunk, és én vagyok a hunyó. Sose értettem, miért számolnak olyan lassan...
A nagycsoportot már levelezőn végeztem.
Később apám hajnalban hordott az iskolába. Nem is állt meg a suli előtt, csak lassított, menet közben borított le a billencs ZIL-lel.
Amikor besurrantam a suliba, már nem volt baj, mert a vakok iskolájában a tanárok se láttak.
Hazafelé sose volt gond, ha anyám jött értem, olyankor rámadott egy Frankenstein-jelmezt, és minden tizedik embertől megkérdezte, hogy merre van a jelmezbál.
Egyszer elfelejtette elhozni a jelmezem, de rájött, hogy anélkül is működik a dolog, sőt, sokkal jobban...
Amikor megnőttem, búvárnak álltam.
Igaz, néhány ördöghal és muréna a partra vetette magát rémületében, de a tengeri uborkák, sünök és más, csak a fényt érzékelő mélységlakók egész jól viselték tevékenységemet.
Sajnos, később az orvos eltiltott a merüléstől — nem csoda, folyamatos légszomjról panaszkodtam. Később megtudtam, hogy létezik palack is, nekem erről nem is szóltak!
Visszahívtam az orvost — milyen orvost, milyen orvost, hát a telefondoktort, engem csak ő vállalt —, de az automata azt mondta, hogy „A hívott fél kívánságára az állomás nem kapcsolható!”
Mindegy, ez a lehetőség bezárult előttem.
Napokat töltöttem a kertünkben álló vadgesztenyefa ágai között, nem láttam mást, csak öcsémet, aki naponta kétszer odajött egy csúzlival, és megetetett.
Egyszer csak öcsém ujjongva közölte: talált nekem melót!
A Vidám Park igazgatója jött el, és bár végig nem vette le a hegesztőszemüveget, de nagy örömömre azt közölte, hogy alkalmaz a Parkban!
A Szellemvasúthoz vett fel, nem volt más dolgom, mint integetni az arra jövő szerelvénynek!
Ekkora sikere még ilyen statisztaszerepnek nem volt!
Be kellett vezetni a helyjegyet, mint az Intercitynél, sőt, néha különvonatokat is indítani kellet, akkora volt a siker!
Nem volt semmi bajom, míg egyszer a MÁV egyik tótúm-faktuma meg nem látott, és át nem csábított hozzájuk.
Ettől kezdve minden olyan vonatra engem tettek kalauznak, ahol „esemény” volt várható. Amikor a Fradi kemény magja vonatra ült, más nem is kerülhetett szóba.
Ha megjelentem a vagon végén, egy pisszenést se lehetett hallani, az a huligán, aki a rövidet húzta, egyben a kezembe nyomta az összes kezelésre váró jegyet, mindent megígérve könyörgött, hogy ne tegyem be a lábam az utasok közé. Közben az állítólagos csürhe olyan csendben volt, mint a cseppkövek az Aggteleki barlangban, csak a petíciót adták át, melyben megígérték, hogy a mások által felszaggatott üléseket is megstoppolják, a graffitik letakarításáról nem is beszélve.
A MÁV-nál velem oldották meg a létszámhiányt is.
Ha az utasok megtudták, hogy egy járaton én lennék a kalauz, akkor inkább utasmegbízottat választottak, aki összeszedte mindenkitől a pénzt, egyben megvette a jegyeket, és a végállomáson elszámolt a Főpénztárban. Ezeken a járatokon sokkal nagyobb volt a bevétel is! Senkit nem engedtek bliccelni!
Tulajdonképpen jó életem volt. Sőt, egyszer közfelkiáltással megválasztottak a legjobb Jimmy — imitátornak is!
Csábítottak a Rendőrséghez, tömegoszlatási célokra, sőt, Kínában a fényképeimet osztogatták a friss házasoknak, hogy csökkentsék a születések számát. Az élveszületések aránya tényleg csökkent…
Az Egészségügy is profitált belőlem. Képeimet köptetőnek árulták a kiemelt patikákban, bár ezt később betiltották a káros mellékhatások miatt.
Viszont az idegosztályokon nagymértékben csökkent az energiafogyasztás, az elektrosokkot teljesen kiváltotta nevem puszta említése is!
Most már nyugdíjban vagyok.
Nem panaszkodom, pénzem van, a kaját minden este lerakják a kapum elé, ahogy besötétedik, be is hozom.
Társadalmi életem is van, naponta többször is el kell hárítanom Kiszel Tünde közeledését, aki azzal zaklat, hogy ismerjem el, Donatellácska az én lányom, mert más nem vállalja.
Esténként megetetem szeretett háziállatomat, kedves vakondomat. Csak ez maradt meg mellettem. A papagájok, hörcsögök, kismacskák mind itt hagytak, ahogy kinyílt a szemük.
A politika engem nem érint. Bár ezt nem tudom véglegesen kijelenteni, mert a képviselőket már jobban utálják, mint engem.
Sajnos ezt a lehetőséget mások is kihasználják; a kommunistáknak kapitalista vagyok, a tibetieknek kínai, a zsidóknak én vagyok az Utálatoskép, a liberálisoknak konzervatív, én vagyok a gyaur, a nigger, a buzi, én vagyok a Főnök, az Ellenőr, én vagyok a rozsda, a műszaki hiba, a gaz csábító, a szomszéd rossz gyerek...
Hát már ezt is elveszitek tőlem?
Hogy egyszerűen én legyek a csúnya kisgyerek!?... | |
| 196. | [tulajdonos]: Az optikai tuningról | 2018-03-09 01:35 | Az optikai tuningról
A TV-ben két öreg - egy ffi és egy nő - rettentően szomorúan taglalta, hogy pigmentfoltokat tapasztaltak a bőrükön, de aztán felvidultak, mert megtudták, hogy van egy kenőcs, amitől fiatalabbnak néznének ki. Most jut eszembe, hogy ezek az öregek olyan egykorúak lehetnek velem...
De jó! Ettől a kenőcstől letagadhatnék mondjuk tíz évet!
Hát, ilyen nekem is kéne!...
Tegyük fel, beválna.
A családom, a barátaim pontosan tudják, hogy hány éves vagyok. Még a távolabbi, vagy a csak látásból ismerősek is sejtik koromat, és, ha mondjuk eddig hozzávetőlegesen egyidősek voltunk, nem gondolnák, hogy visszafiatalodtam. Inkább gyanúsan méregetnének, saccolgatnák, hogy mibe kerülhetett ez nekem.
Aki most látna először, eszébe se jutna a koromat firtatni. Ugyanúgy csak elkönyvelné magában, hogy vagyok, aki vagyok, mint ahogy kenőcs nélkül tenné. Senki nem azt gondolná magában, hogy lám, itt van egy 57-nek kinéző, de igaziból egy 67 éves ember, hanem azt, hogy ez itt olyan 55-60 lehet.
Emlékszem, az idegenek pont olyan közömbösen néztek rám tíz éve, mint most.
Ha beválna a kenőcs, akkor magyarázkodhatnék, hogy miért is veszek nyugdíjas jegyet ott, ahol van erre mód, vagy, hogy miért is nem akarok fizetni a tömegközlekedésen.
Szóval, azt hiszem, nem veszek ilyen kenőcsöt.
Olyan kenőcsre várok, amitől úgy látnék, úgy hajolnék, úgy fogna az eszem mint tíz éve. Nem sorolom, mert a több tulajdonságommal már akkor se voltam túlságosan elégedett... Aztán az se zavarna, ha mondjuk öttel többnek néznék ki.
| |
| 195. | [tulajdonos]: bújós | 2018-03-08 17:35 | Lányok, én vagyok a ti bújós énetek!
Most boldog vagyok, mert se nem csíp, se nem viszket!
Na, nem azért, mert leszoktam arról, hogy bárkinek odatartsam, így azt'se tudjam, hogy kitől mit kaptam, vírust, gombát vagy bacilust, hanem azért, mert kaptam olyan kenőcsöt, amit azoknak adnak, akik nem vizsgáltatják meg magukat.
Szóval, én bújnék, de mindig legurulok az ágyról. A pasim ugyanis nem szereti. inkább felkel. Félti azt a fittyedt micsodáját, azt mondja, van jobb dolga is, mint csodaszerekkel kenegetni.
Apropó, szeretitek hurutkát? | |
Olvasói hozzászólások nélkülOlvasói hozzászólások nélkül| 193. | Frady Endre: nőnapi ihaj-csuhaj :) | [tulajdonos]: Csak virágesőt ne! | 2018-03-08 11:15 | Nemzetközi nőnapra
Szobámból a tavasz kihajt
S látom, sok-sok virág kinő.
Csuhajt kiáltok, meg ihajt,
S csokrot gyártok annak, ki nő.
Annak, ki nő, csokrot gyártok,
Zöld izékkel kötöm körül,
Celofánból készül már tok,
S nemzetközi nőhad örül!
illusztrálva:
http://fradyendre.blogspot.com/2011/03/nemzetkozi-nonapra.html | |
| 192. | [tulajdonos]: Csak virágesőt ne! | 2018-03-08 11:01 | Nőnapon a banyák orrán
rózsaszínű a rozsda
(de ha zavar, dörzsöléssel
a smirgli is lehozza)...
Nőnapon egy nő, ha szíd is,
dícséretnek vehetem -
s ma nem lehet a lányokból,
asszonyokból elegem!
Anyám, lányom, feleségem
tojhatnak a fejemre,
ma mindegy, hogy ki a hibás,
én sütöm a szemem le!
A Postán a hosszú sorban
elém állhat minden nő,
minden lány elé az utcán
rózsaszirom hintendő,
a szatyrot - ha kezem foglalt -
akasszák a fülemre!
Nem fogyhat el semmiképpen
ma a fiúk türelme!...
* * *
Ma hiába feszegeted
börtönöd, a négy falad!
...Aztán, ha a nőnap elmúlt
- minden ugyanaz marad.
Kellemes Nőnapot lányok! :D | |
| 191. | [tulajdonos]: Tanács a fiataloknak | 2018-03-08 06:19 | Rendszeresen nézek egy sorozatot a History csatornán, az a címe, hogy "Tűzben edzett".
Csodálatos fegyverkovácsok mérik össze az erejüket, és szakártő zsűri értékel.
Nagyon tetszett, amikor egy 73 éves, sokat tapasztalt fegyverkovács ezt mondta:
- A legjobb tanács, amit egy kezdő kovácsnak adhatok: Tartsák meg a főállásukat!... | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 190. | Gyurcsi: Apátia | 2018-03-07 13:12 | Apátiában szenvedek.
Állítólag a fateromtól örököltem, mert ez férfiágon öröklődik. Ez utalás Moldova okfejtésére, mely szerint azért anyagelvűség a materializmus, mert, ha paterializmus lenne, akkor apagelvűségnek hívnák.
Szóval, apátia. Azt vettem észre magamon, hogy képtelen vagyok örülni. Emlékszem, régebben ez nem így volt. Például két éve, amikor kisebbik unokám született, úgy örültem neki, hogy még leittasodni is elfelejtettem. Ha felvehettem, vagy csak megsimogattam, eszembe se jutott, hogy fáj a derekam, félórákat hajoltam kiságya fölé, én, aki azért hord kínai papucsot, mert nem tudja befűzni a cipőjét.
Most neki se tudok örülni. Nem tudom, van-e szerepe ebben annak, hogy 1620 km-re él tőlem, és mivel náluk szar a szkájp, arcát sem látom, csak a vegyes angol-magyar gügyögést hallhatom. Mert ugye ébrenlétének nagyobb részélt tölti az óvodában, ahol nem beszélni magyar.
Mi ez, ha nem apátia?
Nagyobbik unokámmal ugyanígy vagyok, csak ő három- és félezer kilométerre lakik. Amikor nálunk laktak, én voltam a kedvenc nagypapája. Jó, ez nem olyan nagy szó, hiszen menyem édesapja olyan régen meghalt, hogy én sem ismertem, de akkor is. Nagyon örültem neki, ő volt az első unokám, kétgenerációs viszonylatban apai ágon csak mi voltunk egymásnak. Egész játszóteret építettem neki, és évente, kétévente egy-két hetet használhatná is. Meg a kisbiciklit, amit vagy két hét alatt újítottam fel, de ő meg kinőtte. Nem baj, a kicsi majd belenő, talán ő fogja évente, kétévente egy-két hetet használni. Akkor talán megint fogok tudni örülni, de most nem.
Apátia. Régen tudtam örülni az ajándékoknak is. Ha kaptam, ha adtam. Olyankor kipirosodott a bőröm, fülig ért a szám, szaporábban vert a szívem.
Az ajándék csodálatos dolog! Az nem jár, azért nem kell megdolgozni, és aki adja, az áldozatot hoz, hiszem lemond róla, miattam. Mert kedvel, mert örömet akar okozni. Vagy könnyebbséget. Van, aki úgy ajándékoz, hogy aki kapja, nem is tudja, hogy kitől. Amikor szándékosan bent felejtik a százast a teszkós bevásárlókocsiban, vagy amikor valaki hétfőn délelőtt behúzza az üres kukámat a kerítés mellé, hogy a teherautó menetszele ne borítsa fel. Idegenek, akik nem vártak viszonzást.
Tegnap tudtam meg, hogy kapni fogok Erzsébet utalványt. Figyeltem magam, semmi. Nem nőtt meg a pulzusom, nem érzékenyültem el. Nem örültem neki. Csak annyira, mint amikor leejtettem egy doboz tojást és kettő nem tört össze. Visszakaptam valamennyit abból, amit elvettek, például amikor lecsökkentették a munkanélküli segély összegét és időtartamát. Arról a segélyről beszélek, aminek alapját 1970 óta havonta vontak a fizetésemből.
Ajándék az, amit az fizet, aki kapja?
Ajándék az, amiért várnak valamit?
Apátia az, ha nem tudok örülni?
Lehet, hogy nem is abban szenvedek? Akkor miben? Mert egyre ritkábban tudok örülni.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 189. | Zúzmara: Ez igen | 2018-03-03 15:09 | Kedves Gyurcsi!
Köszi a receptet (és a nagyszerű elbeszélést).
Szép napot. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
