Hét utca

Hét szűk utcácska
a Montmarte nekem
- hegyoldalba épült
házak szövete,
a falak éke
térképes vakolat,
ódon, mint múltbéli
költő kötete,
vagy tüdőbajos
felszakadt köpete.

Regények vannak
pupillákba írva,
a sarkokban jógaként
gubózó múlt,
salétromvirágon
a légy burjánzik,
itt a free valahogy
lomhán tódult,
a múzeumi hatás
állandósult.

Az emberek arca
mind másik festmény,
nézem, hogy grimaszol
néhány csendélet,
a hét utca nekik
idilli keret.
Néhányan olyanok,
mint a kísértet,
nem szeretnek mást,
mint a szürkeséget.

Csak ciszterna vize
folyik a csapból,
meg sem kottyan
a forró feketében,
itt közelebbinek
tűnik a Hold is,
lezuhanni készül
az estében,
ha sokáig nem
teszi meg, letépem.

Az otthonom, és
a rózsadombom ez,
nem megyek sehová,
itt rozsdás a szív,
a lejtős út,
akár istennő combja,
kívánom, és nem,
mert asszociatív,
szöknék előle,
de mindig visszahív.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-01-16 11:03:20
Utolsó módosítás ideje: 2017-01-16 11:10:15