Alkotkoda

Avagy a költői nehézségek


Libegve leng a jó ladik:
evezem én, na ná, ki más?!
Röpködnek tóthok és adyk,
letűnt korokból csalt imázs.

És jő a Parti Nagy Lali,
na és fülembe zúg KAF úr:
fa, fű, bokréta, hallali.
De ó, jaj, némaságba fúl.

Nehéz dolog a versfogás,
a markolatja csak pöttöm.
Nekem a vers egy tyúktojás,
hát ráülök, s né’, kiköltöm.

Bár nem szaladgál a csibe,
és nincs szemétdombon kapír:
levágják hát, de sebtibe
s lesz rajta roppanó panír.

Majd jóllakik az olvasó,
de rajta gyorsan átszelel,
és eltűn, mint a kámfor, ó.
Te vers, lám, így bevégezel.

S a költő újra tojni kész
(habár kisült tudása már),
akár a sebzett, rongy vitéz,
tehát sehogy. S ihletre vár.

Csak mert magában otthagya
a vers egy nagy tojásnyi űrt:
csikorgott még költőnk agya,
de végül mégis elgebült.




2006. február






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.