NAPLÓK: Baltazar Legutóbbi olvasó: 2026-10-10 23:51 Összes olvasás: 735385Olvasói hozzászólások nélkül| 2009. | t.e.a.: információhiány | 2013-11-18 08:01 | | Jó lett volna látni, melyik Kelebi Kiss-versről beszél Baltazár | |
| 2008. | [tulajdonos]: Kelebi Kiss István verséről | 2013-11-17 20:28 | Kelebi Kiss István egészen különleges költő, plasztikus, míves, fegyelmezett. Afféle ízig-vérig poéa, hogy is mondjam, költőien szemléli az egész világot. Mindent észrevesz, mindent képes verse anyagává tenni, ami hihetetlen szerencse; neki nem színház, hanem költészet az egész világ. És ennek ellenére soha nem bűvészkedik feleslegesen. Olykor-olykor, kissé mintha megittasulna önmagától, de ezt nála jóval kisebb figurák napi rendszerességgel teszik…
Az elemzés tárgyává tett vers nem a rá leginkább jellemző vonulat része, inkább egy sziget az áramlat félreeső részén. Ez egyáltalán nem baj, ha kellő intenzitással folytatódik ez a folyamat, biztosan más verseire sor kerül.
Mit is mondhatnék erről? Úgy szól, mint Szabó Lőrincnek a legletisztultabb hangú versei, amelyekben a magán-érzések, -tapasztalatok valamiképpen az általános emberi szintjére emelkednek, és a homlokunkra csapunk: igen, ugyanezt éltem át én is, csak nem tudtam volna így leírni.
Egyszer valahol arról írtam, hogy a jó vers alapvetően kétféle módon tud hatni olvasójára. Az egyik az előbb említett „aha-élmény”, hogy én is ugyanezt érzem, csak nem tudtam volna így elkapni ezt a pillangót, a másik pedig az ellenkezője, hogy az olvasó azzal szembesül, hogy amit olvas nagyon igaz, de neki soha nem jutott eszébe.
Kelebi Kiss István igazat ír, azt gondolom, a legtöbb ember tudja milyen a betokosodó fájdalom, mely mint a szánkban lévő seb, újra meg újra hírt ad önmagáról, mert a nyelvünk mindig megkeresi, hogy megvan-e még. A vers ráadásul magát az írást magasztalja fel azáltal, hogy felmutatja az írás hatalmát: hiszen, ha valamit megírunk, az lehet teremtés és rombolás is. Azzal szabadít meg a fogságból, hogy lerombolja a börtön falait.
| |
| 2007. | [tulajdonos]: Gutási Éva verséről | 2013-11-17 19:45 | Első olvasásakor az Ernst Jandl féle konkrét költészet valamiféle hazai változatának érzem ezt a verset. Ami természetesen rossz ötlet, hiszen ezzel saját magamat helyeztem önnön elvárásaim csapdájába.
A szerző nekiveselkedik a metró világának közvetítésébe, ami éppenséggel nem túl nagy kihívás, hiszen a legtöbb ember utazott metrón, átélte a mélybe süllyedés, az arcunkba vágó meleg, fojtó és elhasznált szél, a tömeg, a biztonsági sáv, az ajtók záródnak, a gyorsulás, fékezés állapotát. Erre a viszonylag jól körbejárható tér-idő konstellációra kellett volna támaszkodni, és innen nyúlni át az ismeretlen birodalomba, a mitikus, titokzatos világba, ahol bármi megtörténhet. A szándék talán ez volt, a megvalósulás azonban nagyon sok kívánnivalót hagy maga után.
Az indítás ügyesen feszültséget kelt, azonban a szerző gyorsan elfeledkezik erről, és banalitásokba merül. A versalkotás terén a kauzalitás, az összefüggések világa mindjárt az elején zátonyra fut, ami azért baj, mert érezhetően nem ez volt a szerzői szándék, csak így sikerült.
A második versszak erős konkrétsága afféle biztos pont is lehetne a versben, a második sor azonban kifejezetten sutára sikerült. A folytatást illetően pedig kénytelen vagyok arra hivatkozni, hogy kifejezett alany hiányában a második sorbéli arcok, akik beljebb lépnek, ülnek… Természetesen elképzelhető olyan költői eszköz, hogy egy részlet, egy tárgy, egy testrész lép az egész személyiség helyébe, és ő válik cselekvővé. Ha nagyon tehetséges egy költő, akkor meg tudja oldani, és elhiszem neki, hogy bejött egy Armani zakó, vagy egy ragyás arc, egy fehér botot szorongató kéz, vagy akár egy luxusautó indítókulcsa. Valami, ami mögött érezzük azt, akihez tartozik. Félek, hogy itt nem erről, hanem szimpla figyelmetlenségről van szó.
A harmadik versszak is nehézkesen indul; az egymásra nézés „tilalmassága” közismert, tényleg gyorsan elkapjuk a tekintetünket, ha valakiével találkozik a liftben, metrókocsiban. Ennyiben konkrét a szituáció. De valamiféle csavart azért ki lehetett volna találni hozzá. Ha csak az összeérő térdeket nem tekintjük annak…
A záró versszakot is érti az olvasó, ami nem nehéz persze, de ha saját tapasztalataimra gondolok, én eddig csak érdektelen telefonbeszélgetéseket hallottam, nemsokára az Astoriánál vagyok, vettem kenyeret, anyád üdvözletét küldi. Nagy mélységek, távlatok, sorsok nemigen érződtek ezekben a szavakban. Pedig mi minden van elrejtve előlünk! Cioran hallotta egyszer régen az egyik párizsi metróállomáson a jegyeket árusító asszonytól, hogy neki micsoda élete van. Egy hangos sóhajban megszólalt a titok. Hazament, és leírta a naplójába.
Ami kifejezetten ügyes a versben, a különleges, egymáshoz közelre helyezett belső rímek. A vers azonban ebben a formájában nincs kész. Túlírtnak érzem, mégis keveset mond.
| |
| 2006. | [tulajdonos]: ycla | 2013-11-17 18:08 | Képtelen vagyok megérteni, hogy lehet azonosulni egy olyan focicsapattal, amelyik tele van idegenlégiósokkal. Engem az is zavart, hogy Radulovics Bojána volt a magyar női kézilabda csapat legjobbja annak idején.
| |
| 2005. | [tulajdonos]: erős hang | 2013-11-16 21:01 | „Rája ereszkedett a Turul / És megrakta őtet háturul – / Hupa-hupa, / Szotty-szotty-szotty: / Az emberi emlékezet kitárul.”
Ezzel a megrendítően erős költői képpel indul Bognár Péter verse a novemberi Holmiban. A mű aztán még magasabbra emelkedik, ami szinte hihetetlen, és milyen szerencse, hogy a szerző még két opussal szerepel az egyik legkiválóbbnak tartott hazai folyóiratban.
"Az utóbbi évek talán legerősebb költői hangja." Borbély Szilárd ezzel a súlyos mondattal volt szíves eligazítani az olvasót BP tavalyi, Bulvár c. kötete fülszövegében. Hangos könyv. Hangos vers. Az olvasó csöndes, bár káromkodni kél kedve, csak magába fojtja. | |
| 2004. | [tulajdonos]: Vengerkák majdnem Dubajban | 2013-11-15 18:55 | "...csak annyi időre állt meg, hogy átadja Zoltánnak a felöltőjét, s engedje, hogy a pincér a ruhatárba vigye. (...)
- Két új lány érkezett - súgta a fülébe a kis pincér. - Mind a kettő magyar. - Megnyalta a szája szélét, és elvigyorodott."
(részlet L. Durrell Alexandriai négyes c. regényéből) | |
| 2003. | [tulajdonos]: cserebere, fogadom | 2013-11-12 22:55 | VV, aki a legkevésbé sem Való Világ, hanem egy Virtuális Versíró, a legtitokzatosabb, legmegfoghatatlanabb figurák egyike a dokkon. Amit ír, többnyire fölzaklatja és földühíti az embert. A látszólagos öncélúságok alighanem valami sajátságosan konok rendszert alkotnak nála.
Amikor itt van, gyakran kihoz a sodromból. Most meg nagyon hiányzik. Ha olvassa esetleg, feltehetően arra gondol, milyen szentimentális marha vagyok. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 2002. | Cz: csere | 2013-11-12 21:45 | Pedig erre gyúrok már ősidőm óta, hogy végre láthassak egy jó viga-vers elemzést. Most felcsillant a remény, és máris kampó. Meghát gondoltam, ha netán hall magáról véletlenül, és betántorog, hogy jól leteremtsen bennünket, az is ünnep:-)). Nekem nincs kapcsolatom az általad is javasolt régiek felé, így hát maradna ez a felületiüzenet, talán megkerüli a hátukat. Ha nem, hát nem. Mutatok akkor itt egy friss termést (arra roppant kíváncsi lettem, hogy kinek dobod majd tovább a labdád):
Gutási Éva
Öt megálló (napközben)
Még tíz perc. Az öt megálló.
Alagútban váró szerelvények,
És a lényeg: Az embertömeg.
Jöhet a sötétből bármi,
Ők sohasem tudnak várni.
Hömpölygő, szűk-helyet leső,
Belső gyötrést kívül vívó arcok.
Vacogva lépnek beljebb, nyáron meg
Legfeljebb egymás izzadságában ülnek.
Mozdulatlanok, mégis feszültek.
Hosszúra nyúló másodpercek múlnak,
Ők nem szabadulnak a félelemtől.
Szemtől szembe nézni már tabu,
Még kapu nyílna a személyes térbe!
Combomhoz ér egy férfi térde.
Telefon vibrál minden kézben.
Itt készen az ebéd, ott egy kapcsolat.
Sokat elárul az a pár fél szó:
Célzó vagy hangos szemrehányás.
Öt megálló a minden. Leszállás.
| |
| 2001. | [tulajdonos]: zorro és guru | 2013-11-12 17:49 | Valójában az a kérdés, hogy egy a dokkról visszavonult ember akármennyire is érdekes és emlékezetes verse legyen a tárgya ennek az elemzés-féleségnek?
Vajon ő mit szólna hozzá?
Nagy tisztelettel hadd mondjam, hogy a Vonat a pusztába című versemmel megírtam azt a "meót", amit most semmiképp nem tudnék alaposabban megírni. | |
Olvasói hozzászólások nélkül
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
