Vadas Kriszta, pocsék költőnő utolsó megnyilvánulása: egy nem modern nyelvezetű szonettkoszorúval

Agónia (szonettkoszorú)

I.

ólmos ablaküvegek mögött állva
rettenet ülepszik hámló szobámra
elillan az álmok színes ruhája
reményeim is lassan elkószálnak

téli utakon hintve a fájdalom
sápadt ködfelhő oson a tájakon
vetített fénysugár lelkemnek vásznán
könnyeim árkot ásnak arcod láttán

nem bánom azt sem ha kés metszi szívem
s fájdalmasan belém hatol már minden
keselyűk visongnak a véres földön

vágyam lök feléd ez a gyilkos ösztön
s ha elszáll életem utolsó álma
miért epekedtem mind veszni vágyna

II.

miért epekedtem mind veszni vágyna
s elragad a jövőnek hattyúszárnya
hólepel-fényű a szerelem arca -
szemem rőt kaláriskönnyei rajta

siratom bimbóba rozsdállt szerelmünk
undok koboldok táncoltak felettünk
életünk álmaink sorsunk meglopva
rajtunk élte ki magát e rút horda

kiforgatva kincseinkből a nincsen
trónolunk s nevetve játszik a minden
gúnyos kacajokkal visszhangos űrök

pergetik időnk de várok és tűrök
sorsunk görbe tükre néz ránk kacsintva
egy boldog érzést villantana mintha


III.

egy boldog érzést villantana mintha
s az idő a fogait vicsorítja
alvadt álmom lifeg a lét oldalán
hervadt virágokkal szögelt a magány

lényegtelent festő szavakba lépve
sodródik értelem az önvesztésbe
kopogó könnyekkel józanodó lélek
hattyúhalállal tovasodró vétek

s bár foszlik az álmok talmi ruhája
idegen szépségek örök hiánya
sebzi fel a szeretet meleg ölét -

fémes-hideg világba löki a fényt
gonoszul ránk vicsorog a kor kínja
dobálná lelkemet a végső hinta

IV.

dobálná lelkemet a végső hinta
halállal lakolva vonulunk mint a
vágóhídra szánt barmok az útfélen
kifőzött tervekkel gyász-feketében

szöges gondokban vesztegelő lények
ablakot táró erején átlépnek
vashengerek hasán lapuló alom
vérét-hullatott globalizáltakon

átsüvít a szél a téli éjszakán
kifeszül a fény az ében éj haján
foszladozó kéj a nyomorhölgyeken

keresett kegyelmet végül föllelem
a farkasszerelem messzire hordva
csend ül és béke az ősi ormokra

V.

csend ül és béke az ősi ormokra
angyalok állanak a várfokokra
vaksi álmokat tülkölve felverni
lélekharang a hazugot kergeti

ébredeznek népek hullámtengerek
kik csipkerózsa-álmokban rengettek
bevégeztettek szerepüket játszva
mint kétezer éves hattyú halála

sűrű  éj haján fakuló csillagok
történet végén agóniánk zokog
zeng a mene mene tekel ufarszin

tobzódó képek mögül az utcaszín -
pocsolyalélek fröcsög a porondra
por bohócáról szakad az álorca

VI.

por bohócáról szakad az álorca
ellobban a láng s az élet kanóca
korommal égő vérrel permetezve
szanaszét verve az Isten kegyelme

forgácsok szállnak a lengő ágakon
életünk delén ücsörgő árva rom
süt a halál vicsorgó fehér foga
testünk férgeknek szentelt gyászlakoma

csicsázva guberált létezést mímel
csábos hangzású költeménnyel rímel
a darabban felcsendülő ária

s a halálba kiáltozó pária
túllicitálja a zengő érceket
lassacskán a cimbalmok sem pengenek

VII.

lassacskán a cimbalmok sem pengenek
holott szeretet mozgatott hegyeket
a hegyek és halmok mind megrendülnek
Isten szavai lágyan hegedülnek

süket füleknek ez szerelmes ének
vaksi álmokat kerget minden lélek
a vágy villamosai kisiklanak
s a hitetlen élet mind halált arat

a földön sziporkázó emberiség
vesztő asztalára rakott teríték
disznó kaján gyomrában elmerül

miként szűz nagyot huppan és elterül
s hegyen sem állnak gondolatfenyvesek
tűzben hamvadjanak el a fegyverek

VIII.

tűzben hamvadjanak el a fegyverek
gyomorból szökkennek gombafellegek
ellene fordul keze csinálmánya
magaslatokról zúdul kapzsisága

a láng a széllel karöltve messze száll
elég a ház kert s az élet pernyevár
hamuesőn göndörödő  felhőkből
iszap sár vörös tengerár a földön

a cintermekben keringőző halál
arat és minden élő kapitulál
mind lentebb halad lógó orrú lélek  

szeméből fények mind aludni tértek
kénykegyre megadja magát a hattyú
s szarvát növeszti az utolsó fattyú

IX.

s szarvát növeszti az utolsó fattyú
elnyelné a világot mint százkarú
polip s a medúzafő mértéktelen
szenvedésekkel veri meg hirtelen

a lépre csalt behódolt emberi fajt
kábulatba fullasztva a néma jajt
és jószerencsés lesz minden útjában
brillírozván népektől csodáltan

ékesszóló hangján a varázslat
béklyóba köti a szent tudásvágyat
megbabonázza az alvó tömeget

szépen pingált szólamokkal törve meg
a tengerből felmerülő tíz karmú
birodalmon feltörő  szörnyhatalmú

X.

birodalmon feltörő szörnyhatalmú
gyomrában az alélt haldokló hattyú
melynek gyenge éneke foszlány ajkán
tudván - neki nem terem babér a fán

dicsfény sem siker sem árva falat
szabadon többé már nem foghat halat
vesztére homlokára sütött bélyeg
hamis dalok hangjai vezették meg

táncoló bolond király zenéjére
a porond láncot csörgető medvéje
elbutult szemében az engedelmes

felelet többé már nem a felséges
Atyát üdvözlő hódoló alázat
csak egy jól leplezett istenutálat

XI.

csak egy jól leplezett istenutálat
egy darab mit hazug próféta játszat
az igazság régen elhullott frázis
bálvány ott a nagy város hét dombján is

de létezik még a törvénynek magva
maradék mely a bálványt megtagadta
erdő rejti s barlangok menedéke
az Igaznak elpecsételt szent népe

Isten védi és oltalmazza létét
szájából nem származik hamis mérték
hogy Kinek hitt ő mindig is jól tudta

szívébe vésődtek Igéi a múltba’
Kinek a törvénytelen fordít hátat
a végleg ledarált globális állat

XII.

a végleg ledarált globális állat
mely folyton istent farag önmagának
óment fél és gólemeket készíttet
az Igazra azt kiáltja feszítsd meg

tévelygő csillagok a vak homályban
megvezetettek mélység angyalával
megfogattattak arany csillogással
megkötöztettek sötét mágiával

bár csapások hullnak rá kíméletlen
testét tűz égeti agyát gyötrelem
eszét veszi fájdalom s issza a vért

Istent teszi felelőssé mindenért
sokat harácsolt és semmije sincsen
tehetetlen bábjátékos a színen

XIII.

tehetetlen bábjátékos a színen
sodortatva álmaiban a nincsen
fuldokolva vágyai hatalmában
verve gyűlölet tudatlanságával

tévelyedett csillagok keringője
sátáni étek hull a terítőre
mióta Mihály ledobta az égből
a földre egyre kevesebb jut fényből

nincs már hatalmában egyetlen út sem
a fény s igazság nem kell neki úgy sem
gyűlölet feszíti bensejét végleg

nincsen mód hogy börtönéből kilépjen
s bár kevés reményem s gyenge a szívem
mégis hiszem hogy enyém lesz a minden

XIV.

mégis hiszem hogy enyém lesz a minden
s győz az ki kitart az isteni kincsen
hit remény szeretet együttesében
ébredező hattyú lélek-fehéren

világító fénye a mennyei Atyának
trónon ülő báránylelkű Fiának
Szent Lelkének meggyógyító ereje
halálból is feltámasztó szerelme

„ha Isten velünk kicsoda ellenünk”
de ne higgyed hogy győzhetsz hitetlenül
nem szereted jobban Őt mint Igéjét

utolsó e perc hogy megragadd kezét
tudom hogy szavam nem ment ki hiába
ólmos ablaküvegek mögött állva

XV.

ólmos ablaküvegek mögött állva
miért epekedtem mind veszni vágyna
egy boldog érzést villantana mintha
dobálná lelkemet a végső hinta

csend ül és béke az ősi ormokra
por bohócáról szakad az álorca
lassacskán a cimbalmok sem pengenek
tűzben hamvadjanak el a fegyverek

s szarvát növeszti az utolsó fattyú
birodalmon feltörő szörnyhatalmú
csak egy jól leplezett istenutálat

a végleg ledarált globális állat
tehetetlen bábjátékos a színen
mégis hiszem hogy enyém lesz a minden






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2015-12-20 14:29:51
Utolsó módosítás ideje: 2016-01-02 20:28:04