Kenyérillatú éhség ()

                                                      " Amikor kisgyermek voltam,
                                                             úgy gondolkodtam,
                                                             mint egy kisgyermek. "
                                                                                          (Kor. 13/11


Friss sütések kenyérillatát őrzöm
azokból a hajdan volt időkből,
mikor szégyelltem, hogy éhezem.
Újra álmodom szétomló ízeit,
kora hajnalok kemence melegét,
morzsa-csendjét a foszló égnek,
s azt a mezítlábas gyereket,
akit magamban hordok.
Örök gyötrődését a mának,
reményét mit hoz holnapoknak,
hol tiszta arc, mosott láb volt az ünnep,
s a ruhán avítt érték minden foltragyogás.
Zörgő csontjainkon gyér húst érlelt a kor,
alamizsnát lökött elénk a balsors,
partra vetett szegényeknek.

Kenyérillat, éhség, éhező száj.
Nekünk csak imára tellett. Bőven
laktatott a fohász gyöngyfüzére.
Étkünk hajnali áldás ígérete volt.
Harangszó, litánia, kereszt s a kereszten Isten.
Vérző szívvel várt, ha késtem.
Testét márványba vésték emberi kezek,
csak a szeme élt, még fogadtam is rá.
A szemét néztem, ő meg engem,
keresett, hívott, szinte beleremegtem
s féltem, hogy többé nem ereszt el.
Akkor se, ha nincsen.

Otthonról a templomig, majd vissza haza
elkísért anyám. Kéz a kézben.
Bűnöst a bűntelen. Őt a hite vitte,
engem kételyem korgó valósága,
mert lázadni mertem egy darabka kenyérért,
bár tagadtam,s igyekeztem jó arcot vágni hozzá,  
ne lássa senki, hogy éhezem.

Most mégis azt szeretném,
ha kenyérillatú éhség gyötörne,
hogy örülni tudjak minden falatnak,
mint akkor ott régen az életre haltak.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-06-24 17:41:47
Utolsó módosítás ideje: 2016-06-27 12:02:14