Arisztaiosz éneke

Ott kezdődött minden, azon a tisztáson.
Ó nem kellett volna rájuk riasztanom!
Nem kellett volna, nem kellett volna,
Nem szabadott volna, nem szabadott volna.
Szanaszét minden hajtás virág és bimbó,
Jaj indulj meg bennem halva született hajtásom!
Mondd: lakott a házamban egy gyermek,
Lakott bennem egy fiú vagy lány,
Lakott bennem egy űrhajós vagy költő;
És most sem még mindig nem tudom
Eldönteni, hogy nem vak és mégis lát
És nem biztos, hogy nem gondol reám,
Amikor megyek - mint szaggatott otthontalan -
Az utcán, hallom rádióhullám hatol a szívekbe;
Hallom a hangok színét, jaj az ő hangja kék.
Amikor megyek az utcán, a kuka tetején ott
Találok egy gyerekjátékot, beleilleszthető formák
Beleilleszthető a világ, és oldalán a megállított idő.
Azt mondtam az időnek, hogy "Állj!" - hiszen a tisztásra
Törtem, Ő nem tudhatta, messze volt onnan,
És biztosan nem figyelt eléggé rám,
Méheim dolgoztak a tág legelőkön.
Hol vagy, óh hol, én drága Eurüdiké múzsám?
Így indultam meg, ha kérded ma egy pihipásztor
Ekképpen indul egy szerepversben meg,
És ki, a fák istennői szanaszét ugrottak a nagy ijedelemben
Patáim dobbanásai a sáros szűz fövenyen, mint bomba
Mikor hosszú sóhajtás után megpihen egy esküvőben,
Mert a bomba már alszik a robbanás után, csak a jajgatások
Súgják, mint morzejelek a börtönfalán, a fájdalom jeleit.
S ő is szaladni kezdett, vajon hegyes szarvaim ijesztették meg,
Vagy patás, szőrös, ördögi altestem, ó Eurüdiké múzsám,
Nem hoz finomabb mézet, hidd el senki neked.
Nem hoz édesebb álmot, gyorsabb szélvészt mely lelked elragadja
Ó a vérszívó, gyermekölelő Kér, és a szárnyas Hüpnosz sem,
Hazudnak vízió, és ikertestvére, recsegő gépszárnyaival érkező,
Bűzösajkú Thanatosz, ó hazudik mind, csak én - csak én!
Aztán mentem tovább az utcán, fékcsikorgás, megállok,
Egy kis játékvonat egy kukán, nézem, gőzmozdony volt
Valaha a jel, mely megkülönböztetett a mástól azt,
Amit most úgy mondok: én, vagy engem.
De ez egy játék, szétszerelhető, mint az álomban megjelenő képek,
Mint az álomból átszivárgó víziók, ha nem a Léthéből iszol,
Mielőtt, mint kit agyoncsaptak, véresre vertek, felébredsz - jaj, megszületsz!
Mint a zaj, amikor rátok rontottam, ó Eurüdiké múzsám,
S te szaladtál, rettegtél tőlem, de hát tudod, hogy amit akarok;
Hiszen Apollón fia vagyok, tudod, hogy amit akarok, az enyém lesz.
Hát hajrá, ropog patám alatt a friss arcadiai avar, csobogva harap lábad közé
Az Alpheios folyó és a homok megcsókolja bokád, amint a parton átszaladsz.
Utánad vetem, utánad magamat, szépséges Eurüdiké múzsám,
Míg a mezőre érsz. Aztán egy térre értem, márvány, üveg és beton köröttem.
Mikor tud megbocsátani a lélek, mikor tud megszakadni a márvány,
Hogy kibújjon egyetlen egy, nem több, hóvirág kérlek, egyetlen hóvirág
Szemrehányás az egész technokrata építkezési szellemiségnek,
Hiszen egyetlen bimbódzó hóvirág akár egyetlen fűszál, az almáskertben,
Mely a többiekkel összenőve, lent a mélyben elkezd susogni a szélben,
Mint a többi fűszál a szellemszépségű ó Eurüdiké múzsám
Lábai körött, aki ott futott, egyre gyorsabban, egyre kétségbeesettebben,
Amikor már majdnem megragadtam, csakhogy ó nem kellett volna,
Hogy így történjen, nem kellett volna, nem kellett volna.
A kígyó mérge gyorsabb volt, mint markom, már majd elértem,
Már majd megkaptam, amikor a kígyó belemart. Ó Eurüdiké múzsám
Izzó combod, mint a forrongó kábelek mélyén az elektromosság.
Az orvosok köpenye olyan fehér akár az úristen ujja hegye,
A rikoltozó rohammentőben már csak egy sóhajtás a túlvilág,
Már csak egy perc, nem tudom, nem tudna valaki néhány fémpénzt
Kölcsön adni, tudom így is sokatoknak tartozom, de hát mégiscsak
Kell valamit adnom, amikor ott ülök a khároni verdán,
A ladikon, amellyel átlebegek a félelmetes Styx folyamán.
Mert ezen a ladikon kelt át ő is, s ezért felsírt a Düraszok kara,
A rengetegben rejlő szépséges nimfák, s ezért felsírtak Rhodophé
Hegység sziklavárai, harcosaikkal és jósaikkal, s ezért felsírtak
Rhészosz harcias földjének leggyilkosabb katonái, felsírtak a geták,
És kiömlött a könnyek dús folyamától a Hebrosz folyó, s zokogott
Egész Thrákia. S érkezett már, nem lehetett elhalasztani, jött Ő
És tudtam, hogy mit akar, ó Eurüdikémet akarja, azt hitte az övé
Orpheusz jött, a holtestet eltemetni, lantjának pengésébe beleremegtek
A vének, gyászdalára megindultak a kövek, és a tengerparton
A hullámok halkabban mardosták a földet, ó Eurüdiké múzsám
Orpheusz elindult, ne aggódj, ő majd kihoz, ő majd megment,
Mint ahogy a huszonegyedik századot mentheti meg az atom-,
A vegyifegyver, vagy az isteni illúzió: a szent virtualitás,
S én előre siettem, én a méhek barátja, a pásztoristen,
Hogy kérjem az Alvilág urait, engedjék őt, a dalnokot, csak őt
Engedjék át, s ő jött, nem szólt egy szót sem, nem énekelt,
A háromfejű kutyát az élő ember úgy megrémisztette,
Ezt a szörny Kerberoszt, hogy tátva felejtette csikorgó agyarát;
Kivillantva félelmetes száját, s Ixion kereke megállt.
Én könyörögtem az Alvilág urának és úrnőjének,
Én könyörögtem, hogy ne hagyják énekelni, csak zengeni ne
A csodás költőt, a legendás Orpheuszt, mert beomlik a mennybolt,
Adják inkább neki oda, amit kér, legyen az bármi,
Legyen az nem más, mint ó Eurüdiké, Eurüdikém,
Csak annyit még, súgtam a fülébe az alvilági úrnak,
Csak annyit még, ha kérhetném, hátra - míg felérünk,
Hátra ne nézhessen, mert aztán úgyis övé lesz a szépség,
S addig én, ó Eurüdikét, könyörögtem patáim csapkodva
A kénköves aszfalthoz, addig had kísérjem Eurüdikém,
S fent már legyen, legyen az övé, legyen az életben Orpheuszé,
S jött a dalnok, jött nagy csöndben, ily néma verset
Nem hallott még sem ember, sem isten, így jött Orpheusz
A leghatalmasabb költő, ajkán nem csendült szó,
Nem mondott verset, nem zengett sirató vagy gyászéneket,
Mégis hangosabb volt jötte az alvilágban, mint a szenvedők
Sikoltása, mert mindenki elnémult az örök jajbirodalmában,
S csak lépések megismételhetetlen ritmusa visszhangzott.
Aztán már fordul is, mögötte Eurüdiké, Eurüdiké mögött én,
S nem szóltunk, nem szólt egyikünk sem, át a néma Alvilágon,
Átmentünk a styxi vízen, ó soha szebbet én nem láttam,
Mindjárt elmúlik, jaj mondtam, de nem baj csodás énekes
Orpheusz, te kinek dalára megrendülnek a kövek,
Vidd az életbe, hiszen neked nincsen patád, neked nincs szarvad
Mint nekem, vidd és élj vele! De ne csak, azt ne! És Orpheusz
Ember volt, előbb volt ember, mint költő, és megfordult
Mielőtt felértünk volna, Eurüdiké ó mindkettőnk múzsája
Pedig így szólt: "Engem, szegény hitvesedet, és téged
Orpheusz, ez a pillantás veszejtett el, két szememre,
Két csillagra az égen, most végső álom borul,
Még egyszer nyúlok feléd, de előbb ér el engem a végzet,
Mint én, drága szerelmem, Orpheusz, Orpheuszom, én téged."
Orpheuszra, úgy tudom, egy sivatagban lelt rá Thanatosz,
Öreg volt már és nem szólt semmit, felállt, és bőszen,
Jókedvűen ivott a felejtés bús folyamából.
S én, meg, itt vagyok, itt egy új század új hajnalán;
S itt sincs, hiába keresem, hiába nézem, itt is lent maradt,
Jaj lent maradtál, ó Eurüdiké múzsám.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.