Vigasztalódás elnyomatás után (85. zsoltár)

"Megkegyelmeztél, Uram, országodnak,
jóra fordítottad Jákob sorsát." (Zsolt. 85,2)



A kórus még süket. Nem kapta el
az ütemet, tétován tátogunk,
belépésünk késik, de Te, Urunk,
a végtelen ütemét megütöd,
hiába hallgatnak fanfárjaink.

Úgy járunk össze - még magányosan
érkezve, ahogy tavasszal eső
pereg szemenként, hogy a földeken
darabos sárrá álljon össze mind -,
hogy hallgatnak fukar fanfárjaink.

Az éjszaka kárpitja meghasadt,
az ünnep megkezdődött! Ácsolod
az ünnepi sátrat, hol nem marjuk
egymást, akár a gazdátlan kutyák
a Halál Városának útjain.

A kórus tétovázik, túl komoly
a zsoltár szikáron mért dallamát
elviselni. Mintha a gyötrelem
még tartana, lesüti szemeit,
hűtlenségének zsoldjától vacog,

kegyelmező kezed alól fejét
elhúzza. Mert megszégyenít szavad,
hogy haragod nem tart örökkön át,
hogy megbocsátasz, és hogy hirtelen
elfojtod lobogva égő dühöd.

A kórus hallgat érzéketlenül,
pedig ragyog már a szabadulás,
mert törölhetsz könyvedből, ha akarsz,
kitörheted kétségeink fogát,
ahogy szétszórtad ellenségeink.

Minden tetted közül a legnagyobb!
Hogy együtt szenvedni mi is tudunk,
de együtt örülni csak általad
lehet - - - - -






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Élet és Irodalom, 2004/1