(-)

Lépked a lány,
Könnye folyik
Kendőjére hullva.
Vágya mégsem
Halványodik,
Szívébe mar újra.

Tombol a szél,
S rongy-ruháját
Ostromolja a fagy.
Hátrapillant,
Nyitja száját:
,,Menj el innen és hagyj!”

De a fiú
Egyre jobban
Közeleg feléje.
S éj- szemében
Fel-fellobban
Régi szenvedélye.

Lámpafények
Csillannak meg
A leány szemében,
Ismeretlen
Út felé megy,
Határtalan éjben.

Nem nézi már
Merre vezet
A kietlen utca.
Halálba tart,
- Mert vétkezett-,
Ezt maga is tudja.

* * *

Szeretett, s még
Most is szeret,
De a férfi csalfa:
Másik nőre
Vetett szemet…
S rátaláltak halva…

Nem akarta
Megölni őt!
Ám mikor meglátta,
Hogyan ölel
Egy másik nőt…
A kést belé vágta.

És a gyilkos
Fegyver mellől
Vörös vér zubogott.
Szívnek-vére
Folyt a sebből
S többé nem dobogott.

Eszmélt a lány,
Vad dühéből,
S a halottat látva
Futott volna
Bűntettéből
A rideg halálba.

De lábai
Nem mozdultak.
Lerogyott az ágyra.
Sós könnyei
Egyre hulltak
A komor világba.

Úgy érezte,
Mintha néznék,
S szemét eltakarta.
Így zokogott,
Kedvesét még
Kezei közt tartva.

Az a pár perc
Öröknek tűnt:
Véghetetlen búnak.
Rajtuk kívül
Minden megszűnt,
S ők csendbe borultak.

Egyik szólni
Képtelen volt,
Másik gyásza néma.
Egyik hideg,
Megsebzett, holt,
Másik megtört béna.

Estefelé
Járt az idő.
Szóltak a harangok.
És suttogtak
Mélyből jövő,
Földöntúli hangok.

Ekkor a lány
- Bomlott elme -
Otthagyta a testet.
(Nincsen annak
Már kegyelme,
Kinek lelke feslett.)

* * *

Szótlanul lép,
Majd zihálva
Pillant ismét hátra.
Megremegve
Ezt kiáltja:
,, Vágyom a halálra!”

Sötét az éj,
Köd gomolyog,
A levegő nyirkos.
De a férfi
Csak mosolyog:
,, Itt maradsz te gyilkos!”

S szemeiben
Élettelen,
Büszke elégtétel
Keveredik
A végtelen,
Ezüstös holdfénnyel.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.