A természet dicsérete

A természet dicsérete
(avagy a túra vége)


A tavaszi pagonyban bőrszínű bokám
langyos homokba süpped térdig.
Csalitos réteken mézillatú fák közt
zsombékról zsombékra ügetek délig.

Kitárt szívvel és kitárt karokkal
futok a sűrű erdő rejtekén,
s bár karom merő lila és kék,
elmém és kedvem töretlen még.

Hajladó nád és sás mentén
besüt napfény és holdsugár.
Hárfahangú pillangó száll
és bájos csótány-bogár.

Kis vaddisznó ünő legeldes a parton,
pacsirta és túzok danol vidám hangon.
Harmatos ibolya piroslik szerényen,
s én mérlegbe állok a rézsűszegélyen.

A szellő jázminillatot hoz felém,
pondró toppan elém, kölykét védelmezvén.
Érzem a koszorúmag szagát is nagy néha,
az ágakon narancs, banán, sárgarépa.

Alfafű termése hívóan integet,
hínárvirág pompáz környüle, domb megett.
Libatop tokmánya tör át az ugaron,
az erdei út szélén egy ökör igavon.

Szakadék szegélyén szikkadt szedret szedek,
hozzá madárlátta szalonnámból szelek.
Elvadult vakond jő a vastag avaron,
lemászok a mélybe, megyek, nem zavarom.



Pitypang tövén alszik egy megdermedt medve,
mellette hevert le jól megtermett neje.
Rajtuk loncsos bocsok egymást keresztezve,
álmuk mély és édes, málnazsírral kenve.

Körülöttük szex dúl, mindent feledtetve:
Csigabiga jegyespár kergetőz évődve.
Hajuk lobogva leng a tavaszi szélben,
szenvedély ég mindkettő csigányi szívében.

Kövirózsa bibéjén kaszáspók sző hálót,
kifeszíti, megcsomózza, csak azután hál ott.
Pávaszemnek hernyócskája araszol a lombon,
majd leugrik, tovasiet s eltűnik a dombon.

Ökörnyálat, zergetollat visz a szelíd fuvallat,
továbbá a légben száll egy ölyv és egy női kalap.
Ligetek királya, hamvas, üde mályva,
ágad közé fészkelt egy emu madárka.

Szédítő magasan, homok dűnék ölén
Szirti szárcsa-kakas költ a káka tövén.
Hangyasereg mász a kertvégi palánkra,
de útjukat állja egy fejtett bab palánta.

Sündisznó házaspár kotlik az árnyékban,
gyenge szemük miatt nincsenek a fényban.
Tónak vize folyik setéten, serényen,
vízesés sem rettent, s indulok keményen.

Meztelen verslábbal gázolok a vízben.
Szárnyatlan légy nem jó a friss tejbegrízben.
Mohát, zuzmót, algát gyűjtök és csokrétába kötöm.
Vörös az ég, a sztyeppe ég, az élet csupa öröm.

A szép tájon állva a lelkem kitárva,
megpihenek kissé, rágyújtok pipámra.
Bőregér reppen fel verőfényes gyepről,
köd ereszkedik, a környező hegyekből.


Még látom a távolban kékellő ormokat,
de ach, egy kiálló ág gerinchúromon csap.
Sziklákon szökellek szörnyű szenvedéssel,
nem törődöm immár ivással, evéssel.

Szememnek golyója izzóan kigúvad,
bokrok közt búvok, mint dúvad.
Futtomban felbukok fekete farönkön,
s ájultan fekszem lenn a hűs anyaföldön.

Tüdőm zihál, hörgök, érverésem gyenge.
Dögkeselyű ereszkedik mellém le a gyepre.
Foltozott hiéna nyaldossa a talpam,
aztán rágni kezdi a lábamat halkan.

Nem vagyok jól. Érzem, ropog csontom.
Vén holló ül egy redves facsonkon.
Hűlő testem felett lelkem gáza leng,
valószínű, utolsó percem közeleng.

Szürke veréb mászik egy sudár makk-fára,
de megcsúsz egy mézgán és esik pofára.
Kuvikmama két kis csibét ellett,
súlyos sebem végül is végzetes lett.

Búsan int a mezei kláris,
kialudt a kedvenc pipám is.
Tudom, nemsokára legyőz az enyészet,
csodálatos, csodálatos a természet!






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-02-13 12:10:01
Utolsó módosítás ideje: 2018-02-13 12:10:01