Úgy gondoltam, írok neked egy szonettet

Úgy gondoltam, írok neked egy szonettet.

A fotódat nézegetve,
a régi tonett-széken
ülök az asztalnál
a lágy gyermekszerelem-illat
övezte konyhában,
és zavartan tépegetem
a skarlátvörös füzet sarkát,
a lehetetlenen
tehetetlenül töprengve.


Telhetetlen lennék,
akár az utolsó harcát vívó,
hitét vesztett májbeteg,
kinek a lába remeg
míg áll a pultnál,
és a szíve vadul pulzálva veri
azt a luciferi ritmust,
mely biztosítja arról, hogy
mégsem ma fogja feladni
az alkoholizmust?

Úgy gondoltam, írok neked egy szonettet,
és Isten látja lelkem, én próbálkoztam,
de mégis csak a pátoszban gazdag,
káoszos sorok maradtak,
s én átkoztam magam ezerszer.

Rendetlen fejemben
rendszer után kutatnom,
vézna verslábakra koncentrálnom
tucatnyi gondolat közt
hogyan is lehetne
jelen esetben?

Hogyan is pótolhatnák
szemeid világát kósza szavak,
vacak betűk hangod
angyali csengését fejemben
egy hajnali órán?

Úgy gondoltam, írok neked egy szonettet,
és Isten látja lelkem, el is kezdtem,
aztán valahogy mégis elvesztem a sorok közt,
itt Budapesten.

Megfürösztöm hát elmém ismét
egy kisebb adag olcsó borban,
és ha már holtan koppan a
pohár fenekén a józan ész
talán nem akad torkomon a szó.

Hogy szeretlek,
hogy hiányzol.

Suttogva üzenem neked
innen a távolból,
titokban.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2014-12-15 15:47:06
Utolsó módosítás ideje: 2014-12-15 15:47:06