Mélység és magasság

Talán nem unnád,
ha elmesélném...

a városokat az óceán mélyén.
Utcákból állnak ők is, és a
vízbiztos, algával festett házak
felett a napfény, mint óriás
látomás lebeg. Időnként
valami kisded vulkán szór
lávaszínt a kopár tűzfalakra,
és a sötét, félvad homály részekre
szakadva vonzódik önmagához.

Óhaj is talán ez a látomás,
mely hullámzik, küszködik,
partra vet. Úgy sodor közel
privát mandaládhoz, hogy
gyötrelmeidet is ölelheted,
és eközben pányvát vethetsz
bármely kósza jóra. Persze
álmaidban már ott rejtőzik
mindez; elnagyolva.

Én szóltam az elején,
hogy unalmas lesz talán...

a történetem. Bár, ha figyelsz
a szavak közötti csöndre vagy
a víz hangjára a sziklák falán,
akkor rádöbbensz; a tengermély
az ég folyékony tükre,
és a házfalon az alga; fű, bokor,
csalán. Mindaz, ami a vihar nehéz,
indigó testében lebeg, túlélni
küzd, szorong és remeg.

Ahogyan tengelye körül a Föld,
mi is úgy forgunk tovább és tovább.
Bölcsőjét talán az idő sem ismeri,
az ember pedig elgyötri korát,
de van egy látomás, amely közös
tengerrel, sorssal, éggel;
a mélyben derengő városok
addig vándorolnak, amíg
össze nem forrnak a fénnyel.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2024-09-26 16:42:52
Utolsó módosítás ideje: 2024-09-26 16:42:52