Apámnak

Ott bujkálsz a gondolat-szőtte hálók mélyén.
Lesben. Egy sarokban. Vársz, hogy
elkapj, megeméssz, majd  kiköpj.
Újra. Múltfoszlányokba tekert lelkem
bebalzsamozva fekszik. Nyugtalan.
Hisz kiszívnál belőle minden jót,
ami a jó-apa miatt volt, vagy még van.
Ízeltlábaid kényes érintése
– üres szavaid bájolgása -
hazugságokat fon körém.
Mert, míg az egyik kéz ad,
a másik hét elvesz.
Nyolcból egy szemed az enyémbe,
a többi meg a máséba néz.
Az utódoktól csak is távoli életet szeretsz.
Saját ideg-mérged felemészt. Lassan.

Arachnofóbiám van.
Feláll a szőr a karomon, ha látlak.
Libabőr-hullám. Elcseszett pókösztön.
A hátadra keresztet mintáztak,
Te mégis becstelenül viszed fel Golgotára.
De vigyázz!
A fekete özvegy felfalja a társát.
Mindig. És, hogy te melyik vagy?
Már nem  mondom. Tudod.
Ahogy én is.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-12-07 14:02:32
Utolsó módosítás ideje: 2018-01-29 07:09:36