Kései

                                                       „Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserű léptekért.”
            (Pilinszky János)


E kései, keserű versekért tanultam írni!
Hitből és reményből kijózanultan
sprőd lett a szó, akár a smirgli,
s ezer selyemfonállal körbe hiába sző a földi lét,
az út göröngyös, nagyobbik felét bejártam.
És míg toporgok itt a mezsgyén halálra váltan,
a maradókra gondolok,
s az eljövendő századok gyermekeire.
Ha lesznek még, hiszen háborg a Föld,
s miként az anyja elkorcsult lelkű szerzetét,
végül sorsukra hagyja.
      
Mert lám, mivé lett az ember (vagy inkább: mivé nem)?
Falánk gyomraink sok száz ezredévnyi mélyen
korognak, és nincsen új koroknak új nemzedéke –
éhünk örök, s csak sündörög felénk az Isten olykor.
S ha lenne még utókor: kenyér, szalonna, bár elég,
a kőbaltát marokra fogva „önként, kéjjel öl”.
És míg a pór marakszik („az istenadta nép”),
az önjelölt Noék építik már a Bárkát.

Fölülről közben halálos permet hull alá,
valahol bombák és fejek …
Apró, fénylő jelek vagyunk csupán a Nagy Központi Gépben
(a tévénk – míg voltaképpen agyhalottá tesz – visszanéz),  
s betéve tudják – midőn félig-ha-kész – e vers utolsó sorát.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-06-14 14:11:12
Utolsó módosítás ideje: 2016-06-14 14:11:12