Kőhordó

"...és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, a mit elgondolnak magukban." 1 Móz 11, 6

a Nap: tűz / a Homok: láng,
...a Kő álmodik csupán

hordtuk a köveket éveken át
a mint kiáltotta pusztába szó
a műhelyekből hordtuk
- időtlen idő
a hegyből szivárvány alól
ahol izzadt sok kőfaragó
fiatal testünk gyönyörű
sebeiből épült a torony
éreztük éltük szerettük
hit nyoszolyánk
takarónk fohász
sebben vágyban vérben kínban
született hieroglif álom:
csodálatosan szép volt
csodálatosan tervszerű.
büszkén hordtuk a köveket éveken át

vályogházaink szívében
égett a tűz
gyermekeink születtek
tudtuk, belőlük kőhordó lesz
boldogon hordják majd
a köveket
a csodálatos, gyönyörű
torony lassú növekedéséhez
élt a torony.
izzadt testünk forró
kövei éltették égett szemünkben
szervetlen szerelem
sebeink fájtak sebeink gyógyultak
és egyre nőtt-nőtt a torony.

az alsóbb emeleteken a kőfaragók
- papok parancsai szerint
kis kalapácsaikkal parány vésőikkel
apró gyöngyökkel homlokukon
- szívükben múlt jelen jövő
már képeket véstek
a fal díszitésére:
csodás jeleneteket

énekelt a kő
életre kelt a kő
és mi
fáradhatatlanul hordtuk a köveket

nap napra hét hétre
hó hóra év évre

az esti imák egyre közelebb értek az éghez
a forró fohászok egyre magasabbra szálltak
a közös himnuszok egyre hangosabban szóltak
és az isten az isten
egyre inkább a toronyba költözött.

fiaink közben férfivá értek
gyönyörű széles vállaikon hordták a köveket
az apák gyönyörködtek és megköszönték
az úrnak az ő ajándékát
leányaink közben asszonnyá értek
fényes húsukból boldogon sarjadt a holnap
az anyák gyönyörködtek és megkövették
az urat az ő bűneikért

kő kőre fal falra
emelet emeletre
egyre magasabbra

a gyönyörű torony nőtt és egyre nőtt
köveink szépségesen kapaszkodtak
- mint magányos testünk reménytelen -
egymásba
a lépcsők súlyosan lépdeltek
- mint napunk éjünk esélytelen -
egymásra

a halálba

beszéltek a falak magoson zúgott a szél

hegyeink fogytán fogytak
a gyönyörű torony
zabálta a követ
folyamaink egyre sekélyebbek lettek
erdeinket kivágtuk
temettünk temettünk
házaink szíve kihűlt
magányos lihegésünk forró párája
semmivé vált az égben
nem imádkoztunk: lélegeztünk
ki be ki be ki be...
vetésre és aratásra már senki sem gondolt
nem álmodtunk nem ébredtünk
szavak üszkösödtek
lelkek gennyesedtek
hálni járt a lélek
és a gyönyörű torony
nőtt egyre nőtt
oldalát beborították végre
az isten dicséretére
már
szépséges kőfolyondárok kígyók és oroszlánok
és tündöklő egek és földek és tornyok és égre
emelt kezek
képek képek képek: az úr
csodáinak jelenetei

és én
fáradhatatlanul hordtam a köveket

az ég egyre közelebb ég -
csak a csend követ engem -
lassan nem imádkozom már -
fájdalom társam csupán -
imám lelketlen mámor -
fohászaim ajkamra száradt nyál -
himnuszom szavai kővé válnak -
éltetik a tornyot
betemetnek
egyedül vagyok
szemem ég
testem puszta akarás

hordom a követ...

üres ég
a torony él
...csupasz kardként az égbe döf...
...pengeként hasít belém...
megsebez... ez az utolsó ima ...
kő kő kő

magasán
a torony áll
…gyönyörű torony… de ki akarta…
ezt az átkozott
tornyot… ki alkotta az eget… ezt az
eget… kő kő kő kő kő kő kő
………………hiszen itt semmi

a Nap: tűz / a Homok: láng,
...a Kő álmodik csupán





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.