Az élet barna nádkövét

Az élet barna nádkövét beburkolta Napja,
múlt mosolya szép hevét lanyhán elmulasztja.
Bodza, tarka, szép virág, inni kél a dajka,
Nesztelen meghempergeti a kúszó fűben hagyva.

Mezítelen vágyakozva elosont a szép test.
Tudatlanba ágyazódva ketté szelve éred.
Csöndben csorgó enyészetből nem ugrik fel tovalépve lábai közt
Síró csönben nem úszik el bája. Menthetetlen menthető és
Mosolytalan teliholdban porrá korhad szemérem, tűrő, szárnyas
Várakozó fadudor. Süket öröm a világ végén, hol senki se társa,
Elhal a képzelet hullámsírjában vacogó zúgása. Ártatlan mentesség
Tompán átkarolja. Lelke börtön fátyolán át önmagát dalolja
Lágyan, koszos fehéren, suttogva, hidegen, mert ínségben
szótlan meginog, tespedt pince kehes levegőtlensége teste,
Szeretne, szeretne, de joga csak a moccanatlan csendben
A lelke kívülről szemlélése. Önmaga kicsiségének
Kívülről figyelése. És a zuhanástól
való megmenekülés a tudat ösvényein át a fénnyel teli
új lélegzetbe és világba.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.