Együttélés
Oly régen társam a hiány,
hogy már úgy, mint a tenyerem.
Szöszmötölését,
meg nem érkezését.
Ahogy a fejét felemeli,
és az asztalról lesöpörve
valószínűséget és megszokástól
kőbálvány evidenciát,
egyenesen rám néz.
Hogy mire elhiszem, már nincs mit.
Az asztal alatt meg a sok kőmorzsa.
Itt bizony óriás vacsorált.
Megvillansz, ej, hogy itt hagyj magamra,
Szabadság.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2017-10-25 15:53:22
Utolsó módosítás ideje: 2017-10-25 16:05:38
