Tejúton ()

Szembenéztem a megrokkant fákkal.
Ágaikon vak lovak kalimpáltak.
Tüzesek, nyeregfalók, dőlt betűk.
Sörényükön tarlótüzek füstje ült.


Árnyat csókolt testemre a hajnal.
Harmatár hullt szétomló arannyal,
s mint aki közelről napba néz,
a világ terhét rakta rám egy kéz,
úgy zuhant be az ablakréseken
a részeg fénycsík pengeélesen
ágyamba, hogy fájt mikor hozzám bújt,
mintha tudná hogy véget ér az út.


Feloldozást vártunk mind a ketten.
Ő elcsábított, én vele mentem.
Megadtam magam néhány percért még,
amíg éreztem teste melegét.
Viszonzatlan gyilkos érintéssel
fülembe súgta valaki, ne késs el…

Kávét főztek a habos tejúton.
Gőzölgőt. Hogy te, vagy más, nem tudom.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-04-19 19:37:24
Utolsó módosítás ideje: 2016-04-19 19:37:24