Mint ahogy ezen a Földön mindent, az embernek a beszédet, a szavakat is ki kellett találnia a jelenlegi életünk fejlődéséhez-fejlettségéhez. Régen, a kezdetekkor, ahhoz, hogy beszélgetni tudjon másokkal, más, ugyanazon nyelvet beszélő társakra, csapatra, csoportra (társadalomra) volt szüksége. Örök titok és rejtély marad, hogyan lehetséges az, hogy emberek nagyobb csoportja „egyszerre” kezdjen el beszélni valamilyen nyelvet, nevet adni a környező világban látható és használható tárgyaknak, sőt, elvont fogalmakat találjanak ki, azt mindannyian értsék is, és azt is ugyanazzal a szóval fejezzék ki mindannyian. Ez csakis tanulás által lehetséges szerintem, ám ahhoz, hogy tanulni tudjon (jelen esetben konkrétan beszélni) valaki, bizonyos testi adottságoknak is egy időben kellett nagyobb létszámú embercsoport tagjában kialakulni. (A nyelv, a gége, a hangszalagok, és az agy bizonyos részének fejlődése stb.) Mindezt a szimplán logikailag történő „megközelítésből” merítem-gondolom, mert másképpen csakis az emberek nagy csoportjában való „egyszerre történő külső beavatkozás” jöhet szóba, és jön is, van, aki UFO-kban hisznek, van, akik istenekben, van, aki Istenben. Persze, ha hívő vagyok (mint ahogy én igen), akkor eleve ezt az utolsó verziót fogadom el, mert teljesen elképzelhetetlennek tartom azt, hogy az épp átalakuló-fejlődő egyed át tudná (lenne rá ideje, módja, míg vagy ő, vagy a másik egyed meghal) adni új képességeit olyanoknak, akik testileg még nem alakultak át, nem érték el ugyanazt a szellemi-testi fejlettségi szintet, mint ő.

A Biblia legelső könyve, annak is a legelső része „megadja” az irányt (majd azt mondtam, hogy megírja az igazságot) ahhoz, hogy tudjuk, a szó TEREMTŐ ESZKÖZ, hiszen az Isten a logosz (görögül: λόγος) segítségével, a kimondott szavával teremtette meg a világot, s így az embert is. Igaz, a logosz szó jelentése „rendező elvet” is takar, és így már talán egyszerűbben megérthető, hogy a világon MINDEN valamijen végtelenül egyszerűnek tűnő, ám végtelenül bonyolult „szabálykönyv” szerint működik (az élőlények, az EMBER pl. a DNS kóddal, de pl. a VILÁG a fizika, matematika, természeti törvények, gravitáció stb. megmásíthatatlan szabályai szerint). A bibliai leírás szerint az ember (Ádám) megteremtése után: „És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt. És formált vala az Úr Isten a földből mindenféle mezei vadat, és mindenféle égi madarat, és elvivé az emberhez, hogy lássa, minek nevezze azokat; mert a mely nevet adott az ember az élő állatnak, az annak neve. És nevet ada az ember minden baromnak, az ég madarainak, és minden mezei vadnak; de az embernek hozzá illő segítő társat nem talált vala.” (Valamennyire utalnom kell itt Platónra is, aki a Kratülosz című elmélkedésében épp a szavak őseredeti jelentéséről beszél. Így kell lennie, ha már a bibliai Ádám -akkori egyedüli élő emberként- nevet adott az állatoknak és mindeneknek, a „nevek” helyett később csak a Föld bírtokba vételekor a különböző népcsoportokra bomlás, illetve a Bábel tornya építése utáni „nyelvösszezavarás” után keletkezhettek újabb kifejezések az ősi, „Ádámi” kifejezések helyett.)

És itt „jön be a képbe” Esterházy, ő is ezeket igazolja, amikor a szavak csodálatos életének leírását matematika szabály leírásával kezdi. Igaz, az Esterházyra annyira jellemző humoros-cinikus-szókimondó, de mégis lényeglátó módon az írókra, az irodalmárokra alkalmazva, azokat a matematikai „halmazelmélettel” és a prímszámokkal együtt ÖSSZEHOZZA a szavakkal. Hiszen az író ember „alapanyaga” a szó, amivel ő maga is ugyanúgy tud teremteni, mint az Isten, csak nem konkrét tárgyakat, életeket, hanem fogalmakat, filozófiát, útmutatást, verseket, regényeket, film-forgatókönyveket, végső soron az emberi kultúrához tartozó legfontosabb dolgokat. Esterházy írása is inkább a medialitás kulturális vonatkozásának megértéséhez, magyarázatához alkalmas, ám mint általában az rá jellemző, a sorok között nagyon is mély és érvényes axiómákat találunk.

Örkény István megfogalmazását idézi Esterházy, ki is az író? („A vaj köpülésekor megmaradó, tejszerű, savanykás folyadék.”) Természetesen ez a vicc, vagy fricska se pusztán vicc vagy fricska, hanem egy nagyon is fontos adalék a medialitás kulturális részéhez. A szavak (minden nyelvben) többjelentésűek, ám a mi anyanyelvünk idegen nyelvet beszélők, más anyanyelvűek szerint is nagyon gazdag a szinonimákban, a többjelentésű, vagy épp csak a hangsúlyozás által elnyert többjelentésű szavakban (nem a szlengről beszélek). Az irodalom (mint fogalom) az egyik legalkalmasabb műfaj-tevékenység-fogalom arra, hogy a szavakból műveltséget, tudást, emberséget és akár kézzel fogható, anyagi javakat is teremtsünk magunknak. Nyelvünk sokszínűségéhez hozzátartozik az is, ha a szavainkat egyszerűen csak egymás mellé helyezzük, mert sokszor meglepődünk, hogy mennyire más jelentést kapnak ugyanazon szavakból összeállított mondatok, mint azt az egyes szavak jelentésétől elvárnánk. Fodor Ákos (szinte csak a magyar nyelvben érvényes) megdöbbentően egyszerű, de mégis megrázóan pozitív versét idézem: Három negatív szó: Nincs semmi baj. Létezik ez? Valóságos ez? Arról beszél, hogy nincs, meg arról, hogy semmi, meg arról, hogy baj, és a vége egy szép ölelés, egy simogatás lesz? Egy örömhír? Szinte egy „evangélium”? IGEN, ez a szó ereje, ez az ember „érdeme”, aki a szavakat megszelídítve, azokat fenevadakból az emberi kultúrát, méltóságot kifejező eszközzé tette.

Hogy mennyire sokrétű és gazdag a nyelvünk, egy újabb költőre utalással szemléltetem: Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke című versében a gyalogolásra alapozva, végig ennek szónak rokonértelmű szavait, árnyalatait, vagy szinonimáit használta.

De visszatérve Esterházyhoz: Fontos utalás ad arról, hogy a medialitást ő inkább csak az írásra érti-használja, mert „Megszoktuk, hogy manapság mindenki beszél, egyszer csak ott egy mikrofon – nagypapa, hallasz? -, és beszélni kell, háziasszony, focista, táblabíró, hivatásos pederaszta és amatőr bélyeggyűjtő, mindegy, csak beszéljen. Folyamatosan műsoridő van. De az író hangsúlyozottan nem beszélő-állat, hanem író-állat, én is, ahogy a költő mondja (én) "leginkább papírközelben vagyok én". Miért fontos közlés-kijelentés ez? Mert általa akarja bizonyítani azt is, hogy ő az írással akarja „meghatározni önmagát a Világban”, míg mások a beszéddel is ugyanezt teszik, de az neki értéktelenebb, számára az nem nem „opció”. A medialitás, azaz a médiumokhoz való viszonyulásunk határozza tehát meg az ÉN-ünket, bennünket magunkat? A válasz egyértelműen igen! Mai világunkban szinte minden a médiák körül forog: a tinédzser a tiktokon, a fészbukon, a twitteren vagy más egyéb „szósöl médián” akarja önmagát meghatározni, és ELFOGADTATNI. Maga a medialitás tehát az emberi kultúra egyik legfontosabb részévé vált a XXI. századra, lassan annyira, hogy akik ezeket az említett helyeket nem használják, azok „nincsenek is”!! Akik pedig a „felületeket” birtokolják, azok HATALMAT nyernek vele!

Esterházyról nehéz elképzelni, hogy nincs, vagy hogy jelentéktelen, de azt is, hogy a könyvein, írásain kívül „más határozta volna meg azt, hogy kicsoda ő”.  (A  közlés tehát (a nyelv, az írás, a szavak, a próza, a vers) egyenesen az alkotó szuverenitását biztosítja, fölöslegessé téve azt, hogy „erőltesse” az önmeghatározást.) Köteteiben talán a legfontosabb szerepet a magyar nyelv, annak gazdagsága, kifejezőereje kapja. „Van énnekem rendes kéziratom, sok szó van rajta, melyet kímélet nélkül mind fölolvasok, egyetem ez, nem szórakozni vagyunk. Lám, a mi végre vagyunk a világon? alapkérdésre mintegy véletlenül kaptunk egy részválaszt.” Tehát a médiumok használata és a műveltség között Esterházy egyenlőségjelet használ. (Könnyű volt neki, hiszen immáron 10. éve halott, s életében, 2016-ig talán még kijelenthetjük, hogy a médiák nem okoztak annyi kárt sem a fiataloknak, sem az idősebb generációknak, mint az azóta eltelt tíz évben. Hiába no, „fejlődünk”.) Az Esterházy család (látszólag) mélyen vallásos volt, bár ez nem igazán mondható el épp Esterházy Péterről, aki inkább a család liberális ágát képviselte, de apró kijelentéseiből, apró mondatocskáiból azért kiderül számunkra, hogy a hitet azért ő is komolyan vette: „… többnyire kiderül, mondjuk egy értő olvasásnál, ez akár még egy kritikusnál is bekövetkezhet, minden jó kritikus jó olvasó is, de nem minden rovar bogár, hogy rendszerint sokkal több összefüggés, nyelvi játék, mélység és sekélység található a szövegben, mint amennyit az író beletett. Egy más szempont szerint ezt úgyis lehet fogalmazni, hogy az rossz jel a munka minőségét illetően, ha csak az van a könyvünkben, amit beletettünk. Jobb korokban ezt elfogadták közvetlen Isten-bizonyítéknak.” – írja, és ezen mondata számomra azt bizonyítja, hogy bizonytalan a hitetlenségében. Más korokra hivatkozik, amikor még a medialitás (a médiák hiánya miatt) nélküli ember csak úgy egyszerűen hitt Istenben, a Teremtőben, a dolgok rendszerének fontosságában. Jogfolytonosság köti össze származása révén hívő őseivel, és ezt a „gúnyát” nem lehet csak úgy sutba dobni. A kultúra a génekbe is beleivódik? S ha tán nem is a génekbe (mert akkor minden okos ember utódja okos lenne, s ezen „okoskodást folytatva” minden buta ember utódja evidensen buta lehetne csak), de az emberi LEHETŐSÉGEKBE mindenképpen. Az okos szülő gyöngyöket, azaz értékeket gyűjt a gyerekeinek, s ráhagyományozza a tapasztalatát is. Ám sok embernek nincs lehetősége sem a gyöngyök gyűjtésére, sem arra, hogy bármit is hagyományozzon az utódokra! Anyagi értelemben. Szellemiekben a legszegényebbek is sokat hagyhatnak a gyerekeikre. (A nagymarosi Misztrál Együttest idézem ehhez meg egy borzongatóan jó dallal: Kárpáti Tibor vers - Heiczinger Mika zene: Gyöngyöt az embernek című dalát mindenkinek hallania kell!) 

Nagy neveket sorol, ám ő maga is nagy név lett (már életében is), így érdemes odafigyelni minden gondolatára. Azt mondja Esterházy, hogy „Elfelejtünk szavakat, másokra rálelünk, olykor túlságosan is, s lesznek divatosakká. A kérészéletű divatszók, így szerepelne az újságban. A politikusok például évek óta ragaszkodnak a markánshoz, markáns véleménykülönbség, ez azt jelenti, hogy egyikőjüknek sincs véleménye, és ezt markánsan a tudomásunkra hozzák. A másik a mentén. De nem hogy a Maros mentén, vagy hogy folt esett a nyuszttal bélelt mentén, ami mégis valami megbízható, ha nem is polgári, de konzervatív ügylet, hanem nemde az "ilyen-olyan értékek mentén". Tulajdonképpen anyánk nyelve iránti tiszteletből nem volna szabad ilyen pártokra szavazni.”  Elkerülendő a direkt politizálás, inkább csak magával a nyelvvel, és az irodalommal (ezzel a médiákkal) akarok foglalkozni, így mindösszesen azt jegyzem meg, egy írótól talán elfogadható az, ha a nyelvromlást, a médiák negatív hatásait sokszor dühhel, vagy épp „erős jelzőkkel” illeti.

Előadása további részében szinte lubickol a nyelvjátékokban, a szavak többféle jelentésein vígan kuncog, és mondatszerkesztéseivel, gondolataival, azok sokjelentés-rétegeivel szinte próbára teszi az olvasót: ha képes elolvasni
Esterházy szövegét, ha képes arra, hogy meg is értse, ha képes arra, hogy az íróval együtt nevessen, vagy csettintsen egyet -„ez igen”, vagy „jaj de jó gondolat”-, akkor az olvasó is azon kevesek közé fog tartozni, mint az író, azaz a medialitás negatív hatását eddig (úgy-ahogy, vagy épp szerencsésen) elkerülők közé.

Mi is lehet hát a medialitás negatív hatása? Gyerekeket és unokákat nevelő apaként-nagyapaként tudom-látom, hogy a mai kor „rákfenéjének” számító televízió-képernyő hogy „elvarázsolja” a gyerekeket, és persze a felnőtteket is. Szinte mintha „beszippantaná” őket a látvány, sokszor a szó nélküli történet, vagy a szinte a lehetetlennel egyenértékű „mese”, ami a VALÓSÁGBÓL teljesen „elrabolja” ezeket a gyerekeket, felnőtteket. Mintha csak a biblia végső időkről szóló sorai valósulnának meg, teljesednének be, „Akkor sok hamis próféta lép a nyilvánosság elé, akik sokakat félrevezetnek, hogy a hazugságokban higgyenek.” (Máté 24.11) Valóban, a médiák szerepe vészesen átalakult mára! Mintha csak az lett volna a cél, hogy az embereket összezavarja a sok információ, és ne tudják, mi is az igazság! (Erre manapság „rátesz egy lapáttal” az MI, szinte lehetetlen eldönteni mi az igaz, mi a hamis.) Hatalmas mennyiségű tudatosan használt „féknyúz” terjed jobbról is, balról is, lentről is, fentről is. Gyakorlatilag Esterházy további gondolatai a józan ész, a gondolkodás, a megfontoltság mellett állnak ki. (Az 56-os gondolatai, a Nagy Gáspár verséről írtak, a szavak elértéktelenedését okozó gátlástalanságról szóló gondolatai, és végül eljut az abszurdig, a groteszkig. Olyan szinte, mintha már kínjában tréfálkozna, mert ő sem tehet semmit a „világtrendek” ellen, az irodalom, a könyv egyre inkább szerepét vesztett, üres mentőcsónakká vált, ami megfeneklett egy kiszáradt tó fövenyén.) 

Esterházy szerint „A diktatúra nyelve a csönd, a halálos, végtelen, mozdíthatatlan csönd.” Ez pedig éppen ellentétes a médiák jellemvonásával. Érdekes ellentétpár, hiszen a médiák „rossz működése”, a közölt üzenetek hazugságai nagyon is zajosak, ám a végeredmény csönd lenne? Az, ugyanis az ember a szabadság helyett megtanul „csendben lenni”, „befogni a száját”, kénytelen lesz sok ember arra a megállapításra jutni, hogy „jobb, ha nem szólok bele”, „én csak egy ember vagyok a sok milliárdból” (ráadásul sokan bezárkóznak, illetve elzárkóznak embertársaik elől, azaz a társadalmat „bomlasztják” akaratlanul is).  Mindezen érzéseket, gondolatokat véleményem szerint épp a médiák, az azokhoz való viszonyulásunk, kapcsolatunk (a medialitás) „ülteti” el a fejünkben. Valahol, valamikor „kisiklott a vonat”, és azóta egy olyan vágányon halad az emberiség, ami nem vezet sehová. Illetve vezet, Isten felé, hiszen „ezeknek mind meg kell történniük”, mielőtt visszatér az Úr.

„Itt most eltűnődhetnénk, hogy vajon a dolgoknak van-e nevük vagy a megnevezés által lesznek a dolgok, vagyis a szavak a dolgok…” – írja, illetve kérdezi Esterházy, és azt vagyunk kénytelenek válaszolni neki, hogy igen, mindennek van neve, és ez a név akár determinálja is az embert, a tárgyat, a fogalmat a név jelentésének betöltésére!
Kényszerpálya? Az bizony, a javából!

Mit lehet tenni tehát, ha az emberiség a hatalmas technikai fejlődés ellenére mind tudásban (a nagy tömegekre gondolok), mind erkölcsben egy mély, feneketlen mély szakadék felé botladozik? Vissza kellene térni az alapokhoz. A médiák manapság szinte mindenütt a diktatúrákat szolgálják, mert kényelmes, mert biztonságosnak tűnik, mert jó pénzt hoz a konyhára, mert könnyebb a meséket, a hazugságokat terjeszteni, mint az igazságot keresni. Mindenki megtanulta már a leckét: „Mondd azt, amit szeretnél, és azt kapod, amit nem szeretnél.” (O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások) Belesimulni ebbe a „nagy ránkfeketedésbe”? (Németh Péter Mikola költő jelzője.) Eszterházy szerint az olvasóknak tudomásul kell venni, hogy az író is ember, sőt, az író OLVASÓ is egyben, így nem vállalhat felelősséget semmiért. Nem lenne hát célja az irodalomnak? Van, írja, „Az irodalom továbbra is többek közt az elvesztett szabadságról beszél, csak most már látjuk, amit eddig is lehetett volna, hogy ez nem pusztán politikai kérdés. A szolgálólányos fölfogás azt is feltételezi, hogy az irodalom a társadalmi hierarchia fontos pontján áll, ez ma nincs így, a társadalom többé-kevésbé fütyül az irodalomra (amit én többé-kevésbé rendben lévőnek tartok), az a része is fütyül, mely osztja a most említett fölfogást.” És azt írja, hogy: „Az irodalom – a filozófiával, a vallással, a tudománnyal – a lét titkait fürkészi.”  PONT. Vagy ahogy mostanában mondanánk, „ennyike”. A nyelvromlás, a szavak devalválódása, a trágárság terjedése a közbeszédben (manapság már a politikában, a politikusok, a miniszterek körében is) mind kortünet, mind a médiák felelőssége (az azokat használó, istenítő emberek mellett), és sok esetben visszafordíthatatlan. Az irodalmároknak, íróknak, költőknek, művészeknek jó példát kellene mutatniuk. Ám: „Ami a példaadást illeti, az egy általánosabb társadalmi jelenség része. Úgy beszél, mint a kocsisok, mondották régebben. A hány millió kocsis országa lettünk? Régebben a művelt vagy csak a pozícióban lévő ember súlyt vetett arra, hogy választékosan beszéljen. A túróba, ez ma nincs így!” - válaszolja Esterházy a rá oly jellemző cinizmussal-tréfás visszavágással, mert dehogynem, tudja ő is, hogy de, így van, csak erre egyre kevesebben „vállalkoznak” erre. Ám: „Ugyanazok a szavak, mozdulatok, melyek a pornólapokban vannak, egy szerelem csodájában megszentelődnek.” – írja, s megadja az egyik lehetséges utat a megoldáshoz, az ellentétek feloldásához: újra kell „szentségesíteni” a szavakat, s ehhez a cselekedeteinket kell „egyenesbe” hozni velük. Leegyszerűsítve: Ha ember vagyok, a szavaim legyenek egyansúlyban azok jelentésével és egyenértékben a cselekedeteimmel.  

„Itt valamit meg kell jegyeznem. Hogy én úgy tanultam, hogy a káromkodás az az Isten káromlása, nem egyszerűen a csúnya beszéd, de, nézve a tudós szótárakat, ma ez általában a trágárságot jelöli. Azt a régi káromkodást, azt semmilyen formában nem tűröm, a sejtjeim nem tűrik. Fizikai rossz hallanom. Azt hiszem, még sose káromkodtam. Egy kivételt engedtek meg ezek a pápista sejtek, a tüneményes Vargha Balázs egy örökéletű kétsorosát: Ez is tanít?/ Az istenit!” – írja, s már megint elárulja magát, a hithez való hozzáállásáról. Nem egyedül ő volt az, aki szinte ugyanezt és ugyanígy jelentette ki a káromkodás lényegéről, Burány Béla néprajzgyűjtő ugyanígy vélekedett, ám a zentai beszélgetést nem idézem, mert valóban szókimondó volt, ami egyesek jóízlését, erkölcsi nézeteit (vagy épp álszentségeskedését) sérthetik. Kellenek szent és sérthetetlen dolgok, fogalmak, szavak mindenki életében, s ehhez ragaszkodni szép emberi feladat: „A szavak jelentőségével és egyszeriségével kapcsolatban emlékeztetek Illyés Haza,
a magasban című versére: „te mondd magadban, behunyt szemmel, / csak mondd a szókat, miktől egyszer / futó homokok, népek, házak / Magyarországgá összeálltak.” Haza a magasban. Haza a szóban.”  

Végezetül álljon itt Esterházy esszéjének (előadásának) utolsó része, hiszen a mai világnak, a médiák befolyásának, az életünkre rombolóan ható szerepének tökéletes összefoglalóját adja: „Mért tetszik pszichoanalitikushoz járni, vagyis mért tetszik lábjegyzetelni a saját életét, mért tetszik  álldigállni a saját élete mellett, mért nem tetszik átélni, mért csak reflektálni, reflektálni? Mért nem tetszik elfeledkezni az életről, épp azáltal, hogy élni tetszik? Mért tetszik folyton rohanni? Mért nem tetszik egy aranykorban élni? Mért tetszik újra meg újra új életet kezdeni, mért nem tetszik tudomásul venni, hogy egy életünk van, mért nem tetszik tudni, hogy egy életem, egy halálom, mégis megpróbálom, mért nem tetszik...”

Összefoglalva: Az emberi kommunikáció legfontosabb eszközei a beszéd, az írás, a nyelv (mint fogalom), a kultúra, az irodalom, a művészetek, a médiák. A médiák eluralkodtak jelen életünkben, főképp, amik a technikai fejlődéssel összeköthetőek: televízió, internet, közösségi platformok, „szosölmédia” stb. Mindeközben a klasszikusnak tekinthető könyv (Gutenberg-galaxis) bár darabszámban minden eddigieket felülmúl, mégis elveszítette uralkodó helyzetét az egyéb médiákkal szemben, így maga a régebben csakis a könyvekből eltanulható alapműveltségünk döbbenetes mélységekbe juthat-jutott. Mindez a törvények, a szabályok fellazulásával is együtt járhat-járt, ezért az alapműveltség hiánya párhuzamosan halad egy káoszba hajló jövő felé (Ajánlott film: Tarr Béla: Torinói ló), ahol ugyan a technikai eszközöket zseniális módon tudjuk majd használni, de embertársainkkal nem tudunk majd mit kezdeni. Mivel ebben az új világban a legfőbb érték a mások életében való folyamatos jelenlét (nem a minőségi jelenlét) lesz az egyszerű ember számára, a HATALOM számára pedig a dezinformáció, ezért a vallás, a hit ugyanúgy elveszíti eddigi fontosságát, mint ahogy a Gutenberg-galaxis is lassan összezsugorodik, vagy eltűnik. Ha a médiák (a medialitás) kapcsolata így hat az emberekre, ha az emberek nem tudják azt megfelelő módon kezelni, akkor az országok zsarnoki rendszerekbe váltanak az egymás tisztelete, illetve a demokrácia, vagy csak akár a legalapvetőbb emberi értékek tisztelete helyett. Ha az emberek „lecserélik” Istent egy képernyőre, ha a könyvek lángjainál melegedve olvassák majd egymás mellett hangtalanul a hazugságokat, meséket, akkor a túlélésre való készségünket is elveszítjük.

Végtére ez is jó lesz, mert az útnak mindig van vége, s ha oda eljutunk, már nincs hova tovább. És akkor megtanulunk újra tüzet gyújtani, kutat ásni, élelmiszert termelni, és rádöbbenünk, hogy „a telefont, a képernyőt nem lehet megenni”, és a legjobb segítség a házam építéséhez a szomszédom, a barátom, a testvérem, és nem a laptopom, vagy a netes újságom.  

Istenem, segíts!!

Ajánlom:

Fodor Ákos: Három negatív szó, https://www.citatum.hu/idezet/23723

Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke,  https://www.magtudin.org/Nyelvlecke.htm

Misztrál Együttes:Gyöngyöt az embernek  https://www.youtube.com/watch?v=9X75pMfiLDk 

A mi kutyánk kölke – beszélgetés Burány Bélával Zenta község honlapja

Tarr Béla filmje: https://videa.hu/videok/film-animacio/a-torinoi-lo-2011-filmdrama-magyar-francia-nemet-svajci-jrjkUKOw5iQNrW2q