Szellõ

A Nap már a dombtetőn hasal.
Ott ülök, szunnyadó csipkebokor.
Lágy szél bárányfelhőket vasal,
fejem alatt zöng a halotti tor.

Szellő csiklandozza fejemet,
tarka levél, mit arcomba fúj.
A homok fáj, élve betemet
s langyos levegő az ölembe búj.

Ott a dombtetőn, messze pislogsz.
Egemen látszol, légi mámorban
szerényen, s fényesen csillogsz,
mosolyban úszva messzi távolban.

Végre szuszmog, közelít a lég.
Hallom Őt, és a csillogó zaját.
Ledobja bogyót ágamról még
s hátracsapja tarka-barka haját.

Csipkebokor, nem tud, kiáltson?
Szólni szólna, hogy nincs meg a vágya,
úgy se ér már s fáradt az állcsont.
Nyugodni vágy, és szellő az ágya.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.