Menedék
Gomolyfelhők gyűlnek. Sötétek. Az utolsó madár is abbahagyta énekét.
Fények tépik darabokra az eget, a túlvilági csendet mennydörgés szakítja meg.
Bár nincs idebent meleg, és az eső is beszivárog, biztonságot nyújt ez a menedék. Falai remegnek, kívül sikít a szél – lelkemnek mégis erős vár, óvja a reményt.
A párás ablakon esőcsepp gurul végig: egy résnyi pokol fedi fel magát. Félve tekintek ki, bőrömön érzem a pusztulást. Árny mozdul a sötétben – ismerős alak, emlékeimben él. Bár lába a földet éri, mozgása égi: a széllel nem dacol, az eső nem éri, arcát a megszelidített vihar simítja végig –
A kunyhó deszkafala megreped, félelmében reccsen. A betört ablakon ázott őszi leveleket fúj be a szél, szilánkokon lépkedek. Forgószélként a világ kavarog körülöttem, tévedten állok a közepén. Egy kérdés visszhangzik a térben, az életemen túl:
Menedéket hol találsz, ha a vihar a szívedben dúl?
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
