DOKK

 
2753 szerző 34857 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Burai Katalin
  Írás a szív barlangfalára
Új maradandokkok

Bakos Fanni: ahogy a gyomor zuhan
Kántor Zsolt: Álmatlan processzor
Fekete Orsolya: EGYENSÚLY
Szoboszlai Judit: Hol vagyok?
Gyurcsi - Zalán György: pech
Iványi Mónika: ringass el bújtass el
Konta Ildikó: levél
Farkas György: Ezer évig
Balázs Csilla Kinga: Szibarita költők balladája
Takács Éva: Katedrális
FRISS FÓRUMOK

Gyors & Gyilkos 2 órája
Vajdics Anikó 5 órája
Tóth János Janus 5 órája
Gábor Hanák 6 órája
Szoboszlai Judit 6 órája
Tiszai P Imre 7 órája
Francesco de Orellana 7 órája
Fekete Orsolya 8 órája
Magyar Éva 8 órája
Ilies Renáta 8 órája
Dudás Sándor 9 órája
M. Kiss Gábor 9 órája
Péter Béla 9 órája
Tamási József 9 órája
Bánfi Ferenc 9 órája
Frady Endre 9 órája
Szabó Máté Barna 9 órája
Zsuzsanna Grande 9 órája
Konta Ildikó 9 órája
Gulisio Tímea 9 órája
FRISS NAPLÓK

 czékmány sándor DOKK-lét 4 órája
Baltazar 5 órája
Volt egy pillanat 5 órája
Gyurcsi 5 órája
Oswald Chesterfield Cobblepot 6 órája
nemoda 7 órája
nélküled 7 órája
Szuszogó szavak 8 órája
PIMP 12 órája
blue 13 órája
weinberger 14 órája
P 16 órája
Frady Endre 16 órája
Zúzmara 20 órája
ELKÉPZELHETŐ 1 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: Pöröly
Legutóbbi olvasó: 2018-04-24 03:17 Összes olvasás: 123992

Korábbi hozzászólások:  
598. [tulajdonos]: Tandori Dezső2018-02-23 16:18
Mint ha lélek
Mint ha lélekvándorlásban hihetnék,
e vadhattyúk, egy költőtől, akit még
nyolc és fél éve fordítottam, akkor
kezdtem tudni valamit madarakról,
e vadhattyúk, fordításra, a versben,
ahogy ott sodródnak ötvenkilencen,
áradó vízen, s ő számolja őket,
s tudja, előbb még fölcsapnak az égnek,
s mint tizenkilenc éve, hallja majd
e hattyúszárny-harangverést, e zajt,
e zúgást, mely fölébe boltozódik,
aztán a raj csak továbbszámolódik,
lenn újra, e vadhattyúk, változatlan
úsznak, szerelmes párra pár, csapatban,
míg egy híja húsz év alatt vele
csupa változást tett az élete,
lépte nem volt ily súlyos még, hogy őket
számolni kezdte, mind e körözőket,
akiknek szívén nem fog az idő,
így írja, nyolc és fél év telt el, ő
itt van megint, Yeats, történetesen,
és beleszomorodik a szívem
nekem is, ahogy neki ott a parton,
vers, idő, szárnyak zúgása, s kihallom
mindebből, fekve már hanyatt, a munka
„elvégeztén”, fejem párnába fúrva,
csak-úgy, ahogy az ő képeiket
mutogattam oly sok mindenkinek,
valami azonnali kapcsolat
reményében, hogy egy-szárny-ég alatt
történik, s mi történik, csöndesen
abbamarad a zokogás velem,
a part hűsét érzem, látom a zöldek
színét, ahogy mind áttételeződnek
e dolgok, az övéi, s ahogy én
oly ostobán maradtam magamén:
lelkizik? ivott? és más változat
megannyi, ez volt velem, s „mi alatt”?
oly mindegy, ez a tisztaság kisöpri,
ami nem lett „az”, maradt „csak-a-többi”,
e vadhattyúk, olvasom, alkonyat tájt,
ahogy nyers szárnyaik magasba csapják,
51
köreik folytatták a víz színén,
e madarakról én is tudom, én
is írom, mit írok, ki tudja, mit,
csak amit ő járt, súlyos lépteit
érezve, tudva, „ha egy reggelen
arra ébredek: nincsenek velem…”,
ez a vers vége ott, végezi, kérdvén,
mily öböl partján, vagy mely tó szegélyén,
hol lesz, hogy fészkük zsombékosba épül,
s mások számára lesznek derülésül,
„egyáltalánul”? Ha egy nap… A nyolc
és fél évnek így két madara volt
nekem, rég nincs az egyik, és a másik
ideje is ily majd-nem-létbe játszik.
Feküdtem az ágyon, hason, hanyatt,
oldalamon, nyolc és fél év miatt,
ötvenkilenc madár és két madár
s még több miatt, kik itt azóta lettek
velem, többek, és egyszer soha-többek;
mint ha lélekvándorlásban hihetnék,
abban, amit tudok-és-nem-hiszek rég,
abban, mit rég hiszek-és-nem-tudok,
körözök valahol lenn, s fölcsapok,
nem tudom, ki mit hall, mit hallok ebből
én magam, vagy épp az ellene-tettből,
tétemből, mely elmerül – nem tudom,
mily vízben, égben, induló nyomon,
melyen ott megyek már magam-előtt-sem,
s vissza így kell jönnöm majd: soha-többen;
ülök, gépelem ezt, s fekszem, s alábbhagy
s felcsap velem – Kinek? –, hogy „Legalább Vagy”…
52
Szonettkoszorú
1
Végtelen sejtelmével indulok.
Indulatos sejtek végestelen
célozgatják, ami élettelen
célbaérésként egyszer közre-fog,
másszor, általa-magánzó, vagyok
ón-zsineg, melyhez mérendő elem
nincs, s nincs az egyetlen guriga sem,
melyről se-mélybe leforog, a dob,
marad a haladás vízszintese,
se-buborék, más anyag mímese,
de ha így: mi értelme bármi szónak?
„Lombot” – lássam! – félrehajtom magam,
„madarat” – mit mímelek untalan! –
e lombtalan, madártalan fasornak.
2
E lombtalan, madártalan fasornak
törzses képzeteit, ágbogazását
változó szemek másra-másra látják,
elalusznak benne, ahogy loholnak,
hadd lennének jelen az aluvóknak,
kik így várják ki-ki hasonulását,
s közben mégis ki-ki legyen a másság;
megáll a szív, s nyomban tovább doboghat.
De hol van valója és képzete,
annakideje és semmihelye
az eldologtalanított dolognak?
Vagy mi az, általunk, mi erre van?
S merre a „mire”? A szél tárgytalan,
hol csupa tárgyhoz-nem-szokott lobogtat!
53
3
Hol csupa tárgyhoz-nem-szokott-lobogtat
csupa se-iránya-sincs elszökőt,
például a vissz-kör-futó időt,
melynek duzzadtából mindent kifognak,
ami az általa bezárt fokoknak
tovább-fokozása lenne, előbb
elérhetővé tenné a jövőbb
jelleg pillanatát, mit meg nem oszthat:
ez így a „Soha Már” föld-kerülése.
és ha az eleje nyomban – a vége?
De: körben-minden-egy-helyben forog?!
Mire jó? A hajó hajózható,
s az út önmagára utalható,
hol maga tárgya már, ami lobog.
4
Hol maga tárgya már, ami lobog,
s mégse magáé, akár a madárszárny,
egyre-visszamaradásokba tárt árny,
vagy elő-kép, al-réteg, földobott
kép-másolat, mely az Eloldozót
nem ismeri, s aminek bármi állvány:
egy-tér-osztó osztatlan, mint a zárvány,
csírátlan tojás, melyből nem kopog
szabadulás; és elgondolnod is rossz,
hogy neked is szólhat majd ez, amit hoz
az Örök-vivő, mely távolodott
egyre, azt láttad, hogy rég elenyészett,
de visszatér, mert a részek – egészek,
itt se üresek, itt se csupaszok.
54
5
Itt se üresek, itt se csupaszok
a csak-belül, csak-kívül elmerültek,
hordozzák magukkal, amibe tűntek,
és amit visznek, köréjük-korog:
ez örök éhük. Örök jóllakók,
velük, például magunk, teljesülnek
általuk óhajaink, és lehűlnek,
feljebb hevülnek, mint változatok.
Nem mint önmaguk. Mint „önmagaik”.
És semmi nem túl-, semmi nem alig-.
Ami legkötöttebb: legoldozottabb.
S fordítva. Így, épp mi fordítva van, kél
újulva, mint nem-változott alap-fél!
A tárgyak épp csak más-terűn forognak.
6
A tárgyak épp csak más-terűn forognak,
és ez a többlet, mely eljár velük,
mint egyetlen kopásuk: idejük;
összességüket tekintjük koroknak.
És egy-egy ily kort oly semmije-toknak,
mely csal-sehollal van csal-mindenütt,
fészken, hol a kakukk tojása üt,
kagyló, mit tengerébe visszadobtak,
és leomlik rajta, kör kört követve,
a héj lágy végtelen, a víz kövesre
dermedt, és így tovább – minden hasonlat
annyit ér, amit ekképp kiszorítva
másképp nyer – s hogy mi okból? – soha-vissza;
miért tekinteném magam oly oknak.
55
7
Miért tekinteném magam oly oknak,
ily oknak, bármilyennek: síkszegő,
kivel célja hozakodik elő
hiún, lapra lap, mégse e lapoknak
sorozata, mellyé feldarabolhat
s összetömöríthet a levegő;
más a mutató, más a ketyegő,
Mégis van, amit egymásról lelopnak.
A vissza-sosem-érkezés futása,
legyen akár önmaga megcsalása,
valóságos jöttöknél láthatóbb.
S lehetsz így magad bármi tény-hitetlen,
utolérhet oly visszatérhetetlen,
mely előidézi a másvalót.
8
Mely előidézi a másvalót,
mondjuk, ha tér, mivel hessenthető szét,
mondjuk, ha idő, mi tölti ki, bőség,
mely, mondjuk, nem övé, de állagod
hosszabbítása, mellyel áthatod,
hogy kerüljön bár visszább vagy előrébb,
ne ott legyen, ahol te: lehetőség,
ő is, te is, és nem is áltatod
magad azzal, hogy előbbrevaló
lenne ő, lennél te; a rossz, a jó
fogalomellentéte tovalábol,
tovatáncol, nem láncol, s azt se várd, hogy
majd e bárhogytól tudsz lenni akárhogy,
vagy elfeledkeztet a más-világról.
56
9
Vagy elfeledkeztet a más-világról,
ha oly nagyon füttyögöd: e-világ…?
A súrlódásról, ha a felsikált
kövön elcsúszol? Másé: önhibádról?
Vagy tudod-e, a földön fekve, távol
– mintegy! –, élvén magad-hasonlatát,
e jelenet madarad – madarát! –
mikor röpteti el arról a hátról,
mely, ott, messze, tied és nem tied,
és hol lesz, ha álmon nem lesz veled,
és hol, ha meg se térhet távolából,
és hol, vagy hogy vagy, ha kihunysz: te, fény, te
más fény, nem-te, ki magából-ki-égte,
gyertyáját oltva két-vég-oldaláról?
10
Gyertyáját oltva két-vég-oldaláról:
mit tesz, akit visszafordít a Kép,
mit zavartan, s mit úgy, mintha az ép
érzéket mutatná? S ha csak magából…!
Tréfa-rendetlenség álrend-szabályból?
Elkezd kattogni, ami, Semmi Gép,
fenyegetőn hozza közelebb
oda-vissza-se-képét a Továbbról,
nem a Halálról, annál tétovább,
közepebb fok ez, és a tét odább
odázható, pusztán fokozni kell,
s ehhez lesz pusztaság. És az eloltás:
Megannyi Fény így! A Megannyi-Volt-Más!
És lángot véve tőlük, lobog, el.
57
11
És lángot véve tőlük, lobog, el?
A mindörökkön megvilágítatlan,
melyben a fény, mégis, akár a katlan,
sötéttelen alászállásra jel?
Sötéttelen, de fénytelen; mivel
észleljük, s mit észleljünk? Mely alakban
kövessük, mi-utunkon? Hova csappan,
„kétfelől”…? S rossz ígéreteivel
egyre úgy vegyük, elkapva kezünket,
mint ami kitölti egy-egy közünket,
mely, persze, nem volt hajnal hasadása,
és mégis…! Kétfelől: ilyen a tűnés,
ezt kell tudni. Űzött, zajtalan űzés:
el, el, tovább? mily képzelt surrogásba?
12
El, el, hová? mily képzelt surrogásba?
Ha nem lendül a szárny, s nincs félreértés,
élet és halál közt az a remélt rés,
az elhenyélt… elgondolt… netovábbja-
-megvolt, hihettem… Minek bárki másra
tenni át a személyt? S e kép-idézés,
a képzeteké, el-s-visszacserélés:
reménytelen. Minek az „akarása”
volt minden akaratlan-jó szerencse?
Eljön a Vele-Se-Én, a Velem-Se-
Ő, és…? És. Egy fa tövén állva; ásva:
és sehol-lomb-s-madár. Még nincs velem,
ami lesz. Ő – van. Ezt „csak” – képzelem.
Ily képzelés-kényszer minek a mása.
58
13
Ily képzelés-kényszer minek a mása…
Az álom-által-oldhatatlan-eljő,
semmi se az első, mégis az első
végtelen-sejtelem bontakozása,
szétesése, nem tévedés, korábbra
tettük idejét, késik, vagy –: közelgő
pillanata, ahogy fától az erdő,
nem látszik, nem láttat – maga-szavára
bízható, ami szóvá lenne. Mintha…
így folytatom, már azonnal megingva,
a hossz, a mélység eszközeivel
fölszerelve is hová gombolyodnánk,
ha az, ami lobogtat, nem lobog ránk,
ha lehet Semmit, mert Semmit se Kell?
14
Ha lehet Semmit, mert semmit se Kell:
vég-aknásan a legnagyobb szabadság,
hogy amit úgyse kérsz már, úgyse adják,
s magad maradsz lenn-fenn-időivel
lenn-fenn, s ki Ő, ki volt, már-már „mivel
lehetett Ő”, kérded, és mert kihagyták
az évszakok, az évek, és lerak rád
ez mind „egy réteget”, melyet visel
– vagy nem visel – az az önkéntelen
követni-vágyás, mely itt kénytelen
maradni mégis; torok, mely hurok;
kérte: hagynák, örökre…és halasztva:
ez lett, ez lesz. „Nem lesz ily ok panaszra”.
Végtelen sejtelmével indulok.
59
15
Végtelen sejtelmével indulok
e lombtalan, madártalan fasornak,
hol csupa tárgyhoz nem-szokott lobogtat,
hol maga tárgya már, ami lobog.
Itt se üresek, itt se csupaszok:
a tárgyak épp csak más-terűn forognak;
miért tekinteném magam oly oknak,
mely előidézi a másvalót,
vagy elfeledkeztet a más-világról,
gyertyáját oltva két-vég-oldaláról,
és lángot véve tőlük, lobog, el;
el, el, hová? mily képzelt surrogásba?
Ily képzelés-kényszer minek a mása,
ha lehet Semmit, mert semmit se Kell?
60
Vál-hon s felé s felől
R.-nek és C.-nek

Fordítottam ezt a verset hogy valaki mint a levegőn
át nyilván az egész a múltból van már csak megjön
a felhők pillanatra széthasadnak látszik a sziget
zöldje Írország biztos és ő leereszkedik
aztán a küszöbön feltehetően ül a házba már benézett
és minden úgy van és semmi sincs és önmaga dúlt
tükörképe indul el vele szemközt hadonászva
az ágy túlfelén vagy felé vagy feléről
A felek
a szó minden értelmében
már elválások felettébb
valószínű
látjátok ahogy aztán végigmegy láthatatlan
a falun esetleg ott a felirat nem azé aki
választja nem aki megválik tőle hanem
majd elválik
De az ki az mi az melyik vagyunk mi és mikor
s nagyon úgy
képzelhető az egész képzelet-
világ ha az még minden visszatérés megvolt megnyílt
pillanat tárgya átsiklás átsiklás alatt mint
önmagunk lengő terhe
ugyanaz ami még valósan van s mi alatta benne felette/lettébb
61
A lap se, mutató se
Hogy van belső óra, s mi igazítja,
ott, hol nincs számlap és nincs mutató,
hol minden lengve jár előre-vissza
ilyen időnkről mi is mondható?
Visszavisz? ahová nem nyílik út már,
ahonnét csak nyílnának az utak,
melyeken élve se, halva se úgy jár
a múlt, mint lehetséges változat?
Ami megtörtént egyszer, netovábbja
immár a meglehetséges valóknak;
ami lehetőség volt, egyre várja
a képtelent, s mindig tovább tolódhat:
egy utca, egy évszak, egy napszak, egy tér,
elszűkülők és kiszélesedők,
a megvalósulatlan vissza nem tér,
s öntévesztés, hogy vannak „múlt idők”,
önelvesztés, igen – de védelem
az ily hibázás, így óvjuk magunkat,
melléfogva, mint akik se jelen
nincsenek, se nem kérik még az újabb
esélyt, mert elidőznének a máskor
oly gyorsan átfutott pillanatokban,
s ami „egyszer” lehet, hadd lenne „párszor”,
lobogás még hadd lenne, mi belobban
s kilobban, a kettő között a „percek”
hosszabbodnának, s talán tűrhetőbb
volna akkor, hogy minket vétve telnek
puszta órákat elütő idők.
62
Az újra-lombzöld az újra-közökkel
Az újra-lombzöld az újra-közökkel
hozza áprilisát, gesztenyefákra
rétegződik előzék-sokasága,
így visszajárva
emlékeztet, hogy valami Örök: kell,
s ha figyelmetlen nézed is, örömmel
nézed, és visszagondolsz egy madárra,
vagy emlékeztet rá egy szín, a sárga,
a zöld, hogy vele álltál, jobb Feleddel,
s hogy ne feledd el,
a színeket néki mint mutogattad,
a fák előzetesét minden ablak
mutatja, várva,
hogy örülj meg, hogy ez –: emlék-közös jel,
melynek mintha csak társtalanja lenne,
mert a szárnyak sárga-zöld jeltelenbe
csukódtak össze,
örülj meg, hogy ráemlékezned erre
lehet legalább, s tedd el kora őszre
a kora tavasz minden bánatát,
ahogy fölötte a domb oldalát
levéltenyerekkel, itt – odalát
szemed! – homlokod ráképzelt kezekkel
simítják ők, és kérdik – hova? – jössz-e,
velünk tartasz? a madarak s a fák.
63
Napfény egy üres szobában
Napfény egy üres szobában… Lehajtom
fejem a földön egy fénymásolatra,
egy pillanatig elalszom a rajzon,
belealszom a kinti lombozatba,
mely már alakul itt a Duna-parton.
Az üres szoba megtelik-e? Nem
tudhatom, valójában sose jártam
ott, akkor-ott, vagy még hozzátegyem:
soha abban-az-egyedül-világban;
és most még egy madár itt van velem,
ő is, most még, alszik a lábamon,
mezítláb vagyok, és elindulóban,
hová? Üres szoba, nem tudhatom,
valaki számára alakulóban,
valakinek ott ez már: tartalom,
nekem csak, hozzátehetem-e: forma…?
Amit majd nekem kell kitöltenem,
és mintha a más-kép hiába volna,
felébredek, nem lelem a helyem;
jövök, írom ezt; jön, érint a tolla.
64
Szonettkosz
Megholni, az mindig: legközelebb.
És mintha csak a Szép futna itten.
(Az átváltozás ülő emlékmű)

1
A bromptoni közp. temetőbe
halottak napján bevetődve
– halottak központozása,
lábunknak botladozása! –
az FC Chelsea pályája felől,
ahol a lonc alatt
lötyög a lakat,
de a kerítés eleve bedől:
ott mentem, evidenciás úr-
nak szólítván magam – „másul”,
mert egyedül –, mindegy, körül
mi volt, a holtak, e rossz vicc, belül,
vittem otthonról hozott
s a Westminster Katedrálisból lopott
2
(két) gyertyám, társaságuk keresve,
egyikük Szpéró, másikuk
– külön kéne említenem Samut,
hm! – a Többieket jelezze;
de furcsa látvány fogadott:
koszorúk sehol,
amott egy kutya lohol,
babakocsitologatók
gyülekeznek itt? igen, családok,
és közben ez az őrölt-babérlevél-kosz-
-szín összkép, amit a szél hoz-
závetőlegesen Fulham vagy az Earl’s Court
tájáról át-átjárt, tok-
jaikból termések peregtek, vakond-túrt
65
3
halmok a hantokkal vetekedtek
– kísértet terep! később tudtam meg, hogy
anglikán temetőkben nincs úgy,
mint nálunk, na ja, otthonosabb sírkertek
táján, erre a légierő
templomában hívták fel
a figyelmem, el nem helyezhető
mécsem füstje a szállodámban szállt el;
sőt, a hölgy a Westminster Katedrálisba
küldött volna vissza, na nem,
most, amikor már tisztességesen
vásárolt mécsesem van! Meg ne szólalna
a tűzjelző – hotelszobámban! úgy ám!
Szpéróékra gondoltam, és égett a gyertyám.
4
Most ott (keringünk?) egymás láthatárán,
mint láthatatlan függönyök mögött
szereptelen szereplők, nem találván –
– mit? ismeretlen címre költözött.
Hogyan tovább? Könyvet vásárolok.
Vagy egy ébresztőórát is vehetnék?
Angol nyelvkönyvem erre oktatott.
„Jó, de hát könyve is lehet rég…!”
Egy Rubstick nevű akadálynyerő ló
– élt huszonhat évet – vasárnap meghalt,
olvasom a szaknapilapban.
Istenem, megsirattam,
álló nap egy szál slágerdalt
nem hallgatok! Szólt a klasszikus-adó.
66
5
Skót ló volt ez, és csöndesen,
istállójában szállt ki lelke,
kiérdemelte,
ez Samut hozza be nekem,
az ő halálát, több mint három éve
kettőnk keze közt túlvilágot érve
lehunyta kék szemhéját; Samuka…
a többi majd csak elmegy… Afrika
jeligére. Ma, írja a napiszaklap, az Örök
Talajon-műanyaghomok, Samson Agonistes
fut! Öröm nekem ma itt ez.


597. [tulajdonos]: Gyurkovics Tibor2018-02-20 17:53





Unom
Unom a hazugságokat,
unom a végigjárt utat,
a hómezőt, az elveszőt,
a távozót, az érkezőt,
unom a mélybe vájt lyukat,
az ösvényt, az alagutat,
a buktatót, a hegytetőt,
a sugarat, a levegőt,
unom a modern képeket,
a következő gyereket,
a szülőket, a sasokat,
a fagyot, ahogy hasogat,
unom a lények arcait,
a szemet, ami kancsalít,
a répát, a természetet,
vonatot, dumát, lényeget.
Unom a betegségeket,
a katonán az érmeket,
a rokkanót, a rekkenőt,
a gyöngeséget, az erőt,
unom az estebédeket,
a söröket, a nézetet,
s az istent, aki maga van
egy oduban, egy oduban.




596. [tulajdonos]: Illyés Gyula2017-12-16 20:05





Volt ösztönöm

Volt ösztönöm. Míg reszketeg
dőlt, hullt az ország:
mind jobban-jobban megszerettelek,
védetted és védelmeződ –
tartozzam én már csak te hozzád,
adósod s adófizetőd –
híved, esküdjem csak neked,
legyen címerem a te orcád.




595. [tulajdonos]: Illyés Gyula2017-12-12 17:17




Rondeau

(Charles d’Orléans modorában)

Ahogy lecsavartam magamban,
s el is fújtam szívem e lángját,
mint rég anyánk a drága lámpát,
világűr – egyedül maradtam:
az ágy hideg, a ház lakatlan,
lett a szülőhaza sivárság,
ahogy lecsavartam magamban
s el is fújtam szívem e lángját;
hó futta be tündérkert hajdan –,
s a hű múlt örök-zöld világát
s lett sík-mindegy, hogy te még árvább
vagy valahol e sivatagban,
ahogy lecsavartam magamban
s el is fújtam szívem e lángját.





594. [tulajdonos]: Tamkó Sirató Károly2017-11-30 14:55




Tengerecki hazaszáll

Szil
szál
szalmaszál!
Merre járt a Pál?
Merre járt a
messzivágyó
jéghegyjáró
felhőszálló
Tengerecki Pál?

Ment, amerre
szeme látott…
Bebolyongta
a világot
– s belefáradt
már.

Lova üget…
Gépe dörög…
Magában ő
így füstölög:

Mért is menjek Tangerbe
– fulladni a tengerbe!

Gyötörjön a zsába
– nyirkos Kambodzsába?!

Nagy melegbe, nagy hidegbe
– izzadjak-fázzak Tibetbe?!

Sürgönyözhet Jereván:
-Tengerecki, gyere mán!

Üzenheti Bábel:
– engem ne hibázz el!

Suttoghatja Nápoly:
– engem holtig ápolj!

Zúg a Gangesz… Mindhiába
– nem indulok Indiába!

Hogyha mennék Asszíroszba:
– a Sors tönkremasszírozna!

Az a cudar Kalkutta
– béremet lealkutta!

Mind befagyott Bangkokba
– betétem a bankokba!

Kérhet-várhat Hawaii
– kedvem nem a tavalyi!

Mit érdekel Raratonga
– fürdök én a Balatonba!

Hazaszállok, mint az álom
– a hoppla-hopp-szalmaszálon!!!

Itt maradok veled én
– itt a Tisza peremén…

Így kiáltok: Tengerecki,
– a földgömböt itt hegyezd ki!

Kacagnak a nyári egek…
– itt dalol majd tiveletek

Szil
szál
szalmaszál…
itt lesz boldog közöttetek
ecki
becki
tengerecki
engerecki
vengerecki
Tengerecki Pál!





593. [tulajdonos]: Kormos István2017-10-06 21:35




Eső…

Jókedvükben az angyalok
Fölborítottak egy kannát
S lila mennyből leskelődtek:
Csurog-e nyakukba eső?…

Pillés lábbal ugrándoztak,
Hulló csöppek port verdestek,
Hallgatták a háztetőkre
Füstölgő víz muzsikáját…

De Szent Péter rájuk dörrent:
Megszeppent a sok kis kócos,
A tócsákra sóhajt fújtak –
S szivárványt húztak az égre…

(Forrás, 1944. február. II. évf. 2. ; A vers átdolgozás utáni címe: Eső esik)



Az ébrentartó csipkedésről

Lickóban még teknőben háltam,
Angyalföldön egy szalmazsákon,
egy lókupecnél istállóban,
később már tisztességes ágyon,
igaz, hogy hárman forgolódtunk
és a bolhák cudarul csíptek,
de pimaszkodó csipkedéssel
ébrentartották lelkeinket…

(Emberség, 1947. 2-3. [június-július])



Éhenkórász-dúdoló

Lakodalmat járnak az angyalok
kilenc banda huzza szakadásig
szél-vonóval ezüstholdsugáron
a mennyei násznép örömére
Itt ül Péter elborozgat Pállal
szakállukat térdük alá gyürték
csillagporban száll a menyasszonytánc
a menyasszony meg a vőfély járja
Érzem a jó sültkappan illatát
kést vágok a pörkölt levegőbe
lecsüccsenek egy felhő sarkára
ott nyelek a potya lakomából
De jó volna most a nadrágzsebben
átmenteni a földre belőle
kár hogy pőre lyukas markomban még
észrevennék az angyal-fináncok

(Magyarok, 1947. 11. Szemléletmódja és stílusa alapján a verset 1945 előttinek gondolom.)



Kegyelem

Feküdtem, hemperegtem
mocsokban, feketében,
ráment komoly húsz évem,
míg ilyen tiszta lettem.

Fölálltam, lezuhantam,
loptam, de ma se bánom,
mosolygó nyomorban
éheztem, azt se bánom.

Kamasz, ki szalmazsákon
töpreng a népe sorsán,
Józsefet, Illyést mondván
léptem át pocsolyákon.

Éljen, ki leparasztoz,
simuljon mosolyomhoz,
higgyen a kegyelemben,
tisztuljon szerelemben.

(Valóság, 1948. 2. 84.; Az átdolgozás során a cím nem változott.)







592. [tulajdonos]: Sinka István2017-09-27 19:24








ANYÁM BALLADÁT TÁNCOL
Egyszer volt szép az anyám tánca,
mikor kendőjét gyepre hányta,
a Korhány vizénél, Pusztapándon,
s bokázó lába pásztortűznél,
öles apám örömére
szállt, mint illat a virágon.
De gyönyörű lábán víg figurát
eredő táncába ő se vitt,
csak mutatta ringó mozdulattal
halálba járó őseit.
Mert ugyanaz sírt fel a flótán,
hogy meghaltak azok ima nélkül,
nagy szakállal, akasztófán.
S hajnaltájon, lengő szélben,
hogy fény nyíllott két nyárszemében,
elébe raktak tíz szál gyertyát,
hat másikat meg karikába. -
Közöttük anyám ott sugárzott,
s kis csizmája lángot vert át.
Az ősi ritmust pásztorok fütyölték…
Kettő-kettő felállott szélrül,
jelezve, hogy a csúfolt ős
szép feje most halálba révül.
S a holtak szemét, ahogy lezárták:
ezt a sirató, örök búcsút
a nyárfák alatt már öten járták.
Akkor meg, mikor sírt nyitnak,
közéjük lendül hatodiknak
apám is, kinek lépteit
úgy mérte az öt táncoló,
mint ki utolsó fordulattal
az egész műbe értelmet vitt…
Mikor a gyertyák porig égtek,
még anyám eljárta a végét:
egy szál virág körül koszorút táncolt…
A juhászok meg már csak nézték,
hogy az égen hold ballag át
s csudálja nagy, fehér szemmel
anyám lábán a balladát.
NEM VAGYOK FINN…
Nem volt a Pecsora,
sem a Káma soha
az én hazám folyója;
idegen vizükben
elméletként úszkál
a tudósok vak lova.
Nem vagyok finn. Magyar vagyok.
Észak jegében nem költ a déli gólya.
Anyám ős holdleány:
hold vet sugarat rám -
annak vagyok rokona.
Se hóban se ködben
nem ringott bölcsőm:
Nem vagyok finn. Anyám a hold.
Képe az Indusban ringatózik tova.
MARADT KEREK HÁROM PENGŐ
Beléptem a kastély alá
s egy nyugtatványt írtam alá.
Kaptam summa negyven pengőt:
nyögtem érte fél esztendőt.
Akkor este bort töltöttem,
Katimnak zsebkendőt vettem,
tizenötöt télre hagytam,
tízért jobb csizmát varrattam.
Hatot adtam Tóth Bálintnak:
négyért nagyon régen sírtak
ketten is: mint a volt bíró
s Gyánból Kiss, a birkanyíró.
Maradt kerek három pengő,
meg egy újabb fél esztendő.
Rám is szólott kinn az ispán:
- na, te hogyishínak István!…
SZÓLJON, AKI LÁTTA
Dús András juhász volt,
már fekete a képe;
leásták pihenni,
le a fák tövébe.
Fiatal volt, mégis
görbe volt a háta -
…Istenem, magyar volt:
szóljon, aki látta.
ÉS ELFELEJTETTÉK
Varsányhely rétjein
öreg summás kaszált,
ezelőtt hat évvel
- láttam, harmatban állt.
Harmatban, hajnalban
kaszált negyven évig
- útját most az idők
könnyeimmel mérik.
Jól kaszált jó szóért,
jól kaszált korpáért,
kaszált önmagáért
s kaszált az országért.
Ki tudja, szegény, hogy
hány rendet is vágott,
míg az utolsónál
örökre megállott.
Hazavitték Gyánba,
szerették, mosták,
sirató nénikék
körül hajladozták.
Körül hajladozták
földet tettek rája,
és elfelejtették…
S azóta kaszája
vén szilvafa-ágon
szélben hilintázik,
s ő is, mint gazdája,
elporladni vágyik.
FIATAL ANYÁNAK SIRATÓ ÉNEKE
Világom, virágom, kedves liliomom,
kéktenger kötőmben többé nem ringatom.
Naptalan két szemét koporsóba zárom,
s útjait immár Jézusnak ajánlom.
Estéim sírósak: megszűnt patak,
nagy kéktenger kötőm végig ketté hasadt.
Hová temessem el eltörött gyűrűmet:
földig ásták bele az én gyönyörűmet.
Kézen fogva most már nagy angyal vezesse
s a szabadság arany székibe ültesse.
Mikor csorda ballag estenden, hadd lássam
arany székit, habár csillagtávolságban.
Gyászoló ruhámat talpig hasogatom,
hajamnak selyemjét porba mártogatom.
Fekete országom, fekete nappalom,
kis liliomat többé nem ringatom.
VÉGŰL SÍRIG FEKETÉBE
Szebb volt Kis Julis a nyárnál
s bátrabb minden ibolyánál.
Ifjú volt és élni jó volt
s ifjú szájjal nagyot csókolt.
Gyermeket nevelt vagy hatot,
magyar sorsban hat új vakot.
Siratta is őket éjjel
telefolyt a szíve névvel,
tele a két szeme könnyel
s a csendbe vájt tíz körömmel…
Világ telében négy fia
eltűnt. Sírt. Kis komédia.
Belé is görbült, bele ám,
bizony urak, bizony hazám.
Amikor még harmaton hált,
mondják, fehér ruhába járt.
Azután pirosba, kékbe,
s végűl sírig feketébe.
ÚGY ALSZUNK MAJD…
Óh én drága anyácskám
ki virág vagy most egy égi fácskán,
ugye jössz majd -
fekete sírodat otthagyod,
s beteg fiadat elringatod;
beleöleled fejemet öledbe
s úgy alszunk majd ketten örökre, örökre.




591. [tulajdonos]: Sinka István2017-09-27 19:24








ANYÁM BALLADÁT TÁNCOL
Egyszer volt szép az anyám tánca,
mikor kendőjét gyepre hányta,
a Korhány vizénél, Pusztapándon,
s bokázó lába pásztortűznél,
öles apám örömére
szállt, mint illat a virágon.
De gyönyörű lábán víg figurát
eredő táncába ő se vitt,
csak mutatta ringó mozdulattal
halálba járó őseit.
Mert ugyanaz sírt fel a flótán,
hogy meghaltak azok ima nélkül,
nagy szakállal, akasztófán.
S hajnaltájon, lengő szélben,
hogy fény nyíllott két nyárszemében,
elébe raktak tíz szál gyertyát,
hat másikat meg karikába. -
Közöttük anyám ott sugárzott,
s kis csizmája lángot vert át.
Az ősi ritmust pásztorok fütyölték…
Kettő-kettő felállott szélrül,
jelezve, hogy a csúfolt ős
szép feje most halálba révül.
S a holtak szemét, ahogy lezárták:
ezt a sirató, örök búcsút
a nyárfák alatt már öten járták.
Akkor meg, mikor sírt nyitnak,
közéjük lendül hatodiknak
apám is, kinek lépteit
úgy mérte az öt táncoló,
mint ki utolsó fordulattal
az egész műbe értelmet vitt…
Mikor a gyertyák porig égtek,
még anyám eljárta a végét:
egy szál virág körül koszorút táncolt…
A juhászok meg már csak nézték,
hogy az égen hold ballag át
s csudálja nagy, fehér szemmel
anyám lábán a balladát.
NEM VAGYOK FINN…
Nem volt a Pecsora,
sem a Káma soha
az én hazám folyója;
idegen vizükben
elméletként úszkál
a tudósok vak lova.
Nem vagyok finn. Magyar vagyok.
Észak jegében nem költ a déli gólya.
Anyám ős holdleány:
hold vet sugarat rám -
annak vagyok rokona.
Se hóban se ködben
nem ringott bölcsőm:
Nem vagyok finn. Anyám a hold.
Képe az Indusban ringatózik tova.
MARADT KEREK HÁROM PENGŐ
Beléptem a kastély alá
s egy nyugtatványt írtam alá.
Kaptam summa negyven pengőt:
nyögtem érte fél esztendőt.
Akkor este bort töltöttem,
Katimnak zsebkendőt vettem,
tizenötöt télre hagytam,
tízért jobb csizmát varrattam.
Hatot adtam Tóth Bálintnak:
négyért nagyon régen sírtak
ketten is: mint a volt bíró
s Gyánból Kiss, a birkanyíró.
Maradt kerek három pengő,
meg egy újabb fél esztendő.
Rám is szólott kinn az ispán:
- na, te hogyishínak István!…
SZÓLJON, AKI LÁTTA
Dús András juhász volt,
már fekete a képe;
leásták pihenni,
le a fák tövébe.
Fiatal volt, mégis
görbe volt a háta -
…Istenem, magyar volt:
szóljon, aki látta.
ÉS ELFELEJTETTÉK
Varsányhely rétjein
öreg summás kaszált,
ezelőtt hat évvel
- láttam, harmatban állt.
Harmatban, hajnalban
kaszált negyven évig
- útját most az idők
könnyeimmel mérik.
Jól kaszált jó szóért,
jól kaszált korpáért,
kaszált önmagáért
s kaszált az országért.
Ki tudja, szegény, hogy
hány rendet is vágott,
míg az utolsónál
örökre megállott.
Hazavitték Gyánba,
szerették, mosták,
sirató nénikék
körül hajladozták.
Körül hajladozták
földet tettek rája,
és elfelejtették…
S azóta kaszája
vén szilvafa-ágon
szélben hilintázik,
s ő is, mint gazdája,
elporladni vágyik.
FIATAL ANYÁNAK SIRATÓ ÉNEKE
Világom, virágom, kedves liliomom,
kéktenger kötőmben többé nem ringatom.
Naptalan két szemét koporsóba zárom,
s útjait immár Jézusnak ajánlom.
Estéim sírósak: megszűnt patak,
nagy kéktenger kötőm végig ketté hasadt.
Hová temessem el eltörött gyűrűmet:
földig ásták bele az én gyönyörűmet.
Kézen fogva most már nagy angyal vezesse
s a szabadság arany székibe ültesse.
Mikor csorda ballag estenden, hadd lássam
arany székit, habár csillagtávolságban.
Gyászoló ruhámat talpig hasogatom,
hajamnak selyemjét porba mártogatom.
Fekete országom, fekete nappalom,
kis liliomat többé nem ringatom.
VÉGŰL SÍRIG FEKETÉBE
Szebb volt Kis Julis a nyárnál
s bátrabb minden ibolyánál.
Ifjú volt és élni jó volt
s ifjú szájjal nagyot csókolt.
Gyermeket nevelt vagy hatot,
magyar sorsban hat új vakot.
Siratta is őket éjjel
telefolyt a szíve névvel,
tele a két szeme könnyel
s a csendbe vájt tíz körömmel…
Világ telében négy fia
eltűnt. Sírt. Kis komédia.
Belé is görbült, bele ám,
bizony urak, bizony hazám.
Amikor még harmaton hált,
mondják, fehér ruhába járt.
Azután pirosba, kékbe,
s végűl sírig feketébe.
ÚGY ALSZUNK MAJD…
Óh én drága anyácskám
ki virág vagy most egy égi fácskán,
ugye jössz majd -
fekete sírodat otthagyod,
s beteg fiadat elringatod;
beleöleled fejemet öledbe
s úgy alszunk majd ketten örökre, örökre.




590. [tulajdonos]: Sinka István2017-09-27 19:24








ANYÁM BALLADÁT TÁNCOL
Egyszer volt szép az anyám tánca,
mikor kendőjét gyepre hányta,
a Korhány vizénél, Pusztapándon,
s bokázó lába pásztortűznél,
öles apám örömére
szállt, mint illat a virágon.
De gyönyörű lábán víg figurát
eredő táncába ő se vitt,
csak mutatta ringó mozdulattal
halálba járó őseit.
Mert ugyanaz sírt fel a flótán,
hogy meghaltak azok ima nélkül,
nagy szakállal, akasztófán.
S hajnaltájon, lengő szélben,
hogy fény nyíllott két nyárszemében,
elébe raktak tíz szál gyertyát,
hat másikat meg karikába. -
Közöttük anyám ott sugárzott,
s kis csizmája lángot vert át.
Az ősi ritmust pásztorok fütyölték…
Kettő-kettő felállott szélrül,
jelezve, hogy a csúfolt ős
szép feje most halálba révül.
S a holtak szemét, ahogy lezárták:
ezt a sirató, örök búcsút
a nyárfák alatt már öten járták.
Akkor meg, mikor sírt nyitnak,
közéjük lendül hatodiknak
apám is, kinek lépteit
úgy mérte az öt táncoló,
mint ki utolsó fordulattal
az egész műbe értelmet vitt…
Mikor a gyertyák porig égtek,
még anyám eljárta a végét:
egy szál virág körül koszorút táncolt…
A juhászok meg már csak nézték,
hogy az égen hold ballag át
s csudálja nagy, fehér szemmel
anyám lábán a balladát.
NEM VAGYOK FINN…
Nem volt a Pecsora,
sem a Káma soha
az én hazám folyója;
idegen vizükben
elméletként úszkál
a tudósok vak lova.
Nem vagyok finn. Magyar vagyok.
Észak jegében nem költ a déli gólya.
Anyám ős holdleány:
hold vet sugarat rám -
annak vagyok rokona.
Se hóban se ködben
nem ringott bölcsőm:
Nem vagyok finn. Anyám a hold.
Képe az Indusban ringatózik tova.
MARADT KEREK HÁROM PENGŐ
Beléptem a kastély alá
s egy nyugtatványt írtam alá.
Kaptam summa negyven pengőt:
nyögtem érte fél esztendőt.
Akkor este bort töltöttem,
Katimnak zsebkendőt vettem,
tizenötöt télre hagytam,
tízért jobb csizmát varrattam.
Hatot adtam Tóth Bálintnak:
négyért nagyon régen sírtak
ketten is: mint a volt bíró
s Gyánból Kiss, a birkanyíró.
Maradt kerek három pengő,
meg egy újabb fél esztendő.
Rám is szólott kinn az ispán:
- na, te hogyishínak István!…
SZÓLJON, AKI LÁTTA
Dús András juhász volt,
már fekete a képe;
leásták pihenni,
le a fák tövébe.
Fiatal volt, mégis
görbe volt a háta -
…Istenem, magyar volt:
szóljon, aki látta.
ÉS ELFELEJTETTÉK
Varsányhely rétjein
öreg summás kaszált,
ezelőtt hat évvel
- láttam, harmatban állt.
Harmatban, hajnalban
kaszált negyven évig
- útját most az idők
könnyeimmel mérik.
Jól kaszált jó szóért,
jól kaszált korpáért,
kaszált önmagáért
s kaszált az országért.
Ki tudja, szegény, hogy
hány rendet is vágott,
míg az utolsónál
örökre megállott.
Hazavitték Gyánba,
szerették, mosták,
sirató nénikék
körül hajladozták.
Körül hajladozták
földet tettek rája,
és elfelejtették…
S azóta kaszája
vén szilvafa-ágon
szélben hilintázik,
s ő is, mint gazdája,
elporladni vágyik.
FIATAL ANYÁNAK SIRATÓ ÉNEKE
Világom, virágom, kedves liliomom,
kéktenger kötőmben többé nem ringatom.
Naptalan két szemét koporsóba zárom,
s útjait immár Jézusnak ajánlom.
Estéim sírósak: megszűnt patak,
nagy kéktenger kötőm végig ketté hasadt.
Hová temessem el eltörött gyűrűmet:
földig ásták bele az én gyönyörűmet.
Kézen fogva most már nagy angyal vezesse
s a szabadság arany székibe ültesse.
Mikor csorda ballag estenden, hadd lássam
arany székit, habár csillagtávolságban.
Gyászoló ruhámat talpig hasogatom,
hajamnak selyemjét porba mártogatom.
Fekete országom, fekete nappalom,
kis liliomat többé nem ringatom.
VÉGŰL SÍRIG FEKETÉBE
Szebb volt Kis Julis a nyárnál
s bátrabb minden ibolyánál.
Ifjú volt és élni jó volt
s ifjú szájjal nagyot csókolt.
Gyermeket nevelt vagy hatot,
magyar sorsban hat új vakot.
Siratta is őket éjjel
telefolyt a szíve névvel,
tele a két szeme könnyel
s a csendbe vájt tíz körömmel…
Világ telében négy fia
eltűnt. Sírt. Kis komédia.
Belé is görbült, bele ám,
bizony urak, bizony hazám.
Amikor még harmaton hált,
mondják, fehér ruhába járt.
Azután pirosba, kékbe,
s végűl sírig feketébe.
ÚGY ALSZUNK MAJD…
Óh én drága anyácskám
ki virág vagy most egy égi fácskán,
ugye jössz majd -
fekete sírodat otthagyod,
s beteg fiadat elringatod;
beleöleled fejemet öledbe
s úgy alszunk majd ketten örökre, örökre.




589. [tulajdonos]: Kányádi Sándor2017-09-05 18:45




Valaki jár a fák hegyén
valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem







A napló folytatása
A napló jelszava:
Tartalom:
Add meg a biztonsági kódot: wjnw  


Olvasói megjegyzés
Feladó:Tartalom:
Add meg a biztonsági kódot: tfri  


Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2018-04-24 01:51 Vezsenyi Ildikó
2018-04-20 08:56 Pataki Lili
2018-04-12 15:14 Vajdics Anikó
2018-04-11 23:30 Fekete Orsolya
2018-04-11 00:19 furim
2018-04-02 10:43 Tóth Gabriella
2018-03-28 22:13 Gyurcsi
2018-03-23 09:57 István Sándor
2018-03-19 21:35 paricska
2018-03-03 17:46 enigma
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2018-04-24 02:47   Napló: nélküled
2018-04-24 02:34   új fórumbejegyzés: Új Gyors és Gyilkos
2018-04-24 02:31   új fórumbejegyzés: Új Gyors és Gyilkos
2018-04-24 02:29   új fórumbejegyzés: Új Gyors és Gyilkos
2018-04-24 01:51   Kedvencek lista: Vezsenyi Ildikó
2018-04-24 01:12   új fórumbejegyzés: Új Gyors és Gyilkos
2018-04-24 00:21       ÚJ bírálandokk-VERS: Varga Árpád Dilemma
2018-04-24 00:11   Napló: czékmány sándor DOKK-lét
2018-04-24 00:10   új fórumbejegyzés: Új Gyors és Gyilkos
2018-04-24 00:00   új fórumbejegyzés: Vajdics Anikó