Az egyik kedvenc spanyol nyelvű filmem az 2010-ben idegen nyelvű film kategóriában Oscar-díjat nyert argentin krimi, a „Szemekbe zárt titkok” (rendezte: Juan José Campanella). Első látásra bűnügyi történet, második látásra gyönyörű szerelmi história. Ma kinyílt a harmadik szemem is a sztorira: rájöttem, hogy a fő-fő kedvenc jelenetem, amelyben a főszereplő Espósito (Ricardo Darín) a titkos vágyait elfogadva a félálomban cetlire vetett „temo” („félek”) szó közepére beilleszt egy nagy A-t, és a szó attól kezdve azt jelenti, „szeretlek” („te Amo”), szóval, ez a jelenet (de ez egész film is), Jacques Lacan „l’Autre”-elméletén alapszik. Nem lehet más az alapja, kiüti az ember szemét, annyira nyílvánvaló.
Espósito író -- egyúttal önkéntes nyomozó. Meggyilkolt lányok történeteit veti papírra, közben azon bosszankodik, hogy a szövegeiből hiányzik az „A”, mert az írógépe azon a ponton (pont azon!) felmondta a szolgálatot. Lacan szerint az emberi szubjektum mindig a Másik (l’Autre ) nyelvében létezik, de soha nem tudja teljesen kifejezni magát benne. Espósito nyomozása ennek értelmében a hiányzó, nagybetűs „másik” után is zajlik. Évtizedek óta szerelmes egy nőbe, de soha nem mer neki színt vallani. A „temo”-betűsor közepére annak a napnak a hajnalán biggyesztődik be a nagy „A”, amikor a Nagy „Ő” vonattal távozni készül a városból. A film vége a sok borzalom után, jóeleső, bár, (a lacani melankóliának megfelelően) továbbra is szomorkás nagyjelenet a pályaudvaron.
Aranyborjúink. Köztük a mindenre való nyitottság bálványa. Volt a tejesdobozon egy szív, azt vágtam ki legelőször. Így keletkezett az első rés. A kalóriatáblázat felső és alsó szélén dikiccsel két vízszintes bevágást készítettem, majd a középvonalat is bemetszettem. A táblázat két külső széle megmaradt, azok lettek a zsanérok a kéttáblás ablakhoz. A doboz hátsó falán föntről lefelé nyitottam zsalut. És lett még sok apró lék. A vonalkódból, a gyártási kódból, a márkanévből, Riska, Sole vagy Mizo, már nem emlékszem. A kivágott szívecskét bedobtam az egyik ablakon. A doboz alján akadt még egy kis tej. A többi kifolyt mind a nyílásokon.
Divatba jött a nyílt vízi úszás, hangzik el valaki szájából a fülem hallatára immár másodjára. Első hallásra is zavart, de most kifejezetten idegesít ez a mondat. Divatos dolog tóban, folyóban úszni? Friss levegőt szívni? Gyalog járni? Egyáltalán: saját lábunkon járni? Saját eszünket használni? Monitorok, képernyők helyett a másik szemébe nézve beszélgetni? Élni? Lassan meghalni is csak azért fogunk, mert éppen trendi? Csak születni nem divat?
Hívd a rendőrséget, hulla van a kertben, szóltam a nagyobbik fiamnak, aki hogy-hogy nem itthon volt velünk, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Hogy felesége van, és Varsóban él, ez álmomban fel sem merült. Hűha, mondta a fiam, és már vette is elő a telefonját. Az erkélyen álltunk, először csak én egyedül -- a fiam a semmiből termett ott, amikor az álom menete úgy kívánta. Újra lepillantottam a kertbe, ahol korábban egy levágott emberfej éktelenkedett, most viszont már csak egy doboz darálthús állt az eperágyásban. Nem kellett volna kihívni a rendőrséget, szégyenkeztem, de akkor már vonaton ültem a férjemmel, és világos volt, hogy hosszú útra indulunk -- talán éppen Varsóba, de ez csak most, ébren jut eszembe. Te hagytad ott a kertben a húst?, kérdeztem a férjemet. Ő nem szólt, még csak nem is bólintott, én mégis tudtam, hogy ő volt az, és, hogy nem lát a dologban semmi kivetni valót. Meg fog romlani, néztem rá értetlenül, és majd jönnek rá a vaddisznók. Ám akkor már újra Budakeszin voltunk a Gábor Áron utcában, hazafelé tartottunk. Az út közepén egy fehérszőrű, pirinyó kutya gubbasztott nagyon elgyengült állapotban. Akkora volt, mint egy veréb, vagy még annál is kisebb. Nem hagyhatjuk itt, mondtam a férjemnek, muszáj befogadnunk. És már emeltem is fel nagyon gyöngéden az alig lélegző, parányi lényt. Elfért egy konzervdobozban, ami – ugyanúgy, mint a korábban a fiam – a semmiből termett ott. A doboz alján lévő meleg folyadékba ültettem a kiskutyát. A saját levében ül, magyaráztam a férjemnek, az melegíti.
Elküldtem az Európa Könyvkiadónak a fordítást. Két perce.
És most mégis érzek valamiféle győzelmi mámort.
Tájkép csata után -- ez lehetne a festmény címe, ami a lelkem domborzatáról készülhetne most, ha a nagy munka után kedvem támadna ecsetet ragadni. De csak úgy járnék, mint Mr. Bean Whistler anyjá-val. Ecset helyett ecettel mázolnám össze a képet.
Európa Kiadó: Kijössz a Bálnába? Nézzek fordítandót?
Vajdics Anikó: Kedves ...!
Imádok fordítani, ezt most így, hogy már a "saját" szövegemet olvasom, bizton merem állítani, de augusztus 21-e óta egy középiskolában dolgozom, ami nem biztos, hogy jó döntés volt, mert embertelenül sok munka szakadt a nyakamba. Tanmenetírás, elképesztő és szerintem felesleges mennyiségű adminisztráció, teljesítményértékelési marhaságok, plusz rögtön megtettek osztályfőnök-helyettesnek. A házik, a dolgozatok javításáról, könyveléséről nem is beszélek. A diákság nagy része motiválatlan, kis kamaszkorát újraélő tanulókból áll. A közhiedelemmel ellentétben, nem három hónapos nyarunk van, csak másfél. Nem tudok ilyen körülmények között fordítást vállalni. Jó tanuló voltam világéletemben, most az a dolgom, hogy tanárként is megálljam a helyem, és ne pusztuljak bele. Még négy évem van nyugdíjig, utána feltétlenül jelentkezem, ha addig nem tör ránk valami nagy córesz, és lesz még értelme az AI-invázió mellett is fordítani.
Kedves Anikó! Ugyan a kérdésed nyilvánvalóan költői volt, mégis, reagálnék rá. Hogy helyes-e a mulatt-molett szavak összefűzése, nyilván függvénye annak is, hogy a fordított mű mennyire komoly, vagy épp tréfás, könnyed. Így erre direkt választ nem tudok adni. Viszont, a felvetésed háttere tekintetében, nevezetesen, ha a konkrét helyen a fordító nem tudja a "szójátékot" kezelni, akkor ezt tegye meg máshol, lehet ráció. Tudnék ellene is érvelni, de inkább támogatnám. És nem csupán az általad is példaként hozott menyét okán, ami egyébként mára szerves részét képezi a magyar szólás-gyűjteménynek, hanem azért is, mert ezzel is jelezhető, ha nem is feltétlenül a helyén, hogy bizony, az írótól sem állt messze a kuncogtatás igénye. És maradjunk is a Micimackónál, és a menyétnél. Az eredeti sor így hangzik: ""It's a very funny thing," said Bear, "but there seem to be two animals now. This—whatever-it-was—has been joined by another—whatever-it-is—and the two of them are now proceeding in company." vagyis, nem csak, hogy nincs itt szó a menyét menyéről, de még magáról a menyétről (weasel)SE! Viszont, előkerül a Woozle, ami egy kitalált állat, Milne szüleménye, egy menyétre emlékeztető, mézlopó állat. Noha nem találtam nyomát, de nem lennék meglepve, ha Milne a Weasel és a Pooh szavak összevegyítéséből kreálta volna a szót. És akkor még szót sem ejtettem a regény címéről, ami eredtiben a Winnie the Pooh, köze nincs se Micihez, se mackóhoz. A pooh önmagában is vélhetően szóvicc, hisz önálló jelentése eh, ugyan, még mit nem, viszont szókapcsolatban, igeként pl. a "pooh-pooh" kinevet, semmibevesz értelemben használatos, míg a "Pooh is that all" "Semmi az egész"-nek fordítható. Azaz, Milne már a címmel is huncut kívánt lenni! Ezt a szellemet pedig, sok más egyéb fordítási leleménnyel egyetemben Karinthy szerintem kivállóan adja át a menyét, aki elhozta a menyét fordulattal. A Szél árnyékában-nak kapcsolatban. Nem emlékszem, hogy felkaptam volna a fejemet az adott mondat olvastakor. Pedig nagyon egyértelmű kikacsintás, de a könyv adott sorának szó szerinti fordítása annyira közel van az Ady sorhoz, hogy nyilván a szövegkörnyezet okán ez egy teljesen konvencionális sornak tűnt.
