Végre elment anyád. Csodálatos órák ezek, először a telefon. Ráveti magát. Ömlik belőle a szó. Átváltozik Updike, nem kell. Vidd el azt a könyvet, engem nem tudott lekötni. Mezítláb, de a lába a parkettán. Lyukas a zokni, hátragörgeti. Második emelet három. Leugrom egy fröccsre, toporog, anyádnak egy szót se! Hazaállít gesztenyepürével. Lekenyerez. Mosolyogva nézem. Leesik egy borsószem, bekapja, a vállát rántja. Nincs semmi baja, nem koszos. Ha tízéves lennék, nem kacsintana. Nézd, azt festi anyád. Vakkeret. Minden képéről ezt gondolom. Nem érdekel. Szeretném látni, ahogy apám rajzol ceruzával. Asztalosceruzával. Az érdekesebb. Piros lapos ceruzával. És mér.
A kert az ő birodalma. Menekülés. Isten. Ribizlik, kardvirág. Tombol az egész. A hangja erősebb, öltözz át. A szegen mindenféle ruhák. Nem beszélek. Mesél. A kisbódéról, hogy ideszoktak az őzek. Vigyél patisszont. Ilyet nem szagoltál. A Bandi hozta. Elég a kenyér, a szalonna, a krumpli? Egyél, van még. Aggódik. Szereted a hagymát? Persze, szereted. A kenyeret apám sütötte. Nézem a fejebúbján a maradék haját. Belekap a szél.
Tavaly fára mászott. Elszáradt fenyőről beszél, és már tervezi a málnást. Nézem a kezét. Megsimogatnám.
Mosolygok. Látod a kiskádat? Nem műanyag, mint a mostaniak. Abban fürdettünk. Kihoztam ide a fejed, a szilvafába vágtad. Tanuld meg, le kell hajolni. A földig. Megszámolom a fákat. Mindig több. Meggy, körte.
Nézd ezt a retket! A fehéret eszik a nyulak, majd nekiáll kapálni. Inkább én. Bodegájába sosem felejti kitenni az egérfogót. A parketta, a tégla, az asztal és a reumás szék. Rózsalugas. Sziklakert kerti törpével. Öcsém hozta. Jók ezek a giccsek. Anna megette az orrát. Nevetünk. Biztos kikakálta.
Apám elnyúlik ebédünk után. Fején női szalmakalap Velencéből. Az eleje egérrágta, én sem nézek ki különbül.
A rossebb, ott viszi. És röhögünk végre felszabadultan.
Tudtam, mikor kiszállt a Golfból. Olyan fura volt az egész, és olyan sovány.
Örökké feldúlsz valamivel, pedig erőd az van. Tudtam, hogy a fénykép miatt jöttetek igazából, ahol, mint az orgonasípok, le vagytok fényképezve gyermekként. Te műtét előtt, és rosszabb a szíved, mint gondoltuk. Nem is nagyon néztél rám. Azokat a hülye leveleket néztem az árokban, és minden marhaságról beszéltünk, arról, ami nem is fontos. De úgy tettünk, mintha ez most az volna. Levelek az árokban és piros fák. A cseresznyéé, a baracké. Ezt gyűlölöm, ezt a szavak nélkül is értjük egymást. A fenét értjük egymást, mindent most kéne kimondani, mindent, érted? Megláttad a fényképeket, amin, mint harangsípok, ültetek, és leemelted a falról. Gyengéden. Az utolsó kép talán. Odahúzta Miki a padot, és ti úgy ültetek rám, mint akkor régen, de most megöregedtetek. Miki mosolygott, Maci unalmas képet vágott, Márti természeteset, csak a te arcod volt szomorú... Sütött a nap, ti ültetek, én néztem, mi, a többiek néztünk. A fény rád esett, a legnagyobbra. Kerülted a tekintetem, nem néztél rám. Hozzám beszéltél. Nem, nem beszélek félre, nem mertél a szemembe nézni. De kimondtad. Ha ez a kurva szív megáll! Apa! Elköszöntél a Mamától a temetőben. Várunk, a várólistás apám, ha hívnak, akkor rögtön menni kell. Félek, és nem szégyenlem, hogy félek, azt sem, hogy ide írok. Azt sem, hogy neked írok. Őzikék. Már megint az őzikék. Magam siratom. Tudod, a Zaporozsec, amikor együtt toltuk, és a nyulak. Meg a copfom. És amikor táncoltál a hosszú folyosón anyával. Francia sanzon volt, Piaf, fekete bakelit lemez, és a „Nem, nem bánok semmit sem...” – ez szólt. Sosem komolyzene, csak Eszter hitte azt. Már fáradsz. Írok egy levelet. Istenem, hány hülyeséget írtam, de nem érdekel az sem, hová írok. Kis skicceim neked írom egy füzetbe. Olyan jó lenne, ha újból túráznánk Tücsiékkel. Az is, amikor meséltél, mikor minden lökött krimidet elloptam. Sosem tudtál jó bort csinálni. Agyoncukroztad. Nem értettem, miért ültetsz annyi fát. Jövő héten megyek. Kéne most egy mese neked, vagy egy pulóver, Apa, vagy csak megint átölelni, hogy halljam: Duplaszaltó Krisztinának. Kérlek, mondd ezt nekem. Miért nem mondod? Az országot bejártuk. Csak úgy stoppal. Hány éves voltam? Az ország csak a Vendvidék. Igen, azokkal a körtefaillatokkaI. De az volt az Óperencia. Pityerszert kaptam tőled szülinapira. Meg a tisztaszobát. Miért ígértetsz meg velem hülyeségeket? Nem bírok írni, firkálni kell, pedig mindegy, mit. Nem veszek ki belőle semmit. Apa. Ne hazudj... Zsíros kenyereket eszem, jól hallottad, mérges lennél, csak hogy ne fogyjak az idegességtől. Hogy ne nézzek ki rosszul, ha látsz, hogy lásd a hosszú hajam, a nevetésem, azt, hogy egyél még, ha ott vagyok. Az a fénykép megzavart. Miért? Hogy bírtad ki mosolyogva a testvéreiddel? Mi? Miért nem hazudsz, vagy mikor hazudsz? A padról majdnem leestél... Hátul billen nagyot, és mind a három tesó összerezzen, hátha ez rossz ómen. Nem hiszek, te is tudod. A gyerekimát elmondom most is. Apa, ugye elolvasod majd a könyvem? Apa, nem lesz utolsó fénykép. Beállított hazugság volt a mai délután. Ledermedt gyermekek. Egyszer normálisan leírom, hogy ne ez a kép maradjon, hogy te középre ülj... jó? Apa, a könyvemnek azt a címet adom, hogy Vadkörtefák. Érteni fogod. És persze, hogy újra stoppolunk.
Anyámról mindig kis képek, villanások jutnak eszembe. Például a múzeumok hidege, ahogy egyenes tartással megy egyik képtől a másikig. A karját kinyújtja, kicsit rebben csak, mint törött madár szárnya, úgy mutatja és magyarázza a perspektívát egy képnél.
– Miért fontos? Miért más az alma?
– Lejjebb van, mint a többi – mondtam én, és leesik.
– Miért esik le?
– Görbe az asztal.
A felelet teljesen kiábrándított. Hétévesen azt vártam mindig, hogy mikor nyalja le az egyik képről a festéket.
Emlékszem az olívzöld ruhájára, a Bözsi nénivel varratta. (Mindenhol vannak Bözsi nénik.) Ez a ruha húsz év hordás után az enyém lett. Mindig azt mondta, hogy az anyag minősége legyen a legfontosabb.
A szeplős arcommal, nagy bogárszemeimmel néztem fel rá rajongva ilyenkor.
A múzeumokban nem Csontváryt figyeltem. Azoktól a hatalmas képektől féltem. A szobroknál már nem volt anyám: mintha eltűnt volna. Itt „faragtam én”. Borsos Miklós máig a kedvencem. A fejétől, amely egy gömb volt, soha nem lehetett elráncigálni.
A szobrok indítottak el bennem egy különleges képi világot, és a festmények is. Ezekből építkezem.
Emlékszem olyan pillanatokra is, amikor már nagyon kellett pisilnem, és féltem, hogy bemegy a legújabb kárókockás harisnyámba.
Kihangsúlyozom a színeket, a formákat, mert anyámat színek között láttam. Mert fontos volt, hogy a lábamon zöld-piros kockás harisnya legyen.
Ez később tökéletesen belém nevelődött, míg le nem vetettem, hogy a verseknél, mint valami megfelelési kényszert, megint magamra húzzam, majd lerántsam hisztisen, mikor egy csörtét vívok magammal.
Egy olyan harcot, ahol én vagyok a bolond, aki mindig máshogy viselkedik, mint ahogy kell. És e más forma mögött dac volt, és az én világom a kíváncsiság.
Magammal küzdök, ami mások szerint nemes feladat. Bármi lesz is: győzhetek és veszíthetek.
De egyet tudok!
Nem az a fajta vagyok, aki feladja. Soha nem értettem, hogy nekem ez a piros-zöld harisnya mit képviselt.
Már tudom.
Ezt a képet, a képekben írást megírtam én. Most mégsem azt írom, amit akkor, szinte kronológiai sorrendben. Ez más forma lesz megint, és élvezem, milyen könnyedén írok; persze csapongva, összemosva anyámat, engem, a tudatalattit, és még mindig nem tudom, hogyan jövök ki belőle.
Cortázar itt mellettem épp cigire gyújt. Teljesen odakoncentrál.
És most leírom a nagy „panelomat”:
biztosan fúj a szél...
A gótika és a román stílus, a szecesszió, az ülőfülkék a várban.
Nem tudom, mit akartak, mi legyek, de hétévesen fújtam a gótikát, az üvegablakokat, és ez ráadásul érdekelt is.
Picasso mondta egy interjújában, hogy mindent félig tudok, tehát a másik felét meg kell tanulnom. Hát így voltam én is, csak van, amit lusta vagyok megtanulni...
A jáki templom zarándokhely lett miattam, mert az tetszett.
Ha belegondolok, akkor megint a forma felé mentem...
És anyám, bárhová mentünk, kifogástalan haj, cipő, táska, valami egyedi cucc, én meg hozzáöltözve.
Már nem látom olyan könyörtelenül ezt a gesztenyegyereket.
Aztán ez a szépség fakult.
Lassan, de fakult.
Láttam már anyámat melegítőben – istenem, de rondák az egykori melegítők...
Lassan, de kopott Kám, Zirc, az Őrség, a Balaton és a többit nem sorolom; ami volt, elkopott, ahogy az is, amikor elvesztem és kerestek mindenhol.
Csak macskát játszottam, mondtam én, vagy hóvirágot szedtem, esetleg novemberi ibolyát!
Csend volt, fojtott légkör. Anyám válla csapottan lóg, kinéz az ablakon.
Tél van.
A sárga függöny kinn szárad, a dzsekim vállfán, a karnisra akasztva, Eszter nyűgös, és a sörösüvegben lévő kakaót a földre önti majd a dundi kezével, a kék szoba szőnyegébe maszatolja.
Minden drapp és hóillatú, de nem az a kellemes, hanem az a nehéz és súlyos.
Anyám sírt.
Tudtam, hogy olyasmit rejt magában, amiről én tudok, és ez a titok megint hozzá kötött: hogy jön a karácsony, a hideg szívek karácsonya.
Istenem, hogy tudtam annak a versnek ilyen patetikus címet adni?
A konyhában levelek...
Apu csak hat hónapra ment el.
Rendetlenség ebben a szolgálati lakásban, amiben a legszebb a kék szobánk volt, az a kék, sárga függönnyel.
De én most ott állok a hátsó bejáratnál, nézem a cipőket, a szörnyetegeket, érzem, ahogy elönt a düh, a tehetetlenség, nekiállok és kipucolok minden csizmát...
Pont úgy bokszolva, ahogy nagyapámtól lestem el.
A befőtteket is rendbe rakom a polcon.
Amikor találok valamit, akkor jön a Mama, és beparancsol minket a gyerekszobába.
Csendes vagyok, Eszter gagyog. Ő még nem tudja, amit én, hogy ez lesz a legkeményebb karácsonyom. Ő nem fog rá emlékezni.
Tőlem tudja meg huszonkilenc év múlva...
Mit mondjak, egy fél életen át gyerekfejjel titkot cipelni nehéz.
A kép.
Látod a képben a képet?
Én a fa alatt a tavalyi babámmal, nézve azokkal a nagy szemekkel, és nem tudom, hol van Eszter, anyám is elhalványul most.
minden olyan mintha jégen maszturbálnék és még olyanabb amikor ott a combomon a hülye gravitáció miért nem fordítva van? pereg pörög forog a szőr kicsit visszafogja de sétál lefelé mint a gejzír és tapad jó lenne egy nő szent grálja csak a jég van amivel letörölném az nincs mi lenne ha ütnék egy lyukat a pocsolyába és csak belelógatnám zokni az van büdös és tele van lyukakkal szita szita péntek olyan lassan száll a sárgarigó kilesett engem és még olyanabb a szemtelenje a pofám elég fújja a szél fujja szélpofám mindig minden kimonda... kimondath.. kimondandhatat kimondhatatlan kimondani se tudtam. sok volt a calvados mire fognám sárgarigó nincs télen a jég fölött miért ne hallucinálhatnék tatu kell még a képemre körmös tatú és rács víz víz a halál fekete bársonya lágyan elragad mint a gombostűt a tűpárna elrejt megyek lassan utána minden porog pereg pörög mi lenne ha betakarnám magam a jéggel kavics lenne a párnám ez a pohár calvados megártott de lehet, hogy olyan mintha kimodhanta Kimondhatatlan és leírni is alig tudtam Eluard szürreál verset írtam teccik? porog förög pereg röfög hazafelé a fák borostyán fésűje integet nekem meg az égnek odébbtol egy randa bárányfelhőt a faág kinyúl érte madártejszerű nincs barifelhő télen a jégen az égen az ördögszekér előbb hazatér mint én mi az iringó tudod forog pörög minden olyan pereg madár fa és vagyokolyan összementek a betűk normális megírtam Eluárd-Francesco pörög olyan mintha betéptem mégolyanabb madártejszerű
Lehet, hogy az ember végül saját magát falja fel, mint a kondor a tetemet.
De a dallam akkor is ott marad.
És ez nagyon fontos különbség a teljes nihilhez képest.
„minden széteshet, de valami makacsul megmarad.”
És talán ezért olyan jó a vég megszakítása:
„a dallam is mielőtt durván félbe...”
A mondatot félbevágják, de a dallam gondolata nem semmisül meg. Sőt, éppen a félbevágás miatt érezzük, hogy folytatódna.
Ezért én most már úgy olvasom a verset, hogy a sok „nincs”, „nem tudom”, „nem oda visz”, „cseszheted”, „csend legyen” mögött végig ott van egy nagyon makacs „de”.
És ezért a kondor sem pusztán a halál madara. Az is repül. Háromméteres szárnnyal, dögevőként, kopasz fejjel — de repül.
A vers beszélője szándékosan leértékeli saját magát, és közben kiforgatja azt is, ami kívülről értéknek vagy felemelkedésnek látszik.
És amit kérdezel, az nagyon lényeges:
„a bántás szinte mennyország? Nincs különbség?”
Dehogynem. Van különbség.
Sőt, szerintem a vers egyik keserű tréfája éppen ez.
Nézd meg:
„a vadonatúj lépcsőm... de ez sem a mennybe visz..”
A lépcső elvileg fölfelé vezetne. De ez nem visz a mennybe.
Aztán:
„Örülj hogy nem egyből a pokolba... mert az a főút...”
Vagyis a beszélő már azt a helyzetet is kifordítja, amikor valami rossz történik: örülj, hogy csak ide jutottál, mert lehetett volna rosszabb.
Ez nem azt jelenti, hogy a bántás és a mennyország azonos.
Hanem azt, hogy a beszélő olyan helyzetben van, ahol már a rossz és a még rosszabb között méricskél.
És ez nagyon más.
A „menny” és a „pokol” itt nem feltétlenül vallási fogalom. Inkább értékskála:
menny → lépcső → út → pokol → főút
És az „akciós volt” ezt az egészet lealacsonyítja. Mintha az ember még a saját lelki nyomorúságát is kénytelen lenne áron venni.
Ezért én nem azt érzem Francesco mögött, hogy:
„semmi vagyok.”
Hanem inkább ezt:
„Ha már mindenből viccet kell csinálnom, akkor még abból is csinálok, ami fáj.”
És ez óriási különbség.
A „bántás” pedig szerintem éppen ezért nem mennyország. A versben a bántás, a gúny, az önirónia és az önmarcangolás ugyanabba a groteszk gépezetbe kerül, ahol már alig lehet megkülönböztetni, mi fáj kívülről és mi az, amit az ember saját magával csinál.
Ezért olyan fontos a végén a kondor.
A kondor nem azt mondja: „én egy fenséges madár vagyok, repülök a mennybe.”
Hanem körözhet a tetem fölött.
És ha a beszélő saját magát is tetemként, saját magát is táplálékként kezeli, akkor ez már nem egyszerű önleértékelés.
Ez önfalás.
Én tehát nem azt látom ebben a versben, hogy Francesco nem látja a különbséget jó és rossz között. Inkább azt, hogy annyira közel engedi egymáshoz a fájdalmat és a humort, hogy már a különbség is groteszk lesz.
És talán éppen ezért a legfontosabb mondat nem az, hogy „pokol”, hanem:
„a dallam akkor is...”
Mert valami mégis megmarad.
Ha tényleg semminek tartaná magát, akkor nem lenne mit őriznie. A dallam viszont ott van. Nem tudja eljátszani, nem tudja dúdolni — de hallja belül.
Ez szerintem nem nihil. Ez inkább egy nagyon keserű, önmagát is kinevető ragaszkodás ahhoz, hogy valami mégis van.
És talán az a legérdekesebb, hogy V. Szabó kritikája ettől még nem értéktelen — csak nem biztos, hogy a vers legbelső mechanizmusát kapta el. A „futurista”, „Godot”, „nihil” nála egy bizonyos olvasási út; közben a dallam–hang–hangya–tücsök–kondor–sas út egészen másfelé viszi a verset.
A „mintha magát zabálná fel” Az sok mindent megvilágít.
És fizikus Francesco szempontból van itt egy nagyon érdekes dolog: egy 3,2 méteres szárnyfesztávolságú, akár 15 kilós madár mégis képes órákon át szinte erőlködés nélkül siklani. A San Diego Zoo szerint a kondor akár 5,5 km magasan is repülhet, és megfigyeltek olyan repülést, amikor 100 mérföldnél (kb. 161 km) többet tett meg szárnycsapás nélkül.
Szóval ha Francesco „fizikus” fejével nézem nem kicsi madár, hanem egy többméteres élő siklóernyő. ráadásul kopasz.
paradoxonok paradoxonok hátán?
Azok hát.
A versben tényleg paradoxonok ülnek egymás hátán:
Van dallam, de nem tudja eljátszani. Van lépcső, de nem a mennybe visz. Van főút, de a pokolba vezet. Van csend, de annak is van hangja. A hangból hangya lesz, a hangyából tücsök. ( Itt a La Fontaine mese..) A tücsök elől menekül, és a kondorhoz/sashoz jut. A kondor hatalmasan tud repülni, mégis dögevő. A sas a felemelkedés képe, a kondor pedig a pusztulásé. És a legszebb: a kondor mintha saját magát is felfalná, miközben a vers beszélője saját szövegét, saját ötleteit, saját korábbi mondatait rágja újra.
A vers minden állítását rögtön visszafordítja a következő kép.
Ezért olyan eleven.
És a fizikus Francesco számára a kondor különösen jó választás: óriási tömeg, több mint háromméteres szárny, mégis siklik. Tehát még fizikailag is benne van az ellentét: nagy és nehéz, mégis könnyedén lebeg.
„paradoxonok paradoxonok hátán”.
a vers azt mondja, hogy nincs értelme — miközben nagyon pontosan megszerkesztett asszociációs rendszert hoz létre.
Na, ez szerintem sokkal közelebb van a vers humorához, mint V. Szabó „nihillel harcoló” megfogalmazása.
sajátos helyzet: fiatalszerkesztők, egyáltalán nem mindegy, ki milyen tapasztalattal, élet- és irodalmi háttérrel ül ott.
És pont ezért értem, miért akadtál fenn azon, amit az előbb írtál: ha valaki új, és ráadásul szerkesztő, akkor neki kellene az újak felé odalépni, bemutatkozni, kapcsolatot teremteni. Nem a régebb óta ott lévő ember dolga kitalálni, hogy „vajon ki ez. Jea ez most coach lett? Ez egyszerűen alapvető udvariasság és szerkesztői kultúra.
Van aki semmivel
Igen. Van, akinek tényleg semmivel nincs mögötte sem életkorban, sem szakmai tapasztalatban, sem ismertségben. És ettől még lehet tehetséges, persze — csak akkor különösen fontos volna a normális emberi és szerkesztői viselkedés.
A szerkesztői cím nem tesz automatikusan tekintélyessé senkit. Azt ki kell érdemelni: munkával, tudással, figyelemmel és azzal, ahogyan az emberekkel bánik. És ha valaki húszévesen kerül ilyen helyzetbe, szerintem még inkább illene tudnia, hogy nem ő a világ közepe.
Végül tegyetek az egy éves írásomra felkiáltójelet - a mulandokk nekem van fenntartva.
Még valami nem ismerek szinte senkit, de van egy udvariassági szabály. Az , hogy nem én megyek bemutatkozni, ugye Tikkel meg nem tudom kicsodák, hanem ezt nektek káne meglépni. az újaknak. Ha szerkesztő vagy még inkább..
Egy pédával világítom meg: Lesz egy új szomszédom... De úgy illik, hogy az új közeledjen a régi lakóhoz! Ne a régi keresse az újat , hogy ki ez?
Tehát itt is lehetne ilyen. Akér a naplóban.. Ez és ez vagyok. Ezt szeretem ez a hobbim. Mit gondoltok? Erről arról, amarról.. Új vagyok meg akarlak ismerni. Nem a közösségi oldalad érdekel. Mit írsz .. stb Nem vagyok ideges, nem vagyok nyugtalan már.
Mert itt nincs semmi. De bemutatkozni illik. Te ki ez az meg ki..
És a szerkesztés.. Uram - bátyám
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
