Ringyó föld ( változat)



megint arról a fényképről álmodtam
amit a februári nyaramban fotóztam

apró kis hullámok lepték el a földet
picik jeges havak
megfagyott habcsókok
és emögé bújt el a nap

mi csodálatos látvány volt
óarany
meg fahéj
és végül cinóber

le kellett ülnöm a hárs gyökerére
és néztem ezt a csodát

a dzsekim persze kiszakadt
de nem érdekelt

hosszú útjaimon nem volt társam
nem keresett senki
nem hiányoztam senkinek

szomjaztam a magányt
amitől sosem féltem
de kellett a ki
a kifelé
az el

eszembe jutott az a nyár
amikor vettem Toniotól egy öntöttvas kádat
és azon a nyáron abban feküdtem
és nem szóltam senkihez

voltam a nyár
a nap
a víz
és a föld

nincsenek történetek

cukorrépát kapáltam

Tonio viccei úgy futottak a kapa nyeléről a tarack felé
afelé a ringyó föld felé
mint egy kis fénypászma a töltés oldalán

hosszúak voltak a sorok

eleinte még beszélgettünk
de elmaradtak a viccek is

komorak magunkba zárkózottak voltunk
gondolat nélküliek

a monotóniában az arcok
a kezek

pengevékony szánk
kicserepesedett

állandó vizet kívánt
koszos vizet
mert ajkunk felett a verítékgyöngyök
szürkék voltak a portól

nem volt idő

négy órakor azt hittem
dél van

olyan voltam azon a nyáron
mint egy cigány

a hajamba szőke tincseket húzott a nap

de ez már régi mese

minden nap más arca volt a rétnek

a vén tölgyhöz délben kimentem
leültem
fejem búbját a törzséhez támasztottam

végig a csakrák mellett éreztem
a hatalmas energiát amit a fából kaptam

és nem akaródzott felkelnem

hagytam hogy a gondolataim mindenfelé kalandozzanak

eszembe jutott aki álmaimban szép nyugisan kísértett

egy gyógyszertár lépcsőjén ült
a lába sebes volt
és azt mondta mosolyogva

látod héderváry luca
ez a szabadság

amikor jólesik megpihenni a gyógyszertár lépcsőjén
amit átmelegít a nap fénye

mindig tudni akartam
hol
melyik városban van
melyik dimenzióban
és időben

mikre nincs válasz

egy nap találtam egy képet
lila fal
előtte egy tonettszék
a belseje félig beszakadva

és nem a szék volt a fontos
hanem a fal

néztem a képet
és akkor értettem meg
milyen görögország

nincsenek történetek
szóltál

de vannak

én abban a falban és a székben
görögországot láttam

de nem a tengerpartot
a fényes delet
és a szűk sikátorokat

a sikátorban a port

nevettél amikor elmondtam
milyen marokkó
amit szerinted összekevertem mexikóval

szálltak a gondolataim a fa alatt
a folyó felől felröppent a szellem-madár
és a szó utánaszállt

szabadság

de te figyelmeztettél

olyan mint szabadság nincsen

gúzsba kötött az

ne játssz nagy szavakkal

ki a fenének kell a nagy szó

a vén tölgy gyökerén akkor esett ki a fa a réten

nincsenek történetek

megmerevedtem és néztem halálát

most éreztem meg saját kicsiségem

amikor mellettem dőlt el a fa

a görög is így ment el
ilyen szépen
méltósággal

mikor az utolsó nap jött el

napfogyatkozás volt

nincsenek történetek

te a szobában pihentél
féltél aznap a naptól

a kálákat néztem a görög házán
a hófehér függönyöket

lába mellett egy traktor nyoma és egy pocsolya

aznap éjjel esett

eszembe jutottak a szavaid

ismered a tengert
amit halálfélelemnek hívnak

néztem a kálákat
eszembe jutott a görög keze
a bőrredőkben megülő kosz

ami évgyűrű lenyomat az élete kerekén

meghalok
és a kálák kibontották szirmaikat

meghalok
és lett napfogyatkozás

meghalok
és a görög kutyája nyüszíteni kezdett

meghalok
és kinyíltak a petúniák

mindenkinek így kéne menni

ilyen békésen

így ahogy a görög ment

akkor amikor minden fényes és dél van
remeg a levegő
és a nők szemérme mézet izzad

igen
akkor kéne elmenni

és elvinni minden fényt magunkkal

mert ismerjük a tengert
amit halálfélelemnek hívnak

abban tocsogunk éjszaka
mint riadt állatok

fel akarunk ébredni
de a hullámok lenyomnak

még azt sem engedve meg
hogy még utoljára emelkedj a horizont fölé
és vidd magaddal a fényt

hagyd a félelmet a hitetleneknek

az ember sosem tud eleget mások érzéseiről
szenvedéseiről
hogy kellő pillanatban megtalálja a választ

felbarmolt föld mellett
vakondtúrás

és lemerülsz a sejtjeid repedéséig

ne félj

van benne valami Remedios Varo világa

úgy távozz mint a görög
vidd magaddal a petúniák ébredését

fáradtan leülsz a hárs matuzsálem gyökerére
és mosolyogsz

elmentem a vén tölgyedig
de nem látom az erdőtől a fát

holnap kijövünk

ne félj

a reggelek paradicsomát nem tépem le
ócska kolbászok mellé

az a holnap ígéretéé

hogy akkor is érni fog a vén tölgy is

ilyen a holnap ígéretét ott látod
az ebrózsa bokrában

ha odaenged

meg fogod érteni azt
hogy nem a tiéd az ég
nem a tiéd a fű

és zene helyett tücsökcsend fogad

de még azt sem vallhatod magadénak

ráébredsz arra
hogy a hársat nem ültetheted virágcserépbe soha

amíg élsz

kék ég / tiszta víz / fekete kenyér / szép test
mi mindennel fölér

lélek a lélekhez simul
szemünk puhán egymásra hull
pillánk rebben

ruha nélkül vagyunk

de a vers rosszul fordul

görög eredetiben kell hallani
szóról szóra cseppenve

olyan szájból amit felsebeztünk
és csókjainkkal tettünk magunkévá

másképp bájtalan fényképe lesz annak
ami nincs

az öregség vajon fáj-e

mert boldogságunkat nem építhetjük másra
csak apró emlékekre

szembesülsz lassan halandóságoddal
többé már nem félsz

együtt vagy vele

pille

bevallom
ahogy írtam kitágult a horizont

és a mézszőke copf újabb és újabb szereplőmet fonja maga köré

az öreg herceg Prospero
nem koldul szeretetet

mert rájön
azt nem lehet

mindent lehet
de szeretetért tartani a markod
nem vagy

ha igen
tedd
merd

vesd le a büszkeséged
mint fakérget

de figyelmeztet egy nap Isten
mikor ébredsz álmaidból

hogy várni kell

várni egy életen át

várni mint a szerelemre

úgy várni rá
mintha mérlegre tennéd az óceánt

esett aznap

és te kutattál

megkérdeztem miért csinálod

mert a tárgyak azok
amikben ott van az arcod
az illatod
és ott a szemérmed illata











Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2026-05-08 08:42:56
Utolsó módosítás ideje: 2026-05-08 08:42:56