Egy motoszkáló kukacagy töprengései

Belebújtam az alma lyukába.
Hiába mondták, hogy ne kukacoskodjam!
Hibám okán hibás lett az alma,
Szólt a veréb, s én fájón zokogtam.

Mentem volna lépre, izzó faforgácsra
Izzadtam volna, szintúgy keservesen,
Delejes szememnek ingyen lett a drága,
Csendes zugra vágyva, zúgva, rekedtesen.

Fizimiskám maholnap kinövöm,
De belül láthatod, itt maradok,
Olykor veled, s hogy „veled” mit jelent
Érzem, mikoris épp nem is veled vagyok.

Lukacsos emlékezetem át-  meg átszövi a cérna,
Szabó öltése némán összehúzza foltját,
Ma az öreg utánoz csecsemőt boldogan,
Cérnahangon cincog a szundító oroszlán.

Ha én most ebben a fában, mint kéregben a gyanta borostyánkővé dermedek,
Lomhán lecsúszom, mint szánkóján a béka, ha neszt hall és iszapba lemegy,
Kevesek igaza, titok, kiszűrődő fény átoson szembogaramon,
Múló árnyak közt a porban mosoly lobban, bennem a kő koppan,

újra szárba szökken a nyugalom,
egy helyben hagyottan világutazom.
Belém ivódik íz, csend és porrá törve
Sárosan kinő a zöld hajtás, vadon.

Sűrű lendületben átúszom avaron,
Zengő hűlt üregben sötét fény árnyamon,
Mozgom, lihegek, cseppet félek, megbotlom, figyelek,
A levegőben állva, karom közt átszállva,
Legyezve kér a szél és morzézik harkály a fejemen.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.