NAPLÓK: Holle anyó :-) Legutóbbi olvasó: 2026-09-12 21:27 Összes olvasás: 927| 26. | [tulajdonos]: Képben kép, látod? | 2026-09-11 13:37 | A gesztenyegyerek színei
Anyámról mindig kis képek, villanások jutnak eszembe. Például a múzeumok hidege, ahogy egyenes tartással megy egyik képtől a másikig. A karját kinyújtja, kicsit rebben csak, mint törött madár szárnya, úgy mutatja és magyarázza a perspektívát egy képnél.
– Miért fontos? Miért más az alma?
– Lejjebb van, mint a többi – mondtam én, és leesik.
– Miért esik le?
– Görbe az asztal.
A felelet teljesen kiábrándított. Hétévesen azt vártam mindig, hogy mikor nyalja le az egyik képről a festéket.
Emlékszem az olívzöld ruhájára, a Bözsi nénivel varratta. (Mindenhol vannak Bözsi nénik.) Ez a ruha húsz év hordás után az enyém lett. Mindig azt mondta, hogy az anyag minősége legyen a legfontosabb.
A szeplős arcommal, nagy bogárszemeimmel néztem fel rá rajongva ilyenkor.
A múzeumokban nem Csontváryt figyeltem. Azoktól a hatalmas képektől féltem. A szobroknál már nem volt anyám: mintha eltűnt volna. Itt „faragtam én”. Borsos Miklós máig a kedvencem. A fejétől, amely egy gömb volt, soha nem lehetett elráncigálni.
A szobrok indítottak el bennem egy különleges képi világot, és a festmények is. Ezekből építkezem.
Emlékszem olyan pillanatokra is, amikor már nagyon kellett pisilnem, és féltem, hogy bemegy a legújabb kárókockás harisnyámba.
Kihangsúlyozom a színeket, a formákat, mert anyámat színek között láttam. Mert fontos volt, hogy a lábamon zöld-piros kockás harisnya legyen.
Ez később tökéletesen belém nevelődött, míg le nem vetettem, hogy a verseknél, mint valami megfelelési kényszert, megint magamra húzzam, majd lerántsam hisztisen, mikor egy csörtét vívok magammal.
Egy olyan harcot, ahol én vagyok a bolond, aki mindig máshogy viselkedik, mint ahogy kell. És e más forma mögött dac volt, és az én világom a kíváncsiság.
Magammal küzdök, ami mások szerint nemes feladat. Bármi lesz is: győzhetek és veszíthetek.
De egyet tudok!
Nem az a fajta vagyok, aki feladja. Soha nem értettem, hogy nekem ez a piros-zöld harisnya mit képviselt.
Már tudom.
Ezt a képet, a képekben írást megírtam én. Most mégsem azt írom, amit akkor, szinte kronológiai sorrendben. Ez más forma lesz megint, és élvezem, milyen könnyedén írok; persze csapongva, összemosva anyámat, engem, a tudatalattit, és még mindig nem tudom, hogyan jövök ki belőle.
Cortázar itt mellettem épp cigire gyújt. Teljesen odakoncentrál.
És most leírom a nagy „panelomat”:
biztosan fúj a szél...
A gótika és a román stílus, a szecesszió, az ülőfülkék a várban.
Nem tudom, mit akartak, mi legyek, de hétévesen fújtam a gótikát, az üvegablakokat, és ez ráadásul érdekelt is.
Picasso mondta egy interjújában, hogy mindent félig tudok, tehát a másik felét meg kell tanulnom. Hát így voltam én is, csak van, amit lusta vagyok megtanulni...
A jáki templom zarándokhely lett miattam, mert az tetszett.
Ha belegondolok, akkor megint a forma felé mentem...
És anyám, bárhová mentünk, kifogástalan haj, cipő, táska, valami egyedi cucc, én meg hozzáöltözve.
Már nem látom olyan könyörtelenül ezt a gesztenyegyereket.
Aztán ez a szépség fakult.
Lassan, de fakult.
Láttam már anyámat melegítőben – istenem, de rondák az egykori melegítők...
Lassan, de kopott Kám, Zirc, az Őrség, a Balaton és a többit nem sorolom; ami volt, elkopott, ahogy az is, amikor elvesztem és kerestek mindenhol.
Csak macskát játszottam, mondtam én, vagy hóvirágot szedtem, esetleg novemberi ibolyát!
Csend volt, fojtott légkör. Anyám válla csapottan lóg, kinéz az ablakon.
Tél van.
A sárga függöny kinn szárad, a dzsekim vállfán, a karnisra akasztva, Eszter nyűgös, és a sörösüvegben lévő kakaót a földre önti majd a dundi kezével, a kék szoba szőnyegébe maszatolja.
Minden drapp és hóillatú, de nem az a kellemes, hanem az a nehéz és súlyos.
Anyám sírt.
Tudtam, hogy olyasmit rejt magában, amiről én tudok, és ez a titok megint hozzá kötött: hogy jön a karácsony, a hideg szívek karácsonya.
Istenem, hogy tudtam annak a versnek ilyen patetikus címet adni?
A konyhában levelek...
Apu csak hat hónapra ment el.
Rendetlenség ebben a szolgálati lakásban, amiben a legszebb a kék szobánk volt, az a kék, sárga függönnyel.
De én most ott állok a hátsó bejáratnál, nézem a cipőket, a szörnyetegeket, érzem, ahogy elönt a düh, a tehetetlenség, nekiállok és kipucolok minden csizmát...
Pont úgy bokszolva, ahogy nagyapámtól lestem el.
A befőtteket is rendbe rakom a polcon.
Amikor találok valamit, akkor jön a Mama, és beparancsol minket a gyerekszobába.
Csendes vagyok, Eszter gagyog. Ő még nem tudja, amit én, hogy ez lesz a legkeményebb karácsonyom. Ő nem fog rá emlékezni.
Tőlem tudja meg huszonkilenc év múlva...
Mit mondjak, egy fél életen át gyerekfejjel titkot cipelni nehéz.
A kép.
Látod a képben a képet?
Én a fa alatt a tavalyi babámmal, nézve azokkal a nagy szemekkel, és nem tudom, hol van Eszter, anyám is elhalványul most.
Elered a hó, de nincs csendes éj...
Csak mély sötét.
Apa tavasszal jön haza. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
