ÁLMATLANSÁG
Lépteim mögött a lomb összezárt,
mint légszomjjal küzdő tüdőlebenyek,
és megbolygatta a rejtőző gyász,
az egymásba torkolló ösvényeket.
A végzet kővázas fészkei mellett,
lopódzott, suhant a rászedett idő,
a holtak elküldték: már nem ismerlek,
az élők úgy hiszik, nem szerethető.
Megálltam ott, hol a centrum pihent,
az öröklét csálé tengelye alatt,
egy zaklatott isten aludni ment,
és azt álmodta, hogy ébren maradt.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2024-11-01 11:29:35
Utolsó módosítás ideje: 2024-11-01 11:29:35
