Hosszú,
nyulánk tagjaikkal átnyúlnak
felettünk az állomás zörejei
és magukhoz vonják
az utcák göngyölegét:
e pillanatban
életeink összetorlódnak,
felgyűrűznek bennünk kínos hasonlóságaink,
hogy vagyunk egymásnak és ahogy
(elhevert üres flakonokként némán
meredünk vissza magunkra
egy örökkön szikkadó nyári útszélen)
amazok elveszve falak közt
erős marokra fogják tanácstalan
képzeteink rácsait,
azok akik
akik meg sem születhetnek
térdepelve rimánkodnak
távolba magasló csipkefüggönyök -
nők holdfehér álmai mögül;
felborult bölcsőként tátongó
jövő felett hasztalan hintáz
a foszló akarat, s az az egy
kései sirató zokog minden (örök) éjben
azt visszhangozzák az összes falak, de
a MINDIG - van!-
az az egy pillanat
hogy akkor nehogy
kétfelől lekéssük.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2017-11-25 11:37:14
Utolsó módosítás ideje: 2017-11-25 11:37:14
