DOKK

 
2706 szerző 34036 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Zápor György
  Titok
Új maradandokkok

Dudás Sándor: Csapongós
Szakállas Zsolt: Elkeseredett
Vajdics Anikó: Vonatablakok
Siska Péter: Tabula rasa
Endrey-Nagy Ágoston: Grafitszürke
Ványai Fehér József: Az elhantolt történelem fölött
Végh Mirtill: Gyász
Bátai Tibor: (változat:) képtelenség
Paál Marcell: Aki bújt, aki nem
Kiss Anna Mária: Anna szerint a közhelyek
FRISS FÓRUMOK

Vezsenyi Ildikó 1 perce
DOKK_FAQ 35 perce
Markovics Anita 37 perce
Gyors & Gyilkos 1 órája
Magyar Éva 2 órája
Végh István 2 órája
Maróti Tímea 2 órája
Hepp Béla 3 órája
Busznyák Imre 11 órája
Bakkné Szentesi Csilla 12 órája
Szikora Erzsébet 13 órája
Szilágyi Erzsébet 14 órája
Takács Éva 16 órája
Tiszai P Imre 21 órája
Tóth János 21 órája
Acsádi Rozália 22 órája
Tóth Gabriella 23 órája
Bíró Rudolf 23 órája
Nagyító 23 órája
Bakos Fanni 1 napja
FRISS NAPLÓK

 Baltazar 2 órája
Bátai Tibor 7 órája
P 12 órája
kostenyész.0 12 órája
Vihorán 14 órája
Bossi alkotásai 15 órája
OLvasatlanul 1 napja
akvamarin 1 napja
Oswald Chesterfield Cobblepot 1 napja
Bölcs-i 1 napja
ELKÉPZELHETŐ 1 napja
nélküled 1 napja
Kicsi Ólomkatona 1 napja
Az őrült nő ketrece 2 napja
weinberger 3 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: Pöröly
Legutóbbi olvasó: 2017-10-24 08:01 Összes olvasás: 121772

Korábbi hozzászólások:  
593. [tulajdonos]: Kormos István2017-10-06 21:35




Eső…

Jókedvükben az angyalok
Fölborítottak egy kannát
S lila mennyből leskelődtek:
Csurog-e nyakukba eső?…

Pillés lábbal ugrándoztak,
Hulló csöppek port verdestek,
Hallgatták a háztetőkre
Füstölgő víz muzsikáját…

De Szent Péter rájuk dörrent:
Megszeppent a sok kis kócos,
A tócsákra sóhajt fújtak –
S szivárványt húztak az égre…

(Forrás, 1944. február. II. évf. 2. ; A vers átdolgozás utáni címe: Eső esik)



Az ébrentartó csipkedésről

Lickóban még teknőben háltam,
Angyalföldön egy szalmazsákon,
egy lókupecnél istállóban,
később már tisztességes ágyon,
igaz, hogy hárman forgolódtunk
és a bolhák cudarul csíptek,
de pimaszkodó csipkedéssel
ébrentartották lelkeinket…

(Emberség, 1947. 2-3. [június-július])



Éhenkórász-dúdoló

Lakodalmat járnak az angyalok
kilenc banda huzza szakadásig
szél-vonóval ezüstholdsugáron
a mennyei násznép örömére
Itt ül Péter elborozgat Pállal
szakállukat térdük alá gyürték
csillagporban száll a menyasszonytánc
a menyasszony meg a vőfély járja
Érzem a jó sültkappan illatát
kést vágok a pörkölt levegőbe
lecsüccsenek egy felhő sarkára
ott nyelek a potya lakomából
De jó volna most a nadrágzsebben
átmenteni a földre belőle
kár hogy pőre lyukas markomban még
észrevennék az angyal-fináncok

(Magyarok, 1947. 11. Szemléletmódja és stílusa alapján a verset 1945 előttinek gondolom.)



Kegyelem

Feküdtem, hemperegtem
mocsokban, feketében,
ráment komoly húsz évem,
míg ilyen tiszta lettem.

Fölálltam, lezuhantam,
loptam, de ma se bánom,
mosolygó nyomorban
éheztem, azt se bánom.

Kamasz, ki szalmazsákon
töpreng a népe sorsán,
Józsefet, Illyést mondván
léptem át pocsolyákon.

Éljen, ki leparasztoz,
simuljon mosolyomhoz,
higgyen a kegyelemben,
tisztuljon szerelemben.

(Valóság, 1948. 2. 84.; Az átdolgozás során a cím nem változott.)







592. [tulajdonos]: Sinka István2017-09-27 19:24








ANYÁM BALLADÁT TÁNCOL
Egyszer volt szép az anyám tánca,
mikor kendőjét gyepre hányta,
a Korhány vizénél, Pusztapándon,
s bokázó lába pásztortűznél,
öles apám örömére
szállt, mint illat a virágon.
De gyönyörű lábán víg figurát
eredő táncába ő se vitt,
csak mutatta ringó mozdulattal
halálba járó őseit.
Mert ugyanaz sírt fel a flótán,
hogy meghaltak azok ima nélkül,
nagy szakállal, akasztófán.
S hajnaltájon, lengő szélben,
hogy fény nyíllott két nyárszemében,
elébe raktak tíz szál gyertyát,
hat másikat meg karikába. -
Közöttük anyám ott sugárzott,
s kis csizmája lángot vert át.
Az ősi ritmust pásztorok fütyölték…
Kettő-kettő felállott szélrül,
jelezve, hogy a csúfolt ős
szép feje most halálba révül.
S a holtak szemét, ahogy lezárták:
ezt a sirató, örök búcsút
a nyárfák alatt már öten járták.
Akkor meg, mikor sírt nyitnak,
közéjük lendül hatodiknak
apám is, kinek lépteit
úgy mérte az öt táncoló,
mint ki utolsó fordulattal
az egész műbe értelmet vitt…
Mikor a gyertyák porig égtek,
még anyám eljárta a végét:
egy szál virág körül koszorút táncolt…
A juhászok meg már csak nézték,
hogy az égen hold ballag át
s csudálja nagy, fehér szemmel
anyám lábán a balladát.
NEM VAGYOK FINN…
Nem volt a Pecsora,
sem a Káma soha
az én hazám folyója;
idegen vizükben
elméletként úszkál
a tudósok vak lova.
Nem vagyok finn. Magyar vagyok.
Észak jegében nem költ a déli gólya.
Anyám ős holdleány:
hold vet sugarat rám -
annak vagyok rokona.
Se hóban se ködben
nem ringott bölcsőm:
Nem vagyok finn. Anyám a hold.
Képe az Indusban ringatózik tova.
MARADT KEREK HÁROM PENGŐ
Beléptem a kastély alá
s egy nyugtatványt írtam alá.
Kaptam summa negyven pengőt:
nyögtem érte fél esztendőt.
Akkor este bort töltöttem,
Katimnak zsebkendőt vettem,
tizenötöt télre hagytam,
tízért jobb csizmát varrattam.
Hatot adtam Tóth Bálintnak:
négyért nagyon régen sírtak
ketten is: mint a volt bíró
s Gyánból Kiss, a birkanyíró.
Maradt kerek három pengő,
meg egy újabb fél esztendő.
Rám is szólott kinn az ispán:
- na, te hogyishínak István!…
SZÓLJON, AKI LÁTTA
Dús András juhász volt,
már fekete a képe;
leásták pihenni,
le a fák tövébe.
Fiatal volt, mégis
görbe volt a háta -
…Istenem, magyar volt:
szóljon, aki látta.
ÉS ELFELEJTETTÉK
Varsányhely rétjein
öreg summás kaszált,
ezelőtt hat évvel
- láttam, harmatban állt.
Harmatban, hajnalban
kaszált negyven évig
- útját most az idők
könnyeimmel mérik.
Jól kaszált jó szóért,
jól kaszált korpáért,
kaszált önmagáért
s kaszált az országért.
Ki tudja, szegény, hogy
hány rendet is vágott,
míg az utolsónál
örökre megállott.
Hazavitték Gyánba,
szerették, mosták,
sirató nénikék
körül hajladozták.
Körül hajladozták
földet tettek rája,
és elfelejtették…
S azóta kaszája
vén szilvafa-ágon
szélben hilintázik,
s ő is, mint gazdája,
elporladni vágyik.
FIATAL ANYÁNAK SIRATÓ ÉNEKE
Világom, virágom, kedves liliomom,
kéktenger kötőmben többé nem ringatom.
Naptalan két szemét koporsóba zárom,
s útjait immár Jézusnak ajánlom.
Estéim sírósak: megszűnt patak,
nagy kéktenger kötőm végig ketté hasadt.
Hová temessem el eltörött gyűrűmet:
földig ásták bele az én gyönyörűmet.
Kézen fogva most már nagy angyal vezesse
s a szabadság arany székibe ültesse.
Mikor csorda ballag estenden, hadd lássam
arany székit, habár csillagtávolságban.
Gyászoló ruhámat talpig hasogatom,
hajamnak selyemjét porba mártogatom.
Fekete országom, fekete nappalom,
kis liliomat többé nem ringatom.
VÉGŰL SÍRIG FEKETÉBE
Szebb volt Kis Julis a nyárnál
s bátrabb minden ibolyánál.
Ifjú volt és élni jó volt
s ifjú szájjal nagyot csókolt.
Gyermeket nevelt vagy hatot,
magyar sorsban hat új vakot.
Siratta is őket éjjel
telefolyt a szíve névvel,
tele a két szeme könnyel
s a csendbe vájt tíz körömmel…
Világ telében négy fia
eltűnt. Sírt. Kis komédia.
Belé is görbült, bele ám,
bizony urak, bizony hazám.
Amikor még harmaton hált,
mondják, fehér ruhába járt.
Azután pirosba, kékbe,
s végűl sírig feketébe.
ÚGY ALSZUNK MAJD…
Óh én drága anyácskám
ki virág vagy most egy égi fácskán,
ugye jössz majd -
fekete sírodat otthagyod,
s beteg fiadat elringatod;
beleöleled fejemet öledbe
s úgy alszunk majd ketten örökre, örökre.




591. [tulajdonos]: Sinka István2017-09-27 19:24








ANYÁM BALLADÁT TÁNCOL
Egyszer volt szép az anyám tánca,
mikor kendőjét gyepre hányta,
a Korhány vizénél, Pusztapándon,
s bokázó lába pásztortűznél,
öles apám örömére
szállt, mint illat a virágon.
De gyönyörű lábán víg figurát
eredő táncába ő se vitt,
csak mutatta ringó mozdulattal
halálba járó őseit.
Mert ugyanaz sírt fel a flótán,
hogy meghaltak azok ima nélkül,
nagy szakállal, akasztófán.
S hajnaltájon, lengő szélben,
hogy fény nyíllott két nyárszemében,
elébe raktak tíz szál gyertyát,
hat másikat meg karikába. -
Közöttük anyám ott sugárzott,
s kis csizmája lángot vert át.
Az ősi ritmust pásztorok fütyölték…
Kettő-kettő felállott szélrül,
jelezve, hogy a csúfolt ős
szép feje most halálba révül.
S a holtak szemét, ahogy lezárták:
ezt a sirató, örök búcsút
a nyárfák alatt már öten járták.
Akkor meg, mikor sírt nyitnak,
közéjük lendül hatodiknak
apám is, kinek lépteit
úgy mérte az öt táncoló,
mint ki utolsó fordulattal
az egész műbe értelmet vitt…
Mikor a gyertyák porig égtek,
még anyám eljárta a végét:
egy szál virág körül koszorút táncolt…
A juhászok meg már csak nézték,
hogy az égen hold ballag át
s csudálja nagy, fehér szemmel
anyám lábán a balladát.
NEM VAGYOK FINN…
Nem volt a Pecsora,
sem a Káma soha
az én hazám folyója;
idegen vizükben
elméletként úszkál
a tudósok vak lova.
Nem vagyok finn. Magyar vagyok.
Észak jegében nem költ a déli gólya.
Anyám ős holdleány:
hold vet sugarat rám -
annak vagyok rokona.
Se hóban se ködben
nem ringott bölcsőm:
Nem vagyok finn. Anyám a hold.
Képe az Indusban ringatózik tova.
MARADT KEREK HÁROM PENGŐ
Beléptem a kastély alá
s egy nyugtatványt írtam alá.
Kaptam summa negyven pengőt:
nyögtem érte fél esztendőt.
Akkor este bort töltöttem,
Katimnak zsebkendőt vettem,
tizenötöt télre hagytam,
tízért jobb csizmát varrattam.
Hatot adtam Tóth Bálintnak:
négyért nagyon régen sírtak
ketten is: mint a volt bíró
s Gyánból Kiss, a birkanyíró.
Maradt kerek három pengő,
meg egy újabb fél esztendő.
Rám is szólott kinn az ispán:
- na, te hogyishínak István!…
SZÓLJON, AKI LÁTTA
Dús András juhász volt,
már fekete a képe;
leásták pihenni,
le a fák tövébe.
Fiatal volt, mégis
görbe volt a háta -
…Istenem, magyar volt:
szóljon, aki látta.
ÉS ELFELEJTETTÉK
Varsányhely rétjein
öreg summás kaszált,
ezelőtt hat évvel
- láttam, harmatban állt.
Harmatban, hajnalban
kaszált negyven évig
- útját most az idők
könnyeimmel mérik.
Jól kaszált jó szóért,
jól kaszált korpáért,
kaszált önmagáért
s kaszált az országért.
Ki tudja, szegény, hogy
hány rendet is vágott,
míg az utolsónál
örökre megállott.
Hazavitték Gyánba,
szerették, mosták,
sirató nénikék
körül hajladozták.
Körül hajladozták
földet tettek rája,
és elfelejtették…
S azóta kaszája
vén szilvafa-ágon
szélben hilintázik,
s ő is, mint gazdája,
elporladni vágyik.
FIATAL ANYÁNAK SIRATÓ ÉNEKE
Világom, virágom, kedves liliomom,
kéktenger kötőmben többé nem ringatom.
Naptalan két szemét koporsóba zárom,
s útjait immár Jézusnak ajánlom.
Estéim sírósak: megszűnt patak,
nagy kéktenger kötőm végig ketté hasadt.
Hová temessem el eltörött gyűrűmet:
földig ásták bele az én gyönyörűmet.
Kézen fogva most már nagy angyal vezesse
s a szabadság arany székibe ültesse.
Mikor csorda ballag estenden, hadd lássam
arany székit, habár csillagtávolságban.
Gyászoló ruhámat talpig hasogatom,
hajamnak selyemjét porba mártogatom.
Fekete országom, fekete nappalom,
kis liliomat többé nem ringatom.
VÉGŰL SÍRIG FEKETÉBE
Szebb volt Kis Julis a nyárnál
s bátrabb minden ibolyánál.
Ifjú volt és élni jó volt
s ifjú szájjal nagyot csókolt.
Gyermeket nevelt vagy hatot,
magyar sorsban hat új vakot.
Siratta is őket éjjel
telefolyt a szíve névvel,
tele a két szeme könnyel
s a csendbe vájt tíz körömmel…
Világ telében négy fia
eltűnt. Sírt. Kis komédia.
Belé is görbült, bele ám,
bizony urak, bizony hazám.
Amikor még harmaton hált,
mondják, fehér ruhába járt.
Azután pirosba, kékbe,
s végűl sírig feketébe.
ÚGY ALSZUNK MAJD…
Óh én drága anyácskám
ki virág vagy most egy égi fácskán,
ugye jössz majd -
fekete sírodat otthagyod,
s beteg fiadat elringatod;
beleöleled fejemet öledbe
s úgy alszunk majd ketten örökre, örökre.




590. [tulajdonos]: Sinka István2017-09-27 19:24








ANYÁM BALLADÁT TÁNCOL
Egyszer volt szép az anyám tánca,
mikor kendőjét gyepre hányta,
a Korhány vizénél, Pusztapándon,
s bokázó lába pásztortűznél,
öles apám örömére
szállt, mint illat a virágon.
De gyönyörű lábán víg figurát
eredő táncába ő se vitt,
csak mutatta ringó mozdulattal
halálba járó őseit.
Mert ugyanaz sírt fel a flótán,
hogy meghaltak azok ima nélkül,
nagy szakállal, akasztófán.
S hajnaltájon, lengő szélben,
hogy fény nyíllott két nyárszemében,
elébe raktak tíz szál gyertyát,
hat másikat meg karikába. -
Közöttük anyám ott sugárzott,
s kis csizmája lángot vert át.
Az ősi ritmust pásztorok fütyölték…
Kettő-kettő felállott szélrül,
jelezve, hogy a csúfolt ős
szép feje most halálba révül.
S a holtak szemét, ahogy lezárták:
ezt a sirató, örök búcsút
a nyárfák alatt már öten járták.
Akkor meg, mikor sírt nyitnak,
közéjük lendül hatodiknak
apám is, kinek lépteit
úgy mérte az öt táncoló,
mint ki utolsó fordulattal
az egész műbe értelmet vitt…
Mikor a gyertyák porig égtek,
még anyám eljárta a végét:
egy szál virág körül koszorút táncolt…
A juhászok meg már csak nézték,
hogy az égen hold ballag át
s csudálja nagy, fehér szemmel
anyám lábán a balladát.
NEM VAGYOK FINN…
Nem volt a Pecsora,
sem a Káma soha
az én hazám folyója;
idegen vizükben
elméletként úszkál
a tudósok vak lova.
Nem vagyok finn. Magyar vagyok.
Észak jegében nem költ a déli gólya.
Anyám ős holdleány:
hold vet sugarat rám -
annak vagyok rokona.
Se hóban se ködben
nem ringott bölcsőm:
Nem vagyok finn. Anyám a hold.
Képe az Indusban ringatózik tova.
MARADT KEREK HÁROM PENGŐ
Beléptem a kastély alá
s egy nyugtatványt írtam alá.
Kaptam summa negyven pengőt:
nyögtem érte fél esztendőt.
Akkor este bort töltöttem,
Katimnak zsebkendőt vettem,
tizenötöt télre hagytam,
tízért jobb csizmát varrattam.
Hatot adtam Tóth Bálintnak:
négyért nagyon régen sírtak
ketten is: mint a volt bíró
s Gyánból Kiss, a birkanyíró.
Maradt kerek három pengő,
meg egy újabb fél esztendő.
Rám is szólott kinn az ispán:
- na, te hogyishínak István!…
SZÓLJON, AKI LÁTTA
Dús András juhász volt,
már fekete a képe;
leásták pihenni,
le a fák tövébe.
Fiatal volt, mégis
görbe volt a háta -
…Istenem, magyar volt:
szóljon, aki látta.
ÉS ELFELEJTETTÉK
Varsányhely rétjein
öreg summás kaszált,
ezelőtt hat évvel
- láttam, harmatban állt.
Harmatban, hajnalban
kaszált negyven évig
- útját most az idők
könnyeimmel mérik.
Jól kaszált jó szóért,
jól kaszált korpáért,
kaszált önmagáért
s kaszált az országért.
Ki tudja, szegény, hogy
hány rendet is vágott,
míg az utolsónál
örökre megállott.
Hazavitték Gyánba,
szerették, mosták,
sirató nénikék
körül hajladozták.
Körül hajladozták
földet tettek rája,
és elfelejtették…
S azóta kaszája
vén szilvafa-ágon
szélben hilintázik,
s ő is, mint gazdája,
elporladni vágyik.
FIATAL ANYÁNAK SIRATÓ ÉNEKE
Világom, virágom, kedves liliomom,
kéktenger kötőmben többé nem ringatom.
Naptalan két szemét koporsóba zárom,
s útjait immár Jézusnak ajánlom.
Estéim sírósak: megszűnt patak,
nagy kéktenger kötőm végig ketté hasadt.
Hová temessem el eltörött gyűrűmet:
földig ásták bele az én gyönyörűmet.
Kézen fogva most már nagy angyal vezesse
s a szabadság arany székibe ültesse.
Mikor csorda ballag estenden, hadd lássam
arany székit, habár csillagtávolságban.
Gyászoló ruhámat talpig hasogatom,
hajamnak selyemjét porba mártogatom.
Fekete országom, fekete nappalom,
kis liliomat többé nem ringatom.
VÉGŰL SÍRIG FEKETÉBE
Szebb volt Kis Julis a nyárnál
s bátrabb minden ibolyánál.
Ifjú volt és élni jó volt
s ifjú szájjal nagyot csókolt.
Gyermeket nevelt vagy hatot,
magyar sorsban hat új vakot.
Siratta is őket éjjel
telefolyt a szíve névvel,
tele a két szeme könnyel
s a csendbe vájt tíz körömmel…
Világ telében négy fia
eltűnt. Sírt. Kis komédia.
Belé is görbült, bele ám,
bizony urak, bizony hazám.
Amikor még harmaton hált,
mondják, fehér ruhába járt.
Azután pirosba, kékbe,
s végűl sírig feketébe.
ÚGY ALSZUNK MAJD…
Óh én drága anyácskám
ki virág vagy most egy égi fácskán,
ugye jössz majd -
fekete sírodat otthagyod,
s beteg fiadat elringatod;
beleöleled fejemet öledbe
s úgy alszunk majd ketten örökre, örökre.




589. [tulajdonos]: Kányádi Sándor2017-09-05 18:45




Valaki jár a fák hegyén
valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem







588. [tulajdonos]: Kányádi Sándor2017-09-01 21:49





Zarándokút

Szabadabb vagyok, mint az államférfiak,
gyalog is járhatok s őrizet nélkül.
Aki a porból vétetett,
az út porával könnyen összebékül.

Mezítláb talpalok, cipőmet vállamon,
átalvetőként, átvetettem,
akár egy szamarasincs apostol-tanonc
megyek a júliusi délelőttben.

Mellettem hatalmas gépkocsik húznak el,
porfelhőjüktől még az ég se látszik,
előttem Szent Petőfi Sándor gyalogol
a körtefától a kukoricásig.







587. [tulajdonos]: Illyés Gyula2017-08-29 20:28





Quis hoc potest videre, quis potest pati
Nisi impudicus et vorax et aleo…
C. V. Catullus
I. kötet 7I. kötet 8

Jel

Didergő bokor koccantja ablakom,
– Ime a néma táj – mutat a völgyre –, ím őseid hona,
Csüggedt jegenyék őrzik a hegy taraját,
S csak egy elfeledett tűzhely füstje száll a januári híg levegőbe
A szegénység néma áldozása, eloszlik –
– Rejtett tűzhelyen, hajló lángokkal égett itt az én életem is,
Sercegve, ki-kigyulva, önemésztő lobogásokban,
De most, hogy fájva érezem már, szívemig kapott bennem ez a láng,
Szállj magosra kedvem az elfeledett völgy fölé kormosan
A csengő régiókba! a fölfegyverzett hideg fölé! s mint hajótöröttek
Széltépett rongya, lobogj, csattogj: emberek élnek itt!
Hajótlan hajósok, atlanti idők feledettjei,
Kik feledve hajdani utjukat, honukat, már önmagukat is feledik –
– Bitorolt földből táplálkozik bokrom, bitorolt földből fakadtam ki én,
Egy zsellérház udvarán, a grófi park mögött, vasárnap virradóra,
Recsegő hajlások törték, edzették, növelték derekam,
Virágom – te tudod, Anna – keserű mosoly.
Bitorolt földből napfényre fakadva görnyedt szolgák indítottak járni,
Tőlük tanultam a szót, mely lassan támad bennem, megvárja visszhangját,
I. kötet 9
Tőlük e tekintet, mely mindig messze bámul,
S erdő felett, barmok szemében közönyösen nézi, hogy füstölög, hogy leng a halál.
Sokfelé jártam, de magamat jól csak köztük érzem én,
Csendesek ők, az vagyok én is, csendesen utálom urainkat,
Észrevehetik, nem az ő gyönyörükre való a fény, mely néha lobot vetett bennem,
Együgyűbb sziveknek gondoltam innen jelt adni vele.






586. [tulajdonos]: Lator László2017-07-17 08:57





A klinikán még egyszer



A klinikán még egyszer látni kellett
amit de másképp néhány napja volt csak
hogy emelkedik süllyed pőre melled
gép segítette hogy légszomjad oltsad
simogattam kék folttal tele ványadt
karodat s ingerült fájdalmam alján
túlfelén a reakcióhiánynak
éreztem mégis ott a fiatal lány
s kívántalak iszonyú szerelemmel

Tán bolyonghatott még valami lélek-
formájú benned vagy mit tudom én mi
hisz rászedett szíved még egyre bírta
bár koponyádból csorgott el a véred
a képernyőre makacsul az élet
talán szabályos cikcakkjait írta
de amiért értelme volna élni
vak útján már nem volt módom beérni

Hisz tudtam én régóta öreges lett
járásod lett aminek lenni kellett
hogy lazult-romlott ez vagy az a részlet
de öregen is szerettem a tested
a mégiscsak hibátlan szép egészet
történhetett s történhet még akármi
tudtam húsodban ízedben szagodban
megismételhetetlen alakodban
marad a pusztulásnak ellenállni
bevehetetlen még valami fészek
ifjúságod vad édessége ott van
s ha meztelennek láttalak az éhes
kívánság ugyanúgy ajzotta testem
a közösülés kiismerhetetlen
a részletekben teljes gyönyöréhez






585. [tulajdonos]: Tamkó Sirató Károly2017-07-14 17:08





Tengerecki hazaszáll

Szil
szál
szalmaszál!
Merre járt a Pál?
Merre járt a
messzivágyó
jéghegyjáró
felhőszálló
Tengerecki Pál?

Ment, amerre
szeme látott…
Bebolyongta
a világot
– s belefáradt
már.

Lova üget…
Gépe dörög…
Magában ő
így füstölög:

Mért is menjek Tangerbe
– fulladni a tengerbe!

Gyötörjön a zsába
– nyirkos Kambodzsába?!

Nagy melegbe, nagy hidegbe
– izzadjak-fázzak Tibetbe?!

Sürgönyözhet Jereván:
-Tengerecki, gyere mán!

Üzenheti Bábel:
– engem ne hibázz el!

Suttoghatja Nápoly:
– engem holtig ápolj!

Zúg a Gangesz… Mindhiába
– nem indulok Indiába!

Hogyha mennék Asszíroszba:
– a Sors tönkremasszírozna!

Az a cudar Kalkutta
– béremet lealkutta!

Mind befagyott Bangkokba
– betétem a bankokba!

Kérhet-várhat Hawaii
– kedvem nem a tavalyi!

Mit érdekel Raratonga
– fürdök én a Balatonba!

Hazaszállok, mint az álom
– a hoppla-hopp-szalmaszálon!!!

Itt maradok veled én
– itt a Tisza peremén…

Így kiáltok: Tengerecki,
– a földgömböt itt hegyezd ki!

Kacagnak a nyári egek…
– itt dalol majd tiveletek

Szil
szál
szalmaszál…
itt lesz boldog közöttetek
ecki
becki
tengerecki
engerecki
vengerecki
Tengerecki Pál!








584. [tulajdonos]: Csukás István2017-07-12 17:41






Februári capriccio
Rózsafa, a nyárt ne felejtsd el!
Vedlik a tél kölyke: február,
szőre hull, s a jércehangú reggel
már sipítva perel a Dunán.
Kékrevált arccal a testes nénék
topognak s kiáltják, mi a hír.
Ha a világgal mit sem törődnék,
figyelmeztetnének szavaik.
Sajgó tűz emészti a kerítések vasát.
csikorog a hó a talpam alatt;
gyerekcsapat előz, kedvük szívemig kiált,
mintha tíz-húsz rózsatő fakad…
Ej, szilaj s kemény az élet,
vad ritmusa, szívem, gyönyörű dobszó!
Arcomat tartom üvegszilánkos szélnek,
torkomat fojtja érte a szó!








A napló folytatása
A napló jelszava:
Tartalom:
Add meg a biztonsági kódot: 2y1z  


Olvasói megjegyzés
Feladó: Tartalom:
Add meg a biztonsági kódot: c2ze  


Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2017-10-22 13:09 Vezsenyi Ildikó
2017-10-22 10:13 ekszszerkesztő
2017-10-17 21:14 furim
2017-09-26 06:03 Kármin Lili
2017-09-20 19:19 Gyurcsi
2017-09-19 08:36 Tiszai P Imre
2017-09-14 16:09 Berta Gabriella
2017-09-01 12:16 Barna Ágota
2017-08-06 16:04 Takács Éva
2017-07-22 19:53 Belle
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2017-10-24 09:39   új fórumbejegyzés: Vezsenyi Ildikó
2017-10-24 09:02   új fórumbejegyzés: Markovics Anita
2017-10-24 08:52   új fórumbejegyzés: Markovics Anita
2017-10-24 08:00   új fórumbejegyzés: Új Gyors és Gyilkos
2017-10-24 07:47   új fórumbejegyzés: Új Gyors és Gyilkos
2017-10-24 07:31   Napló: Baltazar
2017-10-24 07:18   új fórumbejegyzés: DOKK_FAQ
2017-10-24 07:09   új fórumbejegyzés: Vezsenyi Ildikó
2017-10-24 06:19   új fórumbejegyzés: Hepp Béla
2017-10-24 01:43   Napló: Bátai Tibor