Donna Quijote

Tudom, a versírás nem babra játék.
Türelemmel nézed vergődésemet.
A fel-felcsapódó hullámok közül
még partra vetődik néhány gyöngyszavam.

Valakivé szerettem volna lenni
szemeidben, nem csak múló kalandért.
Időzni sok kis apróságaid közt,
hogy láthasd, hogyan bújócskázom veled.

Mint tésztát sötét karmok kovászolnak;
sárral kenegetik büszke arcomat.
Naponta muszáj elszégyellnem magam,
ha látom arcizmaid rándulását.

Erényeim csillagok közé buktak.
Tán szemedben is megkopott a fényem.
Amit a kezünk soha nem tapinthat –
hisszük, csak attól lenénk boldogabbak.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2019-04-01 07:27:04
Utolsó módosítás ideje: 2019-04-05 09:45:43