Õrségben
Barna és eleven még a táj
Csak én ülök itt mozdulatlan, zölden
Sárgás vörösen ballag le a nap
Innen nézve izzón, szinte még erősen
A szél belekap a világba
Parányi fűmagot sodor el lentről
De a féloldalas fa ott áll
Nem is rezdül, dacol rendületlenül.
Szürkén, kavicsporosan
Szalad felém, távolból az út
S barna dolmányos gazok
Meg-meg inogva, vigyázt állnak neki
Suta őzbak iramlik odébb
Megáll, megcsillan szemében a lebucskázó nap
Majd felugrik a szél hátára
S így elenyészik az utolsó csillanás
Nincs tovább fény
Lassan szürkehomály borul a tájra
A nap útja, a szénakazal mögött végét járja
S a suta szemében, utoljára
Ragyogott fel őméltósága.
(monti)
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.